Raszkolnyikov. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat
„És azt hiszed, az öregasszonyt öltem meg? Magamat öltem meg, nem azt az anyókát! Egy csapással agyonütöttem magamat akkor, úgyhogy sose támadok fel többet!”
(Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés1)
A Raszkolnyikov című előadás plakátjáról egy hal néz ránk, üres, élettelen halszemekkel. A különös hal ráadásul egy ortodox mintázatú kereszt jelét viseli oldalán, mint egy billogot. Bizarr, sokrétű jelentéssel bíró képtársítás. A hal, Krisztus jelképe, hátán a kereszttel, partra vetetten, a fekete semmiből néz ki a semmibe. Raszkolnyikovhoz hasonlóan beleragadt egy pillanatba.
A marosvásárhelyi előadás Dosztojevszkij klasszikusának háromszereplős színpadi adaptációja, amely ezúttal nem Raszkolnyikov tettét, hanem inkább annak megítélését helyezi a fókuszba – olvasom az előadás szórólapján. Az alkotók szándéka továbbá, hogy ne bűnöst vagy áldozatot, hanem az életkioltáshoz vezető ideológiát vagy igazságot keressék meg. Arra is válaszok után kutatnak, hogy miként, milyen módon hozható helyre, ha valaki a Ne ölj! isteni parancsot felülírja. Létezik-e bűnből való feltámadás, újjá lehet születni a bűnből annak, aki tettével együtt önmagát is megölte?
A történet egyetlen, szimbolikus térben zajlik. A regényből jól ismert szegényes, bérelt szoba itt egy romos kolostor belső terére emlékeztet. Színes, törött ablaküvegei, esőáztatta deszkafalai Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjének egyik képkockáját idézik. A társulat másik Dosztojevszkij-adaptációja, a Karamazovok szintén ebben a térben játszódik. De nemcsak a díszlet tűnik ismerősnek, a figyelmes néző a két történet szerkesztésében is több áthallással találkozhat. Amint a rendező, Albu István nyilatkozta, éppen előző munkája, a Karamazovok indította el benne a gondolatot, hogy egy újabb Dosztojevszkijt vigyen színpadra Vásárhelyen.2 Itt, ebben lepusztult térben él az emberektől elszakadva Raszkolnyikov (Varga Balázs). Az előadás kezdetén a szoba hátterében felgyűlt vízben gázolva, esőkabátban furcsa canossát jár. Magában beszél, lépéseit számolja, láthatóan zavart idegállapotban. A gépiesen ismétlődő kattogó zene pokoli pontossággal követi Raszkolnyikov gondolatait. Mint egy végtelenített csengőhang a telefonon, amit nem lehet kinyomni, olyan Bocsárdi Magor zenéje.
Raszkolnyikov magát próbálja megnyugtatni a monoton fel-alá járkálással, lépéseinek számlálásával, karjának kényszeres leszorításával, de hallucinációi mindegyre kizökkentik a megnyugtató ritmusból. Furcsa, valóságosnak tűnő hallucinációk ezek. Keze valóban véres lesz, és vele együtt mi sem tudjuk, hogy mindez valóság-e, a bűnöst sújtó isteni büntetés része, vagy csak holmi beteges képzelgés? Ahogy azt sem tudjuk, csak sejtjük, hogy ez a különös szobabelső nem valós térként működik: sokkal inkább Raszkolnyikov elméjének vidéke, sötét, ködös, különös helyszín. A látomásokat, furcsa történéseket sok füst, szakadó eső, különös fények, homály burkolja. Kevés az a teljes fénnyel és teljes csenddel jelzett „tiszta” pillanat, amikor Raszkolnyikov az itt és most valóságát éli. Varga Balázs Raszkolnyikovja önkínzó, önmagával viaskodó magányos hős, aki mindvégig egyedül van a bűnben, de a bűnhődésben is. Mindvégig kontrollálni próbálja az eseményeket, és látszólag sikeresen hárít, vagy tagad. Csak az álmok, a hallucinációk kezdik ki ezt a kontroll alatt tartott valóságot. Ő sem érti magát: miközben büszke tettére, hogy meg merte tenni, amit csak kevesen mernek, ugyanakkor undorodik tőle.
Albu rendezése mintha két párhuzamos történetet követne. Az egyik Raszkolnyikov bűnhődésének története, a másik a Raszkolnyikovot kívülről szemlélő többi szereplő története, elsősorban Szonyáé és Marmeladové, hiszen ők ugyanúgy bejárják a bűn és bűnhődés köreit. Raszkolnyikov történetében az események a regény linearitását felrúgva furcsa sorrendbe állnak össze. Az össze-vissza csapongó gondolatok között többször is elhangzik egy különös kérdéssor, mint “égi szózat”, egy hangszóróból: „Hisz Ön az Új Jeruzsálemben, Istenben és Lázár feltámadásban?“ A kérdések Raszkolnyikov hitét teszik próbára egyelőre csupán a szavak, de nem a tettek szintjén. Raszkolnyikov igennel válaszol, de igenjei mindig másként csengenek, annak függvényében, hogy a megértés-megtérés melyik stádiumában van éppen.
Már első pillanattól sejtjük, túl vagyunk a bűn elkövetésén. Minden múltbeli, csak Raszkolnyikov visszaemlékezése jelen idejű. Egy belső mozi kockáit nézzük, amit a lázálmok és a démonok jócskán összekavarnak, torzítanak. Az uzsorásnő és Raszkolnyikov találkozása egy ilyen emlékkép. Raszkolnyikov újrajátssza, és ezzel együtt újraéli a találkozás izgalmait. A képzeletbeli történés egyetlen és valóságosnak tűnő eleme a pénzeső, ami a zálogba adott óra kifizetésének pillanatában alázúdul a magasból. Véres kéz, pénzeső, padló alá rejtett hajcsomó, balta fejen csorgó vér, véres eső, halottat idéző furcsa zombi – mind megannyi különös, evilági és túlvilági bizonyíték, amely igazolja Raszkolnyikov tettét, amiért bűnhődnie kell. Tény, hogy ez a fajta büntetés sokkal ijesztőbbnek (olykor morbidabbnak) tűnik, mint a földi igazságszolgáltatás, amelynek szolgája, Porfirij (Bíró József) rendőrbíró az ideológiáktól megzavarodott, azoknak kiszolgáltatott bukott értelmiségit látja Raszkolnyikovban.
Bíró József remek alakításában Porfirij sokszínű és ellentmondásokkal teli figura. Hol intelligens, rafinált, művelt, hűvös és autoriter, aki skatulyából kihúzott, öltönyös eleganciával csavarja a szót, hol gyermekien naiv, közvetlen vagy atyáskodóan barátkozó. Igazi macska ebben a macska-egér játékban. Baráti beszélgetéseknek tűnő kihallgatásai a pszichológiai hadviselés iskolapéldái. Ezekben a jelentekben egy hatalmas lámpaernyő ereszkedik le, és a zene olyan sercegéssé változik, mint amikor a lepke rásül a forró körtére. Lehet, hogy ezt csak Raszkolnyikov félelmei hangosítják így fel, lehet, hogy Raszkolnyikov félelmei ismét torzítják a valóságot. Porfirij remek stratéga. Az igazságkeresés érdekében még potenciális megváltó szerepet is vállal: egy jelenetben alufóliába csomagolt sült halat hoz Raszkolnyikovnak. Profán utalás ez a Megváltóra, akihez hasonlóan a rendőrbíró is egy új, tiszta életre való feltámadást kínál azzal, hogy bűne beismerését kéri Raszkolnyikovtól. Sokatmondó az is, hogy míg Raszkolnyikov a halat eszi, ő aszkéta módon egy savanyú citromot nyalogat.
A mellékszereplők furcsa metamorfózisának is a feltámadás a kulcsszava. Porfirij szerepén kívül Bíró József több mellékszerepben is feltűnik: hol a vén uzsorásnőnek kölcsönzi a hangját, hol a halott Marmeladov szerepében tetszeleg. Szonya a vén uzsorásnő húgának, Lizaveta Ivanovna szellemalakjában kísérti mindegyre Raszkolnyikovot. A legkülönösebb Marmeladov „feltámadása”. Miközben Szonya (Kiss Bora) Raszkolnyikov kérésére felolvassa a Lázár feltámasztására vonatkozó bibliai részt, a felolvasás egy adott pillanatban feltámasztás-demonstrációvá változik: Raszkolnyikov egy asztalon kiterítve betolja Szonya apját, a halott Marmeladovot, mintha tesztelni akarná Szonya hitének erejét. A naturalisztikusan ábrázolt, véres hulla látványa és annak sokat emlegetett szaga kétségtelenül felkavaróan hat. A jelenet drámaiságát Marmeladov különös feltámadása oldja. Szonya távozik, majd zöld fény jelzi, hogy ismét Raszkolnyikov különös lázálmában vagyunk. Ekkor Marmeladov a bibliai Lázárként életre kel, és élőként viselkedik. Tragikomikus, ahogy szagolja magát, ismerkedik a térrel, Raszkolnyikovval, majd mikrofont ragadva könnyed csevegésbe kezd.
Szonya alakja Porfirijhoz hasonlóan ellentmondásokkal teli. Kiss Bora Szonyája törékeny és finom, ártatlan és mélyen hívő lány, aki egy adott pillanatban – Raszkolnyikov párhuzamos valóságában -, kibújik bábjából és kitanult utcalánnyá változik. Ez a táncjelenet jelenti számomra az előadás kétségtelenül legkatartikusabb és egyben legabszurdabb pillanatát. A Karamazovokból ismerős asztali rúdtánc olyan, mint egy zenés Bosch-tablókép, ahol a bűnösök demonstrálják bűnösségüket. Raszkolnyikov, mint gyilkos, téglával feni baltáját, Szonya, mint utcanő, csábító táncot lejt egy orosz slágert énekelve, miközben Marmeladov egy üres üveggel jelzi iszákosságát. A bűnökhöz társuló sztereotípiákat felvonultató jelenetet Marmeladov bűnbocsánatot hirdető eksztatikus látomása zárja, aminek egyetlen tanulsága, hogy a világ szemében legbűnösebb ember bűnbocsánatra lel az istenítélet napján.
A gyilkosság eseménye egy könyvben leírt történet lesz csupán, amit Raszkolnyikov karosszékében ülve szépen, tagoltan, mint egy esti mesét, felolvas. Raszkolnyikov gyilkosból narrátorrá válik. Ezzel a gesztussal jelzi, hogy a gyilkosságot sorsaként fogadta el, majd bezárta egy történetbe. Zárómonológjában mindannyiunk mindennapi bűnösségével szembesít, majd földre fekszik az általa emelt kereszt árnyékában. Nincs Szonja, nincs Szibéria, nincs megváltás: csak végtelen keresztút.
Raszkolnyikov. Bemutató dátuma: 2019. október 4. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Rendező: Albu István. Író: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij. Dramaturg, fordító: Gyürky Katalin. Díszlettervező: Tenkei Tibor. Jelmeztervező: Szőke Zsuzsi. Koreográfus: Macaveiu Blanka. Zeneszerző: Bocsárdi Magor. Szereposztás: Varga Balázs, Bíró József, Kiss Bora.
1 In: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés. Budapest, Európa Könyvkiadó 1986. 417. Fordította Ördög Imre-G.Beke Margit
2 Amikor először elgondolkoztam a Bűn és bűnhődés színpadi adaptációján, a Karamazovok terében képzeltem el az előadást. Talán szerencse a szerencsétlenségben, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak a nehéz anyagi körülmények miatt jól fogott ez az ötlet, és szinte öt évre a Karamazovok bemutatója után ugyanabban a díszletben kezdtük el a próbákat. Innentől valahogy egyértelmű volt, hogy az új Dosztojevszkij-műnek a felépítésében is hasonlónak kell lennie. Áthallások pedig szándékosan vannak, és úgy gondolom, lesz is ennek értelme, hiszen a Karamazovokat még mindig műsoron tartja a színház. Talán a későbbiekben ki is lehetne találni ennek apropóján egy olyan formát, amivel összehozzuk a két előadást. Szabó Réka interjúja Albu István rendezővel, In. Népújság, 2019. október 8.
Kritizorok 
One thought on “Raszkolnyikov, a partra vetett”