Kettős biográfia a pusztításról. Irvin D. Yalom: A Spinoza-probléma

A magyar olvasóközönség előtt is ismert stanfordi pszichiátriaprofesszor 2012-ben megjelent regénye cizellált és felkavaró intellektuális-érzelmi utazás két fontos történelmi személy elméjébe és életébe: az egyik a zsidó származású Baruch (Bento) Spinoza, XVII. századi holland racionalista filozófus, a másik pedig Alfred Rosenberg, náci ideológus. Kettejük meglepő kapcsolatának feltárására tesz fikciós kísérletet Irvin Yalom a tőle megszokott stílusban, az irodalom kelléktárát a lélektan eszközeivel ötvözve.

A kettős biográfiát Yalom egy történelmi anekdotára építi. A rijnsburgi Spinoza-múzeum Rosenberg irányításával zajló náci kifosztásakor a Spinoza-köteteket cipelő tiszt szájából hangzott el állítólag a regényt ihlető megmagyarázhatatlan megjegyzés, miszerint e könyvek nagy jelentőséggel bírnak a „Spinoza-probléma” felderítésében. A Yalom által megrajzolt fiktív életrajz szerint, a vehemensen antiszemita Rosenberg számára érthetetlen azt a tisztelet, amellyel a német nemzet szimbólumává vált költő, Goethe, adózik a zsidó filozófusnak, Spinozának, aki közvetett módon Rosenberg identitásának elemévé is válik.

Az író által tanregénynek nevezett műben Yalom a komplex filozófiai gondolatokat emészthető formában próbálja tálalni, miközben párhuzamosan követi a két főszereplő életét, az egyébként hagyományos, mindentudó narrátor által mesélt történetben. A párhuzamosság elsősorban a regény szerkezetében érthető tetten. A főszereplőket egymást követő, váltakozó fejezetekben ismerhetjük meg Yalom pszichiáteri lencséjén keresztül. Yalom a rá jellemző könnyedséggel, több, szubtilisen kapcsolódó pontban köti egybe az egymástól három évszázadnyi távolságra levő karaktereket.

A regény a következtetéseket levonó fejezettel zárul, amelyben a szerzőtől megtudjuk, hogy – nem meglepő módon – főszereplőit két fiktív terapeután keresztül próbálja megérteni: Spinoza pszichológusának szerepét annak barátjára, Francóra osztotta, míg Rosenberg lelkének mélységeit a pszichiáter Friedrich-en keresztül fürkészi. Érdekes módon, e két terápiás mellékszereplő a pszichoterápia két eltérő típusát, vagy talán inkább aspektusát, testesíti meg: míg Franco és Bento egyenrangúakként és barátokként egy kölcsönösen gazdagító terápiás kapcsolatot ápolnak (a Yalom által is gyakorolt egzisztenciális pszichoterápia módjára), Friedrich távolságtartó marad, a diszciplína elveit objektív módon alkalmazza olyan pácienssel szemben, akit annak dühöngő zsidógyűlölete miatt megvet.

A két terápia közös eleme az egzisztenciális pszichoterápia egyik sarokköve: a halálfélelem mint az egyén belső problémáinak fő forrása, amely mindkét történetben megjelenik. A váltakozó fejezetekből kitűnik, hogy a két különböző, egymástól több évszázaddal elválasztott ember ugyanazt a belső harcot vívja. Mindkét szereplő képtelen tartalmas társas kapcsolatot kiépíteni: az amszterdami zsidó közösség által kiközösített Spinoza a racionalizmus maga választotta elefántcsonttornyában ül magányosan, Rosenberget érzelmi impotenciája hajtja ugyanarra a mellékvágányra. Terapeutája szavaival, Rosenberg nem tud kapcsolatot teremteni másokkal, kizárólag a vezérétől kapott szeretet reménye hajtja, ugyanakkor hajlandó lenne a terápiás munkára. Ezt a pszichiáteri megfigyelést közvetlenül a Spinozáról szóló fejezet után olvashatjuk, amelyben Spinoza önként adja fel a másikhoz (Clara Mariához) való kapcsolódás lehetőségét és úgy dönt, elkezdi a saját ész-terápiáját.

Elmagányosodása, bezárkózódása ellenére mindkét szereplő vágyik az érintésre: Spinoza bárkiére, Rosenberg pedig a Hitlerére. Mindkét szereplőhöz intézve elhangzik a jiddisül megfogalmazott kérdés, „bist an undzeriker?(„közülünk való vagy?”), oly különböző, ugyanakkor fura módon hasonló kontextusokban. A kérdéssel mindketten akkor szembesülnek, amikor úgy határoznak, az addig szőnyeg alá söpört, fel nem vállalt érdeklődéseiket végre közelebbről is megvizsgálják: Spinoza a zsidó gyökereit, Rosenberg pedig a Spinoza-rejtély megértését.

Yalom pszichiáteri empátiáját dicséri, hogy a könyv olvasása során szinte úgy tűnik, ellentmondásosan formálta meg Rosenberget. Rosenbergről tudjuk, mire vitte az „értelme”, a regényben is tinédzserként buta, lassú észjárású, aki képtelen Goethe és Spinoza komplex gondolatainak megértésére. Ennek fényében furcsállható, hogy a felnőtt Rosenberg mégis a náci mozgalom kifinomult gondolkodójaként jelenik meg. Hihetetlen, ugrásszerű fejlődés, mondhatná az olvasó. Azáltal, hogy Rosenberget kezdetben értelmiségi szerepében engedte megjelenni, Yalom „meghallgatta” a páciensét. Később azonban fokozatosan láttatja, hogy Rosenberg intelligenciája pusztán képzelt. A könyv vége felé megfogalmazott gondolat ezt már egyértelművé teszi: „a homályos, nyakatekert, érthetetlen írásmód olykor irreális mértékű elismerést biztosít a szerzőnek”, amit az epilógus is megerősít, amikor Rosenberg magatartását és a nürnbergi peren való megítélését részletezi.

Olvasói közül egyesek kifogásolják a regény életszerűtlenül kimért filozofáló hangvételét. Számomra a regény fő ínyencsége mégis az Irvin Yalomra oly jellemző tiszta, akadémikus, ugyanakkor érthető, rendkívül olvasmányos és szinte melegszívű stílus, sok-sok izgalmas filozofikus párbeszéddel, dialogizáló eszmefuttatással. Felejthetetlenül kedves a szerepjátékos jelenet, amelyben Franco, Spinoza barátja, felesége szavait közvetíti a filozófusnak, majd Spinoza a feleségnek válaszol, miközben fizikailag továbbra is Francóhoz intézi szavait, végül pedig Franco maga is megjegyzéseket fűz felesége szavaihoz, melyeket ő maga közvetített küldöncként („Sara igazat mond, Bento”), mintha csupán külső megfigyelője lenne a Spinoza és Sara közötti párbeszédnek, holott a nő egy pillanatig sem volt jelen. Mesteri meta-pszichodráma! Rendkívül élvezetes volt Franco beszámolója a zsidó közösség tagjaként megélt élményéről, holott saját bevallása szerint intellektuálisan nem tudott azonosulni a rítusok tartalmával, miközben az egyre magányosabb Spinoza a racionalista mantrát fújja, miszerint minden érzelmet a ráció alá kell vetni.

A két főszereplő közötti kapcsolat yalomi olvasata objektív eszmetörténeti mércével nem feltétlenül állja meg a helyét; csupán Yalom percepcióján alapul, amely, noha a szerző minden kétséget kizáróan éleslátó és hozzáértő, mégis szubjektív. Az író gyengesége éppen az erősségében rejlik: noha a regény kivitelezésében nagyszerű és műfajában egyedi, előnyére vált volna, ha Yalom a pszichiátriai perspektívát nem teszi ennyire nyilvánvalóvá.

Noha a regény főtémája nem kifejezetten ez, a kettős biográfia váza mégis a regényben is megjelenő spinozai gondolattal foglalható össze: „Tudjuk, hogy az értelem nem vetekedhet a szenvedéllyel… Igaz. A szenvedélyt csak egy még erősebb szenvedély győzheti le. Világos a feladatom: meg kell tanulnom szenvedéllyé formálni az értelmet.” Noha a szerző nem utal kifejezetten erre, A Spinoza-probléma remek párhuzam, amely az eredeti szerkezetével, szinte romantikusan kedves stílusával, lenyűgöző párbeszédeivel és erőteljes jellemzésével demonstrálja, hogy az ember nem csupán ész (Spinoza) és nem csupán szenvedély (Rosenberg). Az ember e két dimenzió csodálatos ötvöződése, amely annak ellenére, vagy talán éppen annak köszönhetően, hogy egyre többet tudunk meg róla, komplexitásában mindig egy kicsit kifürkészhetetlen marad („mert ki ismeri az emberek közül az ember gondolatait…”), és képe a tökéletes Teremtőnek, Aki ilyen lenyűgöző teremtményt alkotott, aki kimeríthetetlen mélység főként a pszichiáterek, de bárki számára, aki az önfelfedezés végtelen útjára lép.

A Spinoza-probléma élesen jelzi, hogy a gondolatok és az ideák nem elhanyagolhatók! Szomorú konklúzióm az, hogy a racionalizmus, főleg a spinozai változata, ha nem is közvetlenül, de kétségtelenül előfutára volt a nácizmus rémtetteinek, kegyetlenségeinek. Azáltal, hogy a személyes Istent kizárja és egy olyan, pusztán racionális elvvel váltja fel, mint amilyen a Természet, a spinozai racionalizmus végeredménye elkerülhetetlenül bomlasztó és pusztító, annak ellenére, hogy Spinoza és társai minden bizonnyal maguk is elszörnyülködtek volna a nácik démoni tettei láttán. Dosztojevszkij fájdalmasan egyszerű és mély szavaival: ha nincs Isten (Aki előtt elszámolunk, tegyem hozzá), minden szabad, minden megengedett.

Amit a racionalisták Isten-képzete, irtózatos következményekkel, figyelmen kívül hagyott (Yalom professzorral együtt), az, hogy a teremtés vagy az univerzum létének bármilyen kezdőpontja még kozmikus eseményként sem lehetett pusztán logikai szükségszerűség. Annak miértje elsődlegesen a Szeretet, az Önmagát szeretetként meghatározó Isten, az önmagába nem zárható, kiáramló szeretet. Talán ez is nevezhető logikai szükségszerűségnek, ám ez az egyetlen olyan szükségszerűség, amely nem megszorításként, hanem szabadságként nyilvánul meg.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s