Lelki ismeretek, elme-játékok

Carl Jung tudattalanja gyűlölködik. Teréz anya nagyot csalódik. Kopernikusz kiborul, mert valaki egocentrikus. Abraham Lincoln dühödten irigykedik Jackson elnökre. A túlvilág lélekszámoló könyvelőjét sokkolja a lelkek leltárhiánya. Kedves, de szigorú mentorok képezik ki az újszülötteknek szánt lelkeket. Villámsebes vitorlás hajó veszi üldözőbe az elveszett lelket, Dante Paradicsomának passzusát szó szerint megjelenítő képsorokban: „zengve száll… barázdám nyomában, mielőtt símaságba visszatérne”[1].

Mindehhez nem kell sem időgép, sem dimenziók közötti utazásra alkalmas herkentyű, elég a Pixar Animation Studios Soul című animációs filmje.

A magyar nyelven Lelki ismeretek címmel forgalmazott film alkotócsapata a lehetetlen határát súroló bravúrt hajtott végre egy első pillantásra semmi jót nem ígérő receptet követve: óriási közhelyből indulnak ki, majd posztmodern turmixgépbe öntenek olyan témákat, amelyeket a filmtörténetben már számtalanszor, mesterfokon feldolgoztak. Beleszórnak egy kis teológiát, filozófiát, egy csipetnyi lélektant, gyerek- és felnőtt humort, korábbi Pixar-filmekből felcsippentett elemeket, zseniális animációs ötleteket, az izzó dzsessztől a megfoghatatlanul éteri hangzásokig terjedő zenét… Az eredmény pedig – szinte hihetetlen! – egy szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató remekmű.

A film központi témáját Jean-Pierre Jeunet vagy a Dardenne testvérek alkotásai után már csak a nagyon fantáziadús és bátor filmesek közelíthetik meg anélkül, hogy produkciójuk fájdalmas banalitásba fulladna. Az élet rövid és minden percét élvezni kell, jelenti ki a Soul is. Érinti azt az elcsépelt frázist is, miszerint legnagyobb álmunk megvalósulása bizony nem hozza el a várt beteljesülést, ha tudat alatt egészen másvalamire vágyunk.

Az ilyen nyilvánvaló tételek mellett a Soul évezredes filozófiai tépelődések tárgyát képező gondolatokat is felvet. Mi a zene szerepe, amely a közismert mondás szerint lelket kölcsönöz a mindenségnek, szárnyat az elmének? Meghatározza-e, meg kell, hogy határozza életünket és a világban elvégezendő feladatunkat a kivételes adottság? Nagyobbat és jobbat kell-e vele alkotnunk – vagy segítségével éppen az élet apró örömeinek jelentőségét és szépségét kell megtanulnunk felismerni és értékelni? És egyáltalán, honnan is származik a lélek, és milyen szerepet játszik mindebben? Ilyen vizsgálódások mentén válik a zenetanárként dolgozó, fényes karrierről álmodozó dzsessz-zongorista története a Pixar alkotóinak kezében ötletgazdag, elbűvölő kalanddá.

Még ha csak a technikai eszköztárat vennénk is számba, akkor is a film Pete Docter és a Pixar eddigi talán legkomplexebb alkotásának tekinthető. Több, egymástól gondolkodásmódban, művészi és technikai kivitelezésben elütő animációs stílust vonultatnak fel, sőt állítanak szervesen, minden öncélú tűzijáték nélkül, a történet szolgálatába. Gyerekek és művelt felnőttek számára is érthető, szórakoztató módon járnak körbe bonyolult teológiai tételeket, ugyanakkor új tartalommal töltenek meg nyelvi közhelynek számító kifejezéseket. Nyilvánvaló, hogy az Inside Out (Agymanók) után az egzisztencialista tűnődés és lélektan terén igencsak magasra állították a mércét, de nem titkolják, hogy szívesen építkeznek előző sikerfilmjeik elemeiből.

Számos filmes feldolgozása után a valóság és a túlvilág közötti határvonal átlépése már közhelynek számít, mondhatnánk – ám Docter ötletei még ezt is megkérdőjelezik. A Soul cselekménye nemcsak hogy többször is átlépi a dimenziók közötti határt, hanem ezt mindkét irányban is megteszi, különféle módokon, megható, felemelő, olykor pedig nevetőgörcsöt kiváltó eredménnyel. Más testbe kerülő lelkekkel már találkoztunk a filmtörténetben, ám a Soul esetében ez a váltás egy macska és egy dzsessz-zongorista között történik meg…

Grafikai és animációs szempontból nem csak A Nagy Azelőtt és A Nagy Azontúl újszerű, szemkápráztató ábrázolásai lepik meg a nézőt. Lenyűgöző a való világ megjelenítésének kidolgozottsága, az animáció részletessége is, New York utcáitól a metrón át a dzsesszklubokig. Mindezeken túl Pete Docter forgatókönyve kultúrtörténeti utalások bámulatos gazdagságát is rászabadítja a közönségre. Noha már unalomig ismertek a rendkívül profi animációs karakterek, amelyekkel éveken át rendületlenül bűvöltek el bennünket, a Soul a Pixar produkcióinak és általában az animációs filmeknek a történetében is teljesen új megoldásokat mutat be.

Képtelenségnek hangozhat, hogy a Pixar alkotócsapata újszerűen ötvözheti Bosch, Dali és Picasso festményeinek részleteit, a kvantumfizikai és kozmológiai modelleket, a történelmi személyiségek jellemrajzainak elemeit. Az ötletek sűrűsége elszédíti a nézőt, s még a lelkek leltárában tébolyultan keresgélő könyvelő végtagjai is kilépnek az általunk ismert univerzum törvényeinek kereteiből: fürge ujjai a lelkek szokványosnak tűnő adatlapjai között pörgetnek ugyan, de eközben karjai az Escher rajzaiban ábrázolt lehetetlen térmértan törvényeire hallgatnak.

Külön említésre méltó az idén már BAFTA és Oscar díjakkal is kitüntetett filmzene, hiszen többszörösen is szorosan kapcsolódik a film központi gondolatához. Az 1990-es évek derekán a Nine Inch Nails rajongója nehezen hitte volna el, hogy Trent Reznor pár évtizeddel később Oscar- és Grammy-díjas filmzeneszerző lesz. Azt még kevésbé, hogy a brit Atticus Ross-szal ismét együttműködve egy Disney-Pixar animációs filmhez komponál majd díjnyertes zenét. Jon Batiste, a Juilliard Schoolt végzett és két Grammy-díjra jelölt dzsessz-zenész közreműködése is kulcsfontosságú volt, hiszen a filmben nemcsak a klasszikus dzsessz gyöngyszemeit, hanem eredeti szerzeményeket is hallunk virtuóz tolmácsolásban.

Mind az animációs zsenik, mind a zeneszerzők feladata tele volt rendkívüli kihívásokkal. New York utcáitól és füstös dzsessz-klubjaitól az újszerűen bemutatott túlvilágig, a lélegzetelállítóan gyors akciójelenetektől a komikus fordulatokon át a magasztos pillanatokig vezet a Soul története. Sokatmondó, hogy a zenerajongók a Reznor-Ross-Batiste trió több, éterinek ható szerzeményének egy órát is meghaladó hosszúságú remix változatait készítették el és osztották meg az interneten.

Az emlékezetes karaktereknek hangot adó színészek és komikusok ismét bebizonyították, hogy a kulturális háttérismeretekre építő filmek esetében a szinkronizált változat, bár lehet rendkívül ötletes és sziporkázó szójátékokban gazdag, sokszor mégiscsak halovány árnyéka az eredetinek. Csak pár példát említve, a főszerepben hallható Jamie Foxx vagy a brit Richard Ayoade és Graham Norton hangját enyhén szólva is lehetetlen helyettesíteni.

Kiemelném azt is, hogy az elképesztő ötletgyártás közben Docter csapata még arra is fordított figyelmet, hogy korábbi filmjeikre, stúdiójukra és az animációs filmek történetére hivatkozó pajkos utalásokat helyezzen el a képsorokban. Ilyenek az itt-ott felbukkanó számok, mint a Pixar Studios történetében jelentőséggel bíró 22 és 113, az olyan nevek, mint Brang vagy Joe Grant, vagy az idén megjelenő Pixar-film címének felvillantása egy kirakatban látható reklámtáblán…

„Senkise szállt még más e vízre, mint én”, írja Dante az Isteni színjátékban. Pete Docter többször is utal a műre, de a Soult végignézve elmondhatjuk, hogy animációs film készítői sem eveztek még eddig soha olyan vizekre, mint a Pixar csapata.