N. Steinhardt: Változatok

Változatok1

Ezzel a szóval próbálom Valéry Variétéjét fordítani, és közelebbről körülírni2 Krisztus Urunk magasztalásának alakzatait. Mivel Isten végtelen, teljességgel természetes, hogy vég nélküliek és számtalanok az utak-módok, amelyeken kimutathatjuk Előtte szeretetünket, bizalmunkat, hódolatunkat. A dolgok ilyetén állása mellett magától értetődő, hogy az alábbiakban felsorolt módozatok semmiképpen nem kimerítő, hanem szigorúan szemléltető jellegűek.

Krisztust mindenekelőtt azáltal dicsőítjük, hogy elvégezzük mindazokat a cselekedeteket, amelyeket Ő maga említ az ítélet félelmetes napjáról szóló beszédében: enni adva az éhezőnek, inni adva a szomjazónak, befogadva a jövevényt, felöltöztetve a meztelent, meglátogatva a beteget, és fölkeresve a bebörtönzöttet. (Mt 25,35-36)

Továbbá azáltal, hogy:

kételkedés nélkül hisszük, hirdetjük, amit mondott: Ő az Út, az Igazság és az Élet, [Jn 14,6]

böjtölünk, imádkozunk, virrasztunk, könyörülettel adományozunk, önmegtartóztatást gyakorolunk,

ugyanakkor megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, elűzzük magunktól a velünk szemben elkövetett gonoszra való emlékezést; szeretjük a felebarátunkat (és nem csupán szeretjük, hanem megengedjük számára, hogy olyan legyen, amilyen, nem várva el, hogy hozzánk hasonuljon, a jogaitól, sőt még az élethez való jogától való megfosztás terhe mellett), áldjuk (vagy ha már képtelenek vagyunk türtőztetni magunkat, legalább nem átkozzuk) ellenségeinket,

jámboroknak, szelídlelkűeknek, békességszerzőknek  bizonyulunk,  nem házsártoskodunk, nem fuvalkodunk föl, hanem őrizzük a gondolat tisztaságát, alkalmazzuk, ráadásul megtetézett mértékkel (az Úr szava szerint) a tízparancsolatot, megbékülünk a vádlóinkkal, (Mt 5,20 skk.)

titokban cselekedjük a jót, nem gerjedünk haragra, csupán igen rövid ideig és nem tovább a naplementénél3, bármikor készen állva a megbocsátásra, a megenyhülésre, nem aggódva mértéktelenül a világ és a test dolgai fölött. Amikor zargatnak bennünket, úgy viselkedünk mint némák és siketek, nem engedünk a feddés és dorgálás kézenfekvő  kísértésének, amikor úgy érezzük, igazunk van, és nem ítélünk meg senkit (fáradságos, de érdemleges erény),

nem félünk, elűzzük és halálos bűnnek, a világ veszedelmének tekintjük a rettegést, bátorságot veszünk, férfiasan, katonához méltón helyt állunk, (Ap 21,8)

menedéket nyújtunk az úton levőknek, és nem követjük a betlehemiek példáját, akik nem találtak egy aprócska helyet az Isten Anyja számára, hanem hagyták, hogy barmok melegítsék (őt is és Újszülöttjét is) szelíd és barátságos leheletükkel; segítünk az erőtleneken, akiket a Szentírás az özvegyek és árvák gyűjtőnévvel illet. Örömmel fogadjuk az Úr szolgáit, nem várunk el (álszent semlegességgel és fondorkodó bölcsességgel) jeleket és csodákat, nem kísértjük az Urat megfontolatlan, képtelen vagy orcátlan kérelmekkel, [Jn 4,48]

nem ragaszkodunk a külsőségekhez, nem biflázunk, nem aprólékoskodunk, nem helyezzük a betűt a törvény fölé, nem botránkozunk meg azon, hogy az Úr a betegeket szombatnapon gyógyítja, tudván azt, hogy Jézus ura a szombatnak is, [Mt 12,8]

hanem a dolgokat mindenkor nagyvonalúsággal, toleranciával kezeljük,  miközben ki tudunk lépni önmagunkból, mintegy kívülről szemlélve, megítélve és értékelve a saját személyünket4, éppen úgy, ahogy egy kívülálló fél szenvtelen, elfogulatlan tekintete pásztáz (fotografál) bennünket,

nem vetjük alá magunkat a szenvedélyek rabságának (amely bennünket a démonok játékszerévé, gúnyának tárgyává tesz), de a betű béklyóit sem vesszük magunkra. És menekülünk, mint a tűztől, a vastagnyakú, begyepesedett, szó szerinti exegézistől,

nem hagyjuk, hogy elhatalmasodjon fölöttünk a vagyon szeretete (vagy a meggazdagodás iránti vágy, a pénzsóvárság, amely még a vagyontalanban is tanyát üthet), bizalmunk egészét nem a múlandókba vetjük: „Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet!“. A világi dolgok relativitása törvényének, bizonytalansága alapigazságának és ingatagsága tanának hármas alapján megvetve lábunkat ösztönszerűen ellenállunk, amikor azok ragyogásuk igájába próbálnak hajtani, [Lk 12,20]

nem irigykedünk (legyen előttünk a gonosz szőlőmunkások példázata, hogy ne engedjünk a tudatalattink e rút, elterjedt és szívós indulatának). Nem fürkésszük a felebarátunkat, vétségeit, óhatatlan emberi gyarlóságait, hanem annál inkább saját hiányosságainkat (szálka és gerenda5 – azzal a megjegyzéssel, hogy még ha nincs is gerenda a szememben, a saját szálkámat megbolygatja a másik, és szűk látóköröm, a másság felfogására való képtelenségem gerendává torzítja), [Mt 20,1-15]

Isten nevét hiába nem vesszük szánkra6. Talentumunkat vagy talentumainkat vagy töredéknyi talentumunkat gyümölcsöztetjük. Nem bizonyulunk alantosaknak és hitványaknak, olyanoknak, akik az Úr fejére öntött olaj pazarlása miatt fortyogunk, [Mt 26,6-13]

nem engedjük, hogy a szorongattatás, az üldözés, a világ gondja, a gazdagság csábítása és a kívánságok megfojtsák az Ige bennünk nyíló termését. Nem rémülünk meg (a gadaraiak módjára) Krisztus erejétől, hanem állhatatosak maradunk a hitben, nem hivatkozunk különféle (akár őszinte, észszerű) kifogásokra, csak hogy ne tegyünk eleget az Úr hívásának, [Mk 5,17]

engedjük, hogy a gyermekkor ártatlansága harmatozzon lelkünkben, meggyógyítson a sivár tiszteletreméltóságból, mint Zákeust, aki felnőtt emberként nem restellt a fügefára mászni, hogy jobban láthassa Jézust, [Lk 19,1-10]

virrasztunk, éberen őrködünk, nem tulajdonítunk értéket saját erősségünknek, tudván azt, hogy lelkünk ugyan kész, de testünk erőtlen, tőlünk pedig bármikor kitelik a meggyengülés, a bűnbeesés (vajon nem mondta Boldog Néri Fülöp: csípj fülön, Uram, mert másképp elárullak, mint Júdás?),

hálásak vagyunk (nem úgy, mint a kilenc gyógyult leprás, aki folytatta útját, hanem a tizedikhez hasonlóan, aki visszatért, hogy köszönetet mondjon), szeretjük az Urat teljes szívünkből, teljes lelkünkből és minden erőnkkel, [Lk 17,11-19] [Mk 12,30]

óvakodunk a habozástól, megkövetelve magunktól az elhatározásainkban való állhatatosságot,

harcolunk a mohósággal szemben (ami talán jelentéktelen, gyermetegnek tűnő, ám alattomos bűn),

nem bálványozzuk a múlandókat, sőt még az erényeket sem, hanem egyedül az Egy Istent imádjuk. Egyenként és külön-külön, ha nem kapcsolódnak egymáshoz a Lélek vezérlése alatt, az erények rögeszmévé válhatnak, sőt kísértéssé és bálványképpé is, amint az időnként előfordul a protestánsoknál, neoprotestánsoknál. Ilyenkor vak erőkké alakulnak át, és a józan ítélőképességet mellőzve odafajulnak, hogy tévelygést szülnek,

bölcsnek lenni (mint a kígyók, s nem csupán szelídeknek, mint a galambok) nem elegendő – ezt bizonyítja a hamis sáfár példázata –, hanem dilemmás helyzetben elsőbbségben részesítjük a józan ítélőképesség szerzetesi jellemzőjét, miközben szüntelenül imádkozunk (a kitartó özvegy és a hamis bíró) és türelemmel vagyunk, [Mt 10,16] [Lk 16,1-8] [Lk 18,1-8]

rendületlenül hiszünk Jézus szavában és megtartjuk azt; a kellő időben esszük az Úr szeplőtelen Testét és isszuk az Ő drága vérét, tudatában lévén annak, mily boldogok vagyunk, hogy erre méltónak találtattunk, hisz soha ember úgy nem beszélt, mint Krisztus, és hogy barátainak neveztethetünk, (Jn 4,50) (Jn 8,51) (Jn 7,46) [Jn 15,14]

figyelmesen olvassuk az Ótestamentumot, megértve annak profetikus értékét és hogy eszerint nem a keresztények nem tisztelik azt, hanem azok, akik jövendöléseinek nem adnak hitelt,

imádkozunk, böjtölünk, virrasztunk, könyörülünk – feltétlenül. De idetartozik akár a legegyszerűbb jó szó vagy az együttérzés megnyilvánulása is, például a jobb kéz felől megfeszített gonosztevő Jézushoz intézett szavaiban (ezek nem pusztán a megrendülés, a tanúságtétel, hanem a vigasztalás szavai, az együttszenvedés, a szolidaritás és – merem állítani – a bátorítás kifejeződése, amely a Megfeszítettnek jelezte, hogy nem csak káromló és gúnyolódó ellenségei veszik körül, hanem olyan ember áll mellette, aki megérti, mi megy végbe ott, a Golgotán), vagy Veronika oly gyöngéd, szelíd, alázatos gesztusa, [Lk 23,40-41]

felebarátainkhoz, az egyszerű emberekhez is szólunk egy jó szót, tesszük ezeket a gesztusokat, a legvéletlenszerűbb, legapróbb alkalmakkor, nem szégyellünk udvariasnak lenni, jóindulatúan mosolyogni még az idegennek is, például annak, aki akaratlanul meglökött a könyökével, és elnézést kért; fejfedőnket lekapjuk, amikor köszönünk, nem válaszolunk sietősen, amikor kérdeznek, amikor tőlünk útbaigazítást kérnek – ezek apró-cseprő, hétköznapi, sőt banális dolgok! Ám ezekkel csordul túl az igazságosság a szigorú mértéken, így kedvesek Krisztus előtt, aki nem azért jött, hogy a törvényt eltörölje, hanem inkább hogy betöltse, és mi más lenne a beteljesítés, mint elmélyítés, pallérozás, a még több elvárása, tökéletességre való törekvés, az árnyaltabb következtetések levonása?, [Mt 5,17]

szerények vagyunk, ismerve pszichoszomatikus mivoltunk korlátait, az alvás és imádság arányait úgy igazítva, hogy imádság közben sose bóbiskoljunk el (a hajthatatlanoknak jót tenne, ha elolvasnák a felsőszombatfalvi Brâncoveanu monostorbeli Teofil Părăian atyának Ioanichie Bălan atyához intézett szavait a Convorbiri duhovniceşti7 című kötetben),

az Úrnak képességeink szerint hozunk ajándékot: aranyat, mirhát, tömjént, ha királyok vagyunk, vagy csupán olajjal kenjük meg, vagy legalább vizet adunk Neki, amivel megmoshatja kezét és lábát (amit, ó jaj, elmulasztott megtenni a leprás Simon), [Mt 26,6-13]

vagy – mint a pásztorok – vidáman dalolunk, mert a keleti bölcsek a csillagtól vezéreltetve közelednek, az angyalok a pásztorokkal együtt dicsőítő éneket zengenek, hiszen minden szívből fakadó indíttatás kedvező fogadtatásra talál, és a pásztorok, akik ennél fennköltebb módról nem tudnak, földi javakkal nem bővölködnek, szeretetüknek és örömüknek fütyörészéssel adnak hangot, s dísztelen, ám spontán és derűs fütyörészésük bizonyára meleg fogadtatásban részesült,

ugyanilyen fogadtatásban részesült a Boldogasszony zsonglőrje (Anatole France elbeszélésében), aki fáradságos, verejtékes napja végén belép a lenyűgöző szentegyházba, tarisznyájából előszedegeti bűvészkellékeit, tüzet nyel, s mindenféle mutatványt hoz elő a Szűzanya és a karján ülő Gyermek szentképe előtt, a perjel megrökönyödésére, aki már készen áll arra, hogy kemény feddéssel elűzze, ha nem látná megrendülten, amint a Tisztaságos lelépeget a szentképről, hogy palástja szárnyával letörölje a paprikajancsi homlokáról az izzadságot, miközben a Gyermek kacarászik és tapsikol,

– hiszen mindannyian, valamilyen módon, Notre Dame-i bohócok vagyunk, és Krisztust csupán adottságaink, erőnk, képességeink szerint imádjuk, stílusunknak megfelelően, mondaná Blaga –,

G.K. Chesterton Brown atyája pedig szövevényes rendőrségi ügyeket derít fel, és ó, bár adná a Jóisten, hogy mindannyian méltónak találtassunk ugyanoly tisztán, lelkesen fütyörészni, mint a betlehemi istálló körül a pásztorok!,

s még azáltal is imádjuk az Urat, hogy vacsorára hívjuk a megvetetteket, nemcsak a nincsteleneket, hanem általánosságban azokat, akik nem örvendenek embertársaik figyelmének és tiszteletének, az elfeledetteket, az elhagyottakat: irányukban viseltessünk szívélyességgel, jóérzéssel, törődéssel,

a bátorság, a hősiesség cselekedeteit tesszük, és – hasznos ezt sokszor ismételni – hitvallássá tesszük, szabályt, törvényt faragunk abból, hogy a félősséget nagy és súlyos bűnnek tekintjük,

bármiféle (mégoly váratlan, nonkonformista) jócselekedettel, keresetlen örömmel, békességgel, megbéküléssel, a dickensi igen keresztény és feledhetetlen Pickwick úréval analóg kedélyességgel (akit Dosztojevszkij Cervantes hősével egy rangra emel),

meglátogatjuk azokat, akiket a kor hatalmasai üldöznek (legalább az éjszaka leple alatt, mint Nikodémus), [Jn 3,2]

megtartóztatjuk magunkat a bűntől, valódi keresztényekké válunk, bárkik is voltunk, mielőtt feleszméltünk volna, bármilyen rút és utálatos bűnökkel is fertőztük be magunkat (mint Becket érsek, akit az oltárban gyilkoltak meg II. Henrik, korábbi mulatozó társa parancsára, mivel érsekké szentelése után elzárkózott a hajdani cimboráskodástól és tévelygéstől), követve a Korintusiaknak írt 1. levél textusát, (1 Kor 6,11)

megcsókoljuk a földet, ok nélkül, pusztán az eufória és eksztázis hatására, mint Aljosa Karamazov,

harcolunk a szélmalmokkal, a nincstelenek megsegítésének szándékától vezérelten, mint Don Quijote (akit a spanyolok El nuestro Señor Don Quijoténak, El Christo Españolnak neveznek),

remekművet írunk, festünk, szerzünk (aki tud). Minden, amit megalkottak és megalkotnak, csakis a szentek kegyelmi állapotában születik meg (Szent Jusztinosz: „Mindazt,  amit  a  filozófusok  meg  a  törvényhozók helyesnek ismertek fel és tanítottak, azt a részlegesen feltáruló Értelem (Logosz) segítségével dolgozták ki”, idézi Prof. I.G. Coman, Patrologie8, I, 39. o.),

megcsókoljuk a leprásokat, és ezt a szót, leprás, a legátfogóbban értelmezzük, mint François Mauriac A leprásnak adott csókjában, vagy a Geächteten megfelelőjeként, akikről Ernst von Salomon írt: bárki, aki elszigetelt, üldözött, igaztalanul becsmérelt, akit kerülnek és félnek a jómódúak, a jól szituáltak, az ijedősek, a  tehetősek, a talpnyalók, méltó arra, hogy megcsókolják,

megtagadjuk, hogy szemünket meresszük a szenvedőre és a reményvesztettre, követve James A. Balfour példáját, aki elmondta: kötelességemnek tartom, hogy ne bámuljak tágra nyílt szemekkel senkire, aki a jelenlétemben kínos vagy reménytelen helyzetben van (ami kifejezi az iszonyodást és értetlenséget mindazokkal szemben, akik fejvesztésekre, kínzásokra, kerékbetörésekre, máglyán való elégetésekre s hasonlókra loholnak nézőként),

imádkozunk úgy, ahogy tudunk, még akkor is, ha nem ismerjük tökéletesen az ima fordulatait (s talán még a Miatyánkot sem, mint a három szigetlakó remete, aki azt elmondani nem tudta, de a tengeren járt),

hisszük, hogy Jézus a Krisztus, amint azt megvallotta Péter, Márta, Nátánaél, a születésétől fogva vak, a samáriai asszony9…, cselekedve az Atya akaratát, hagyva csapot-papot, hogy kövessük Krisztust (mint János és Jakab, a halászok, mint a vámszedő Máté…) (Jn 1,49) [Mt 4,22; Lk 5,28],

hallgatjuk beszédét, mint Mária, de fel is szolgálunk neki, mint Márta, mint Péter anyósa, [Lk 10,39-40] [Lk 4,39]

szakadatlanul elmélkedünk azon az igazságon, hogy Krisztus tanításának két alappillére van: a szeretet és a szabadság, (Jn 13,34 és 15,12-13) (Jn 8,31-32)

nem fukarkodunk az időnkkel, hanem elidőzünk, mint a példázat irgalmas szamaritánusa, hogy segítségére legyünk a megkárosítottaknak, a balesetet szenvedetteknek, a szerencsétleneknek, [Lk 10,30-37]

mindenkor emlékezünk arra, hogy minden embertársunkban benne lakozik az Isten lelke, vagyis egy szikrája az isteni léleknek (amely végtelen, így a szikrája is osztozik a végtelenségében). És nem éreztetjük vele szerencsétlenségét, nem sértegetjük, nem jelentjük fel, nem adjuk el megannyi ezüstpénzért, sem pusztán a szenvedése látványának tisztátalan élvezetéért, vele szemben nem követjük Júdás példáját,

mert különben elkövetjük a minden emberben lakozó Szentlélek káromlásának (megbocsáthatatlan) bűnét: a felebarát becsmérlését (és ne csodálkozzunk, hogy az Úr méltónak tartja a főtörvényszéki eljárásra mindazt, aki atyjafiának azt mondja: ostoba, és a gyehenna tüzére azt, aki azt mondja neki: bolond!), a keresztrefeszített gyalázását (amint a főpapok, elöljárók, írástudók, katonák és járókelők tették), a menedéket kereső üldözői kezére szolgáltatását, a másik szenvedése feletti vigyorgást, a másik szerencsétlenségéből fakadó kárörömöt (amit a németek Schadenfreude névvel illetnek), a szív megkeményedését, az elme fölfuvalkodását, a dölyfös bürokráciát, az eltompult közönyt vagy önmagunkba való könyörtelen visszahúzódást, amikor a körülöttünk lévők szükségeivel szembesülünk. [Mt 5,22] (Mt 27,39-43; Mk 15,29; Lk 23,35)

A felsorolás, mint említettem, szigorúan szemléltető jellegű. Senki ne aggodalmaskodjék: bárkinek megadatik – nem csupán a hősies pillanatokban –, hogy bizonyságot tegyen az Úrról. És talán ez a mindennapi, szerény és jelentéktelen körülmények között történő vallástétel semmivel sem könnyebb a hősi ellenpárjánál, amelyben nincs mindannyiunknak része (ezt az igazságot nyomatékosította Lisieux-i Boldog Teréz). Ne áltassuk magunkat azt gondolván, hogy a vértanúság alkalma híján nem áll módunkban megvallani és dicsőíteni Urunkat, Aki nem csupán a mennyben és a pokolban van jelen, a mennyország dicsőségében vagy a tenger mélyén, hanem a legszokványosabb élet minden pillanatában, minden lépésénél. Veronika kendője, a Notre Dame-i paprikajancsi, a jóindulatú ember banális mosolya, a bánkódóhoz intézett aprócska meleg szó arról győznek meg, hogy szüntelenül feltárulkoznak előttünk a lehetőségek arra, hogy Jézus Krisztus lankadatlan, változatos formában megjelenő tanítványainak fedjük fel és valljuk magunkat.

1 Megjelent  a Mitropolia Olteniei folyóirat 39. évf. (1987) 1. számában, 22-26. o., „Isten imádatának sokféle arca”; a mostani címmel újra megjelent: Dăruind vei dobândi. Cuvinte de credinţă, EEMS, Nagybánya, 1992; Dacia, Kolozsvár: 1994, 1997/2, 1999/3, 2002/4; Editura Mănăstirii Rohia, 2006; Cuvinte de credinţă, Humanitas kiadó, Bukarest, 2006.
2 A Mitropolia Olteniei folyóiratban közölt változatban: „Az alábbiakban kísérletet teszek arra, hogy közelebbről meghatározzam…”.
3 „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon “ (Ef 4,26).
4 A „Fantomele din ceaţă“ (Árnyak a ködben) című prédikációban kifejtett gondolat
5 „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?” (Mt 7,3).
6 A harmadik parancsolat (1Móz 20,7).
7 Editura Episcopiei Romanului şi Huşilor, 1984, 1. kötet, 514-515. o.
8 EIBMBOR, Bukarest, 1984.
9 Lásd „Az Úr megvallja kilétét”


A fordítás a jogtulajdonos Mănăstirea Rohia engedélyével az alábbi kiadás alapján készült:
Nicolae Steinhardt: Dăruind vei dobândi, Polirom, Iași, 2008, p. 97-108

* A kerek zárójelben szereplő igehelyek a szerző hivatkozásai, a szögletes zárójelbe tett igehelyek a román szerkesztő kiegészítései

Leave a Reply

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s