A huszonegyedik század pestisének nevezett demenciához kapcsolódó statisztikák bizonyítják, hogy az elnevezés egyáltalán nem túlzó. A tavaly már több mint ötvenmillió demenciával diagnosztizált személyt tartottak számon világszerte, és az előrejelzések szerint az esetek számának húszévenkénti megkétszereződése várható. 

A múlt század elején Alois Alzheimer által felfedezett és róla elnevezett kórt a filmművészet is igyekezett, kisebb-nagyobb sikerrel, ábrázolni. Olyan emlékezetes alkotások, mint az Iris, a svéd En sång för Martin (Dal Martinért) vagy az egyszerűen borzalmas magyar címmel forgalmazott The Savages (Apu vad napjai) mind kimagasló írói, rendezői és színészi erőfeszítések. A tavaly egy színdarab alapján készült film azonban minden eddiginél hatásosabb megközelítésből merészeli bemutatni a betegséget.

Ritkán történik meg, hogy a reklámhadjárat egy filmet teljesen más műfajhoz tartozóként hirdet a mit sem sejtő közönségnek. Pedig éppen ez történt az eddig huszonhat díjjal kitüntetett The Father (Az apa) esetében, amelynek plakátján joviális idős bácsi és lánya fogja mosolyogva egymás kezét meghitt családi környezetben. A film ugyanis egyedi és hiteles rajza nemcsak a kegyetlen Alzheimer-kórnak, hanem annak a beteg családtagjaira tett hatásának is. Az apa tulajdonképpen egy rendkívüli együttérzéssel, szakismerettel és mindenekfelett emberszeretettel megalkotott lélektani horror. Itt azonnal hozzá kell tenni, hogy az író-rendező Florian Zeller nem pusztán ijesztgetés céljából helyezte el színdarabjában és az annak alapján írt forgatókönyvben mindazt, amit egyre fojtogatóbb valóságként él meg a néző.

Zeller dicséretes és zseniálisan kivitelezett ötlettel láttatja a demens személy által érzékelt eltorzult valóságot. Teszi mindezt autentikusan, visszafogott eszközökkel, hatásvadászat és pátosz nélkül. A film első perceiben ugyan egy banális családi jelenetet látunk, de a felismerés nem várat sokáig magára. Elborzadva ébredünk rá, hogy az Anthony Hopkins által játszott idős apa elméjébe költöztünk be, ahol személyek, helyszínek, események és idővonalak egyre bonyolultabban keverednek. E „valóság” eleinte zavaró, majd fojtogató és bizony rémisztő lesz, ahogyan egyre több ellentmondás, aggasztó rejtély, ismétlődő helyzet bukkan fel. A kór által fokozatosan, sajátos kegyetlenséggel lerombolt elme precíz, de együttérzéssel megvalósított ábrázolása már önmagában is rendkívüli bravúr. A film érdemeit azonban tovább emeli az, hogy nem csupán a beteg belső világát vetíti ki meggyőzően, hanem bemutatja azt is, ahogyan a demens személy családtagok vagy szakképzett személyzet általi gondozása egyaránt emberfeletti erőfeszítést követel. Ezt a rendező kettős nézőpont alkalmazásával éri el.

Valamikor művelt és intelligens ember volt az apa, erre utal a lakás, az általa nyugodtabb perceiben hallgatott zene, a beszédstílus. A film ily módon még árnyaltabban érzékelteti a kór okozta szellemi és fizikai hanyatlást és azt a lassan kibontakozó tragédiát, amelyet a hozzátartozók élnek át. A szeretett beteg személyisége, akár alaptermészete is gyökeresen megváltozhat, ezt pedig egy családtagnak elképzelhetetlenül nehéz feldolgozni. 

A film rendkívüli bátorsággal érteti meg a nézővel, hogy bizony a demenciával küszködő beteget gondozó hozzátartozó eljuthat akár a fizikai, idegi és lelki összeomlás szélére is. Eközben (és emiatt) elhatalmasodhat rajta a beteg iránt érzett ellenszenv, akár düh is, miközben jól tudja és teljes mértékben érti, hogy ennek nemcsak értelme, hanem létjogosultsága sincs. 

A beteg lányát játszó Olivia Colman lenyűgöző alakítással láttatja, hogyan képes a kétségbeesésből és tehetetlenségből fakadó harag és a szinte önpusztító szeretet közötti folytonos feszültség felőrölni a hozzátartozókat. Férjének dühkitörése pont olyan valószerű és érthető a kór lefolyását ismerők számára, mint a beteg üldözési mániája és a vele legjobban törődő személyeket célzó szörnyű vádaskodása.

A forgatókönyvnek köszönhetően belátjuk, hogy a kórral vívott küzdelemben nemcsak a páciens a vesztes. Megértjük azt is, hogy a beteghez érzelmileg legközelebb álló családtagok sokszor a legkevésbé képesek ép ésszel és lélekkel biztosítani a szükséges gondozást. E kegyetlen ellentmondás lényege pontosan az, hogy a hozzátartozónak elméletileg ki kellene kapcsolnia érzelmi reakcióit, miközben a szeretett személy egy képtelen, sőt hátborzongató jellembeli átalakuláson megy át. 

Az apa kivételes és tiszteletreméltó vívmánya, hogy képes kiemelni a demencia másik tragikus és sajátos ellentmondását: a lassan és démoni kegyetlenséggel elpusztított elme zavarodott homályánál csak az egyre ritkábban bekövetkező felismerés pillanatai szívszorítóbbak. Ahogyan a kór áldozatául vált Terry Pratchett író fogalmazott, két betegséggel élt: az Alzheimerrel és azzal a tudattal, hogy Alzheimer-kóros.

A demenciát közelről ismerő hozzátartozókat és szakgondozókat egyaránt letaglózzák a film megrendítő másodpercei, amelyekben az apa ráébred: valami nagyon nincs rendben vele. Az első ilyen pillanatban még a csak minimális empátiára képes néző is összeomlik. A második ilyen jelenetnél azonban a szánalmasan magába roskadt apa ajkairól a demencia egyszerre pontos és torokszorítóan költői összefoglalása hangzik el. Az ismét csak átmenetileg megvilágosodott elméjű beteg által elmotyogott, fájóan szép metafora a film utolsó képsorában egy szükséges, de pátosztól mentes katarzist is lehetővé tesz. 

Anthony Hopkins színészi teljesítményének méltatásához nincs értelme jelzőket keresni. Talán a Napok romjaiban lehettünk tanúi ennyire visszafogott és pontosan ezért lenyűgözően hatásos alakításának. Itt az apa szerepében élethűen és a nézőt megrendítő módon jeleníti meg egy hanyatló elme önmagával és az érthetetlenül összezavarodó valósággal vívott reménytelen, tragikus küzdelmét. Arcbőre alatt futnak a kusza gondolatok, szemei másodpercek töredéke alatt váltanak érzelmi regisztert, és legapróbb mozdulatai válnak a kór szakmailag és emberileg hiteles fizikai megnyilvánulásaivá. Ezért érdemes megemlíteni azt is, ahogyan a forgatókönyv és a színészi alakítás legapróbb részletei együttesen képesek pillanatok alatt olyan precíz képet nyújtani a betegségről, amely egyébként köteteket töltene meg. Néha az apa csuklóján látható, máskor rejtélyesen eltűnő karórával Zeller forgatókönyve nem csak egy összekavarodott idővonalra utal. Az a karóra egy fix pont egy háborgó tengerben. Minden pillanat, amikor az apa zavartan a csuklójához nyúl, a kifürkészhetetlen és rémisztő valóság örvényében fuldokló ember kétségbeesett kapaszkodása.

Zeller filmjét az Alzheimer-kórral foglalkozó más alkotásokhoz képest nemcsak a részletekre figyelő hitelesség teszi különlegessé. Más filmektől eltérően, Az apa megérteti velünk, hogy az Alzheimer-kór egyáltalán nem valamiféle biztonságos távolságból elemezhető kuriózum. Hannah Zeilig szociálgerontológus mutatott rá nemrég, hogy e betegség és a vele élőkről szóló történetek feltárják azt is, hogy kik vagyunk valójában. Ahogyan Prospero mondja A viharban, Calibanra mutatva: „a sötétség fia, ez itt, enyém”…