Elállatiasító állatvédelem. Karen Joy Fowler: Majd’ kibújunk a bőrünkből

Karen Joy Fowler 2013-ban megjelent és 2014-ben Booker-díjra jelölt regényét olyan fülszöveggel látták el, amely azonnal felkelti annak az olvasónak a figyelmét, akit különösképpen érdekel az, hogy miként formálódik az emberi identitás a családban. Már a könyv borítóján olvashatunk a szereplőkről, a Cooke családról, annak gyermekeiről: a történet narrátoráról, a kevés beszédű egyetemista korú Rosemaryről, akiből régen megállíthatatlanul dőlt a szó, az FBI által körözött Lowellről, akit Rosemary már tíz éve nem látott, és Fernről, aki gyermekkorukban rejtélyes körülmények között eltűnt az életükből. Árnyalt, igényes fejtegetésekben gazdag családregényre készülve vettem kezembe a könyvet én is.

A regény olvasása igen felkavaró élmény lett. De még véletlenül sem azért, amiért a szerző felkavaró élménynek szánta. A mű első része játékos, majdhogynem ropogósan egyszerű nyelvezetével akár frappáns jellemrajzként is olvasható, melyet az emberi gyarlóságot pellengérre állító szellemes, olykor szarkasztikus észrevételekkel ízesítenek. Azonban félúton a regény egy aggasztóan manipulatív aktivista szöveggé válik, melynek pamfletszerű, szinkretista tartalmú darabjait az egyenetlen stílus alig képes egyben tartani.

Első látásra, a történet önfelfedezés ábrázolásaként vagy, ha úgy tetszik, kései Bildungsromanként is értelmezhető. Azonban ez a várakozásunk hamisnak bizonyul: az első szakasz (amely a narrátor emlékeit kihagyásokkal mutatja be) és az utolsó szakasz (a Nagy Önfelfedezés, melynek megtörténtét a szerző el akarja hitetni az olvasóval) olyan közbeeső részeket határolnak, melyek többnyire irrelevánsak a főszereplő fejlődése vagy önfelfedezése szempontjából. A történet egy pszeudo-fordulat, egy hamis csavar körül forog, amelyet itt előzetes figyelemfelhívás nélkül is elárulunk, hiszen nagy valószínűséggel az érdeklődő olvasó szeme elé fog kerülni minden recenzióban: Fern, a fülszövegekben reklámozott és fájdalmas nyomokat hagyó körülmények között eltűnt „lánytestvér” nem más, mint egy csimpánz, amelyet (vagy ahogy a szerző mondaná, akit) a narrátor családjában egy kísérlet részeként helyeztek el. Nyilván a legtöbb fiatal átéli a belső instabilitás, önkeresés fázisát, azonban egy manipulatívan drámai elem beadagolásával ebből még nem lesz egy igényes, szolid fejlődésregény.

Mondanivalója nyomatékosítása érdekében, a szerző egy sor lazán összefüggő ismeretet halmoz fel, amelyeket csak egy igen vékony narratív cérna tart össze, ezért a regény a bejárt témák mélységéhez nem illő könnyedségű olvasmánnyá válik. Például, bár információként hasznos volt, a történet és a szereplők jellemének alakulása szempontjából nem látom relevanciáját az egymásba ágyazott tudatok („A tudja, hogy B azt mondta, hogy C elvárja, hogy D feleljen” jellegű szerkezetek) számának, amelyekkel az emberi elme kényelmesen elboldogul, és amelynek inkább a Wikipédián, mintsem egy Booker-jelölt regényben van a helye.

A főtéma, az állatvédelem, kétségtelenül fontos. Azonban a mód, ahogyan itt kezelték, filozófiailag infantilis, nem több közönséges érzelgős taktikázásnál. Miután a Nagy Csavarra fény derül, a szerző szándéka is lelepleződik: Karen Joy Fowler nem más, mint a kegyetlen állatkísérletek ellen fellépő irodalmi aktivista. Ezen a ponton úgy tűnik, az írói önfegyelem gátja átszakad, az olvasóra pedig antropológiától etikáig sokféle területből származó, de egymáshoz csupán felületesen kapcsolódó információ árad. Mintha a szerző (vagy szerkesztője) jegyzeteit felejtette volna benne a művében, vagy átadta volna a szót egy szárnyait bontogató fiatal és lelkes tollnoknak, aki „híres idézetek” antológiájából merít ihletet és nagy nevekre alapozva próbálja megérvelni a mondanivalóját. Szóhasználata felháborítóan manipulatív, például Fernről úgy olvashatunk, mint egy „kislányról”. Dehát kérem, ő nem egy kislány, hanem egy fiatal nőstény csimpánz. A különbség nem elhanyagolható. A gyakorlott olvasó természetesen meg tudná különböztetni a lelkében sebzett és a majmot testvérének tekintő narrátor hangját a szerző magánvéleményétől, ha nem hallanánk vissza ugyanezeket az információkat az írónővel készített interjúkból is. Véleményem szerint az emberi mivolt, valamennyi hozzá kapcsolódó joggal, nem fokozatok, hanem minőség kérdése. Az ember nem csupán a teremtés koronája, nem egyszerűen a teremtés vagy akár az evolúció kulminációja, hanem lényegesen (metafizikailag és ontológiailag) különbözik minden, a tudományos vizsgálat tárgyává tehető teremtménytől.

Ha egy állatot kísérlet céljából elhelyeznek egy emberi 22817474családban, az valóban abúzus. De nem (csupán és semmiképpen nem elsősorban) az állatokkal szemben elkövetett abúzus, amely ellen az írónő felszólal. Egy ilyen forgatókönyv – amely a valós életből, a 30-as években végzett kísérletből ihletődött – elsősorban a gyermekek bántalmazásának minősíthető. Egy 5 éves gyermeket kitenni a csimpánzzal való együttélésnek, tekintettel arra, hogy az állatban mégcsak nem is bimbózhat az emberi értelemben vett moralitás és képessége az emberrel való együttélésre egyelőre kísérleti megfigyelés tárgya, igen veszélyes. Talán ezt kellett volna jobban kiemelnie a szerzőnek. Nemcsak az interjúkban, úgy mellékesen.

A narrátor, különböző tudományos megfigyelésekre hivatkozva, azt állítja, hogy hasonló vizsgálatokban a nyelv volt az egyetlen szempont, amely mentén egy csimpánzbébi az emberi gyermektől megkülönböztethető. Milyen bizarr támadás az emberi méltóságra nézve, hogy teljességgel mellőzi azt, ami révén az emberi gyermek még inkább különbözik a szőrösebb főemlősökhöz tartozó „párjától”: azt a csodálatos potenciált, hogy emberi felnőtté váljon, aki morális döntéseket hoz, aki a világra és önmagára reflektál, aki rendelkezik a jó és a rossz megkülönböztetésének képességével, aki képes a jót választani a jó cselekvéséhez kapcsolódó kényelmetlenségek ellenére is, akiben a szeretet döntésként is, nem csupán ösztönként munkálhat.

Bár bevallása szerint az írónőnek nem állt szándékában leegyszerűsítő válaszokat adni bonyolult kérdésekre, kivitelezésében és főleg az egyértelmű érzelmi célzatában a regény mégis túlságosan leegyszerűsíti az emberi identitás és az ebből kibomló erkölcsi következmények problémáját. Az állatkísérletek kegyetlenségét talán nem csupán a szenvedő állat szemszögéből kellene vizsgálni, hanem az elkövető és a kegyetlenséggel önmagát leminősítő és erkölcsileg megrontó ember szemszögéből is. Az állatvédelmet nem az embert állatiasító együttérzésre kellene alapozni, hanem sokkal inkább az ajándékul kapott világért való sáfárkodás felelősségére.

A regény Wittgenstein kóckötél-metaforáját juttatja eszembe. Wittgenstein a logika területén, a kategóriák szemléltetésénél folyamodott ehhez a hasonlathoz, kiemelve, hogy a kóckötél erősségét nem egyetlen végigfutó szál határozza meg, hanem az, hogy elegendő rész-szálat sodortak-e egymásba. Karen Joy Fowler aktivista regényéről is elmondható: a csimpánz-sztori egyetlen hosszú szála nem tudja összetartani a gyengécske narratívát.

(Celebeknek ajánlom.)

Leave a Reply

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s