A Beleszerelmesedések dialógusok és képzelt dialógusok gazdag szövete, melyet Javier Marías, az intertextualitás nagymestere és az önmagukat fölülíró, újramesélő ideák, képek, szavak mágusa sző egy viszonylag egyszerű cselekmény és a többnyire egysíkú szereplők keretére.

A 2011-ben megjelent, többszörösen díjnyertes regény egy gyilkosság rejtélye köré szervezi a történetet. María Dolz szerkesztő nap mint nap figyelemmel kíséri a kávézóban egy elragadó pár tévéreklámba illően tökéletes reggeljeit. Kávéházi megfigyelőnket békés elbűvöltségéből felrázza a pár eltűnése, majd újbóli, igen meghökkentő körülmények között való feltűnése: a meggyilkolt férj újságcikk fotóján, a feleség más férfi karján a kávézóban. María ezt követően belekeveredik a dermesztően sötétnek bizonyuló bonyodalomba, amely a szerző számára kontextust biztosít a metafizikai kontemplációra. A regény cselekménye és szereplői látszólag nem egyebek, mint szócsövei a szerzőnek, amint az élet és halál kérdéseiről, különösen a gyászról, elmélkedik. Noha ez az aforisztikus stílus nem igazán rezonál velem, ebben a műben a tipikusan kortárs, áradó elbeszélésmód iránti bárminemű nemtetszésemen könnyedén felülkerekedett Marías összetéveszthetetlen, páratlanul kifinomult és lehengerlően vonzó hangja.

Éles megfigyelőkészsége, ami az írói fegyvertár elengedhetetlen tartozéka, és mély pszichológiai érzéke kitűnnek nemcsak abból a sajátos módból, ahogyan gondolatokat, gondolatokba ágyazott gondolatokat, sőt többszörösen egymásba és egymásból épülő gondolatokat formál meg, hanem a gesztusok gyönyörűen árnyalt leírásaiból is, amelyek kiváltképpen hozzájárultak a feledhetetlen olvasói élményhez (pl. abban a jelenetben, amelyben a narrátor a kislányt és anyját figyeli meg reggeli közben).

Az intertextualitás napjainkban Javier Marías nevének szinte szinonimájává vált. Shakespeare és Dumas műveiből felvillanó képek, interpretációk tagolják a hömpölygő, részletekben tobzódó mesemondást, amelyben kevesebb a mese, de annál több a mondás. A dialógusok többnyire elképzelt párbeszédek, amelyeket a narrátor saját monológjába, mondhatni monológláncaiba fűz. A leghosszabb láncolatban a narrátor (María) számol be a másik főszereplő (Javier) kitalált diskurzusáról, amely az áldozat (Miguel) elképzelt beszédét közvetíti, amely a maga során fiktív aforizmákat idéz.

Bizonyára nem véletlen, hogy antropológiai és tudatelméleti vizsgálatok során (pl. Stiller és Dunbar, Premack és Woodruff) megfigyelték, hogy az emberek többsége négy-öt szintig képes saját tudatában reprezentálni, egymásba ágyazni mások egybekapcsolt elméit („tudom, hogy tudod, hogy tudja, hogy tudom” jellegű szerkezeteket), mielőtt az számára kényelmetlenné válna. Az olvasó itt már rég elcsábult, mielőtt ráébredt volna Marías szédületes játékára, amely éppoly megbabonázó stilisztikailag, mint amilyen nyugtalanító, állítják a tudósok, „antropológiailag”…

A Beleszerelmesedések szereplői nem fejlődnek. Semmi sem egyedi vagy sajátságos bennük, csupán közvetítik azt, ami vélelmezhetően a szerző meglátása bizonyos kérdésekről. Még az ismeretlenek is könnyedén feltárulkoznak egymás előtt, ugyanazokkal a fordulatokkal élnek, ugyanolyan stílusban beszélnek. A megállíthatatlan beszédfolyam hitelessége ugyanakkor nem kérdőjelezhető meg, hiszen a legtöbb szereplő értelmiségi, és az entellektüelek bizony bőbeszédűek… Marías a monológok láncolatát, a látszólagos dialógusokat nagyszerű szimmetrikus szerkezetben tálalja: a diszkurzivitás visszafogottabb a nyitó- és zárófejezetekben, amelyeket mozgalmasabb cselekmény jellemez. Ez a kialakítás megnyugtató lekerekítettség érzetét kelti az olvasóban.

Napjainkban, az iróniával és szarkazmussal jellemzett (poszt-)posztmodern világunkban, a kontempláció gyakran nem egyéb, mint a kritika melegágya, de nem Maríasnál. Akárcsak a többi, az olvasók és az irodalomkritikusok által is díjazott regényében (Holnap a csatában gondolj rám, A szívem fehér), itt is fókuszba kerül és meghatározó szerepet kap a halál kérdése, de ez nem akadályozza meg a szerzőt abban, hogy üdítően pozitív életérzést közvetítsen, s különösen a történet első részében, amelyben a megfigyelésre kerül a hangsúly, értékelését fejezze ki a megfigyeltek iránt.

A Beleszerelmesedések talán nem oly sokrétű, mint Marías méltán legkedveltebb műve, A szívem fehér, de jó hír lehet azoknak, akik a főmű élményét szeretnék újra átélni, és jó kezdés azoknak, akik a filozófiai mélységeket igazi spanyol szenvedéllyel bejáró író világába először szeretnének belépni.