Andrej Kurajev: A kultúra mint igazgyöngy (második rész)

Felmerül tehát a kultúra igazolásának a kérdése. A kereszténységben ez a probléma ráadásul sajátos színezetet nyer. Gondolok itt például a festészet létjogosultságára a képmásra vonatkozó ószövetségi parancsolatok fényében.

A keresztény hagyományban sokan és világosan fejtegették a tényt, hogy eszkatológiai távlatból nézve, az örökkévalóság jegyében, a kultúra termékei nem vezetnek az üdvösségre. Elég, ha Rozanovra gondolunk: a világ édessége (beleértve a kulturális világét is) keserű a Legédesebb Jézushoz képest. Ugyanakkor éppen ez az eszkatológiai perspektíva tanít arra, hogy megbecsüljük a kultúra világát is. A Második Eljövetel tüzében megég a kultúra világa is. Amikor az Igazságot színről színre látjuk, nem lesz többé szükségünk a kultúra tükreire. Az utolsó időkben többre szól az elhívásunk, mint a „kultúra fejlődésére”. Azonban a mindennapi életben, mindaddig, amíg a pusztába való kivonulás 1260 napja be nem telik (Jelenések 12,6), a keresztény embernek joga van egyetemen tanulni vagy tanítani, joga van választásokon részt venni vagy magát jelöltetni, könyveket írni és eladni, enni, inni, házasodni, gyermeket szülni és gyermeket nevelni…

Amikor az Ember Fia megjelenik, a Második Eljövetel jele mindenki számára láthatóan feltűnik az égen. Azonban mindaddig, amíg ezek a dolgok meg nem történtek, „tudakozzátok az Írásokat”. Aranyszájú Szent János a Máté evangéliumához fűzött homíliáit egy váratlan kijelentéssel kezdi: „Valójában nem is lenne szükségünk Szentírásra, ha az életünk olyan tiszta volna, hogy könyvek helyett maga a Szentlélek kegyelme íródna be a lelkünkbe, és ahogy a könyveket tintával írják, úgy írná tele lelkünket a Lélek. Mivel azonban elveszítettük ezt a kegyelmet, válasszuk buzgón a második legjobb utat”.[1]

Aranyszájú Szent Jánosnak az evangéliumhoz fűzött megjegyzését kiterjeszthetjük a keresztény kultúrában megjelent valamennyi szövegre. Ha Istenben élünk, akár nélkülük is élhetnénk. Azonban Istentől távol élve, tekintetünket azokra a tükörképekre kell irányítanunk, amelyeket a mennyei világ a földön hagyott.

Az Édenben nem volt kultúra, és nem lesz a mennyei Jeruzsálemben sem. Azonban mi ezek közül egyikben sem tartózkodunk. Ez pedig azt jelenti, hogy tudnunk kell a kultúrában élni, a kultúrával élni és azt életre hívni.

A megállapítás, hogy a kultúra a bűn eredménye, egyáltalán nem jelenti azt, hogy a kultúra maga bűn. A biblikus világkép szerint testünk jelenlegi (nehézkes, beteg, halandó) állapota a bűn következménye, ám ez mégsem akadálya annak, hogy a Szentlélek templomának tekintsük (1 Korinthosz 6,19). Tény, hogy a bűnbeesés után gondolkodásunk az analogikus felfogás fáradságosabb, nehezebb útját járja a Logosz intuitív szemlélése helyett, és ez a bűn eredménye, azonban egyik egyházatya sem állítja azt, hogy a logika és az ítélőképesség bűn lenne. A teológia és a lelki irodalom Istentől távol születnek meg, azonban semmiképpen nem nevezhetőek bűnnek.

A másodlagos képmások világáról nem csak az mondható el, hogy a bűnbeesés szülte; ez a világ az elesett ember számára vigasztalásként is létezik, hogy bizonyos mértékben meg is gyógyítsa őt. Az egészségeseknek nincs szükségük orvosságra. Ha az ember orvosságot vásárol és használ, ez azt jelenti, hogy beteg. Az otthoni patika bősége egyértelműen jelzi, hogy a ház ura beteg. Azonban nem az orvosság a betegség oka, és nem annak tűzre vetésében rejlik a gyógyulás útja. Igen, a kultúra az emberiség megbetegedéséből születik. A kultúra az a szemüveg, amelyre az egészséges szemnek nincs szüksége. De elvenni egy rövidlátótól a szemüvegét, és azt lábbal tiporni azzal az indokkal, hogy egészséges embernek nincs szüksége szemüvegre, vandalizmusnak minősülne. Ha az ember mankóra támaszkodva biceg, akkor egyértelműen beteg. De kegyetlenség lenne mankóját darabokra törni. A kultúra az a mankó, amelyre a lelkünknek van szüksége, és amely csak azután dobható el, hogy egészségessé váltunk.

Így mindaddig, amíg mindenestül be nem léptünk Isten országába, szükségünk van a mankókra. Ezért az Egyház, megjelölve az emberi utazás célját, amely mérhetetlenül felülmúlja a kulturális fejlődést és a kulturális értékeket, sosem alakulhat át luddita mozgalommá. Sokkal jobban értjük egymást a kultúra megafonján keresztül. Transzformátorai segítségével világosabban felfoghatjuk a világot, és néha az ember számára a kultúra hangszórói közvetítik első ízben az igazi Teremtőről szóló örömhírt. Azonban ez a technológia időnként erősen „serceg”. És kevesen vannak azok, akik a segítsége nélkül hallják a Teremtő hangját.

Amikor a teológiai egyetemen tanultam Romániában, elcsodálkoztam azon, hogy a teológiahallgatókat inkább a szépirodalom érdekelte. Ritkán láthattál moszkvai teológust regénnyel a kezében. Itt leginkább patrisztikát, teológiai tanulmányokat, filozófiát olvasnak (aki pedig „ínyencségre” vágyik, az néha elolvas egy egynapos, ún. odnodnevki könyvet). A Moszkvai Teológiai Akadémián a kollégáim gyakorlatilag egyáltalán nem olvastak klasszikus irodalmat. Bukarestben viszont egyetlen teológust sem láttam filozófiát olvasni; mondhatni, egyetlen egy diákkal sem találkoztam, aki a szent atyák írásait tanulmányozta volna, talán csak ritkán és pusztán teológiai értekezéseket. Azonban a szépirodalom egyetlen párna alól sem hiányzott.

Idővel megértettem, mi történik. A szent atyák írásait azért nem olvasták, mert azokban az években Romániában szinte egyáltalán nem került sor a műveik kiadására, a kommunizmus előtt pedig a patrisztikus örökségből igencsak keveset sikerült lefordítani. A filozófiakönyveket pedig azért nem olvasták, mert valamennyi ortodox hagyományú ország közül egyedül Oroszországban alakult ki a keresztény filozófia jelensége; a román kultúrában nem voltak Szolovjovhoz vagy Trubeckojhoz hasonló gondolkodók (később megismerkedtem Constantin Noica írásaival, azonban őt félig-meddig betiltották, és még az Egyházban is igen kevéssé ismerték, gondolkodásának szintje pedig nem hasonlítható Bergyajevéhez).

Így a leendő lelkészek az ember belső világát a szépirodalmi alkotások tükrében tanulmányozták. Nem szórakozásból lapozgatták ők azokat az „összegyűjtött műveket”, hanem az önismeret végett.

A klasszikus szépirodalom kétségtelenül elősegítheti a keresztény erények közül az együttérzésnek az érlelődését. Tyutcsev az együttérzést Isten kegyelmi ajándékának nevezte. Azonban a kegyelem nem munkálkodhat az emberben anélkül, hogy ő is törekedne. Az együttérzés iskolájának elvégzéséhez, egy többnyire szerencsés helyzetben levő fiatal előbb Dosztojevszkij és Dickens, Cvetajeva és Kierkegaard műveit tanulmányozhatja. Sokkal könnyebb egy regény szereplőjén szánakozni, mint egy élő emberen, mert az utóbbitól eltérően, az előbbi semmilyen konkrét segítséget nem vár el tőlem; betegségét önfeláldozás nélkül is meg lehet érteni. Azonban, mivel ez a könnyebb út, feltételezhetjük, hogy a fiatalember, aki még nem tud reagálni az idegen fájdalmára, amelyet a (jó) könyv vagy (jó) film igen élesen tár fel, talán nem tanulja meg átérezni az idegen emberek fájdalmát papként sem.

Alekszandr Jelcsanyinov azt írja Naplójában, hogy minél átszellemültebb a lelkész, annál kisebb jelentőséggel bírnak az elvégzett tanulmányai. Azonban ebből az ellenkezője is következik: minél kevésbé átszellemült a pap, annál nagyobb szüksége van az intellektuális képzettségre. Nem szólhatsz „a szív teljességéből”? Rendben, akkor ne a magadéból szólj, hanem szólj a tudomány teljességéből; idézd fel, hogy az emberiség és az egyház történetében mások hogyan kaptak választ a kérdésekre, melyekkel most szembesülsz.

Természetesen a fentiek egészben véve csupán a keresztény kultúráról mondhatók el. A keresztény kultúra nem feltétlenül az a kultúra, amely Krisztusról szól vagy Róla beszél. G. Fedotov egyszer Puskin Kapitanszkaja docska (A kapitány lánya) című írását az orosz irodalom legkeresztényebb művének nevezte, holott a kisregényben aligha érhetők tetten a vallásos motívumok. Azonban az embert, ahogyan ez a mű megrajzolta, csakis a bűnbánat és a szív mélységeit fürkésző keresztény hagyomány szemszögéből láthatjuk ilyennek. A keresztény ember nem csupán Istenről szóló látást kap, hanem az emberről, az emberek világáról és Isten országáról szólót is. És így egyértelmű: a keresztény szeme előtt feltárul ez az emberi valóság, a szöveg ábrázolásában vagy más formában.

Itt pedig egy másik témához közeledünk, amely már túlmutat írásunk tárgyán: az egyházi élet és a keresztény kultúra határai nem fedik egymást. Az ember élhet az Egyházban, akár a Szent Oltár szolgájaként is, míg az emberekre a pogányok fogyasztói szemével és semmiképpen sem evangéliumi szemmel tekint. Oroszország huszadik századi tapasztalata azt bizonyítja, hogy azok az emberek, akik a felvállalt keresztény kultúrán kívül élnek, vagy akár formálisan ellenzik is azt, valójában továbbra is hozzájárulhatnak e keresztény kultúra létrehozásához (jó példa erre a 60-80-as évek szovjet filmművészete, amelyben a legjobb filmek születtek meg). Az emberi lélek nem egyből öltözködik fel Krisztusba. De ugyanakkor az evangéliumból szőtt ruházatot sem veti le egyből. Ezért nem fogalmazható meg egyértelmű válasz a kérdésre: vajon a hét évtizedes ateista fuldoklás Oroszországban csupán a keresztény kultúra mélységes öntudatlanságának állapotát váltotta ki, vagy pedig visszafordíthatatlan bénulását, talán halálát is okozta?

Kultúránk a bűnbeesés következménye. Az evangéliumban bemutatott események szintén a bűnbeesés következményei (nem kellett volna Istennek szenvednie a Golgotán, ha az ember nem került volna a halál uralma alá). És mindaz, ami az orosz és az európai kultúrában jó, az evangéliumban gyökerezik. A bűn és a bűnbánat élményéről, a lelki kiszáradás és újjászületés megtapasztalásáról olvashatunk az aszkétikus irodalom, a szépirodalom és a történelmi krónikák lapjain is. Alekszandr Blok, az ortodox aszkézis enciklopédiáját, a Filokáliát olvasva, ezeket a sorokat írta annak margójára: „Mindent tudok!”. Lehetséges e felismerés fordítottja is, amikor önmagunkat, saját lelkünk nyavalyáit, örömeit a keresztény laikus kultúra világában ismerjük fel. Következésképpen a keresztény ember nem az esztéták útján jár, akik azt állítják, hogy a művészet önmagáért van, és hogy az emberiség megváltása a kultúra és a megfelelő színezetválasztás révén következik be. A keresztény ember nem érthet egyet a szépségversenyeken is elhangzó divatos szlogennel, miszerint a szépség üdvözíti az emberiséget.

Az emberiséget egyedül Isten, az Ő áldozata válthatja meg. A Golgota keresztje egyáltalán nem volt „szép”. És ne emlegessük Dosztojevszkijt, ő nem hangoztatott ilyen állításokat. Pontosabban, a hitét nem ilyen szavakkal fejezte ki.

Ezt az állítást Ippolit fogalmazza meg, aki alattomosan idézi Miskin szavait (hiszen mi nem hallottuk Miskin szájából ezeket a szavakat elhangozni):„Lám, percre kiszámította, Jevgenyij Pavlics, meddig aludtam – kapott a szón gúnyosan –, láttam, hogy egész este nem veszi le rólam a tekintetét… Á! Rogozsin! Épp az imént láttam álmomban – súgta a hercegnek, elkomorodott, és az asztalnál ülő Rogozsin felé intett fejével. – Hát igen – ugrott át váratlanul megint egy másik témára –, de hol van a szónok? Hol van Lebegyev? Talán befejezte a mondókáját? Miről beszélt? Igaz, herceg, hogy ön egyszer azt mondta: a „szépség” váltja meg a világot? Uraim – kiáltotta hangosan mindenkinek –, a herceg azt állítja, hogy a szépség váltja meg a világot. Én meg azt állítom: azért vannak ilyen játékos gondolatai, mert most szerelmes. Uraim, a herceg szerelmes; az imént, mihelyt bejött, tüstént meggyőződtem erről. Ne iruljon-piruljon, herceg, mert még sajnálkoznom kell önön. Micsoda szépség váltja meg a világot? Ezt Koljától hallottam …[2] Ön buzgó keresztény? Kolja azt mondja, hogy ön kereszténynek nevezi magát. […] – Ide figyeljen egyszer s mindenkorra – fakadt ki végül Aglaja -, ha olyasvalamiről kezd beszélni, mint a halálbüntetés vagy Oroszország gazdasági helyzete, vagy azt mondja, hogy „a világot a szépség váltja meg”, akkor… én természetesen örülni fogok, és igen jót nevetek, de… előre figyelmeztetem, azután a szemem elé ne kerüljön többé! Hallja: komolyan beszélek, ezúttal csakugyan komolyan beszélek!”[3] Látható, hogy a szépségről folytatott beszélgetések – mármint az, hogy a szépség váltja meg a világot – csupán a véget nem érő és parttalan asztali csevegés epizódjai…

Azonban még akkor is, ha a szépségnek nem tulajdonítunk ilyen hozzá nem illő üdvösségtani szerepet, az helyénvaló a vallásos ember életében. A keresztény ember, ha rendes lelki és teológiai neveltetésben részesült[4], nem törekszik arra, hogy a keresztény világ és kultúra két évezredes történetét befeketítse. „Mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg” (1 Thesszalonika 5,21).

[1] Aranyszájú Szent János, Tolkovanija na szvjatogo Matfeja Jevangeliszta  /Homíliák Máté evangéliumához/, Összegyűjtött művek, 1. kötet, Moszkva, 1993, p. 5
[2] A Nyikolaj beceneve.
[3] Makai Imre fordítása. F.M. Dosztojevszkij: A félkegyelmű, Jelenkor, Pécs, 2002, p. 424, 585
[4] Például, ha ismeri Remete Szent Teofán e sorait: „Egyetlen fontos dolog van, a többi mellékes… Létezik nálunk egy szinte univerzálisan elfogadott vélekedés, amely azt állítja, amint elkezdtünk a ház körüli teendőkkel foglalatoskodni, el is vetettük az isteni és Istennek kedves dolgok világát. Ezért, amikor valakiben megszületik a vágy aziránt, hogy Istennek kedves életet éljen, sokan ezt a vágyakozást azzal az elképzeléssel társítják, hogy ekkor el kell menekülnie a társadalomból, az otthonából – ki a pusztába, a vadonba. Azonban végső soron egyik véglet sem helyes. Az élet és a társadalom dolgai, amelyektől függ a házak és társadalmak állapota, és azok elvégzése nem jelentenek visszavonulást egy Isten előtt nem kedves területre, hanem az Isten dolgaiban való járást. Önök rosszhiszeműsége miatt ezek természetesen Isten előtt utálatosakká válhatnak, azért, mert Önök nem azzal a jóhiszeműséggel teljesítik azokat, amellyel Isten várja, hogy teljesítsék őket. Önök az isteni dolgokat nem istenesen végzik… Azonban továbbra is megválaszolatlan a kérdés: olvashatunk egyebet, mint lelki írásokat? Csak suttogva, halkan mondom: én azt hiszem, hogy igen – de keveset és nem megkülönböztetés nélkül… ne veszítsétek el az elmétek tisztaságát” (Remete Szent Teofán, Sto takoe duhovnaja zsizni i kak na neje nasztrojceja /A lelki élet és hogyan nyerhetjük el/, Moszkva, 1914, p. 86, 179, 251, 252).

* Ahol másként nem jelöltük, az idézeteket a román szöveg alapján fordítottuk.
** A fordítás a kiadó engedélyével az alábbi kiadás alapján készült:
Diacon Andrei Kuraev: Filmul – restartare prin teologie, Alba Iulia, Ed. Reîntregirea, 2005, trad.: Dorin Ursu, pp. 93-104

(A cikk első része itt olvasható: Andrej Kurajev: A kultúra mint igazgyöngy (első rész))


Andrej Kurajev (1963–) orosz teológus, filozófus, publicista, az orosz ortodox egyház protodiakónusa. A Moszkvai Állami Egyetem előadója, korábban a Moszkvai Teológiai Akadémia professzora. Gyakran és élesen szólal fel kulturális, közéleti kérdésekben, véleménye nem mindig követi a hivatalos egyházi álláspontot.


 

Leave a Reply

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s