Szinte felfoghatatlan, hogy a kortárs világirodalom színterén, amelyre nemegyszer a végletekig vitt formabontás és a hagyományos értékrend megkérdőjelezése jellemző, az egyik legnevesebb amerikai szépirodalmi díjat, a Pulitzer-díjat, egy olyan regénynek ítélték, amelynek narrátora egy idősödő keresztény lelkész, aki papírra veti hittel átitatott vallomásait. Marilynne Robinson keresztény esszéista és író Gilead című regénye ezt a bámulatos teljesítményt érte el 2005-ben.

A magyarul Pásztor Péter gyönyörűséges, sajátos világot teremtő fordításában élvezhető regényben a hetvenhatodik életévét taposó kongregacionalista lelkész hétéves fiához intézi az életéről és a hitéről szőtt emlékezéseit és töprengéseit, abban a szívbe markoló tudatban, hogy a természet rendje szerint nem lesz alkalma őt felnőttként látni, élete nagy döntéseiben szülői tanácsaival támogatni. Már az első oldalakon megízlelhető a regény karaktere: az életöröm és a közelgő elmúlás szomorkásan vidám játéka. Szándékosan nem nevezem ellentétnek, hiszen John Amesben meggyőződései nem egy merev világképet szülnek, hanem az igazságra való folyamatos rácsodálkozást, kérdezősködést. Morfondírozásai gyakran szívmelengetően humorosak, és igen színes térképet rajzolnak elméjéről.

Lassan, szinte észrevétlenül merül el a gyermekkori emlékekben, amelyeket teletűzdel a szintén lelkész apja és nagyapja életének és a három háborút felölelő történelmi háttér részleteivel, anekdotáival és rendkívül értékes, mély, áhítatként is olvasható elmélkedéseivel a keresztény hitről. Saját élete történetét immár a hetvenvalahány év tapasztalatán átszűrve eleveníti fel. Ennek a távlatnak köszönhetően számadását áthatja az idő olvasztótégelyében kiformálódott mértékletessége és a gondolkodó-érző ember esendősége között feszülő ellentét.

Önjellemzése szerint Ames azon igazak közé tartozik, akikért visszafogott az öröm a mennyben. Hangja autentikus, nincs benne semmilyen korához nem illő, túlpörgő szenvedély. Mégis eleven és életszagú, szavait áthatják szilárd meggyőződései, de a sokszínű világ dolgaiban való jártasság is. Egyik legrokonszenvesebb narrátor, akivel találkoztam. A legnagyobb örömmel időzünk el, ülünk le az idős, jó humorú, élettapasztalatával egyáltalán nem hivalkodó lelkész mellé s engedjük, hogy meséljen.

Bevált módszere, hogy a nehéz kérdésekre még alszik egyet. Nem ítélkezik, így az olvasó sem hajlik arra, hogy ítélkezzen. Noha „szakmája” szerint prédikátor, fiának írott üzenetében mégsem prédikál. Gondolkodásából és emberekkel való érintkezéséből teljességgel hiányzik a főleg amerikai médiaprédikátorokra jellemző zelotizmus, amely szenzációkeltő és szédítő fordulatokkal próbál érzelmi hitet felcsiholni a hallgatóságában. „Igei dorgatóriumtól” mentes elmélkedéseiben sem érezhető lelkipásztori cirkalmasság. Annál inkább érezhető az őszinte vívódás, főleg családja kapcsán, akiket csodaszerűen kapott egy életnyi egyedüllétben töltött szolgálat után.

A hagyományos keresztény íróktól talán szokatlan módon, a történet az evilági élet hálával teli szeretetével van tele. Ames beismeri, hogy nem akar öreg lenni, nem akar meghalni. Az olvasó, ha elgondolkodott ezen, maga is felszabadul: igen, szabad vágyakozni, nosztalgiázni e bámulatos teremtett világ után, hiszen eleve azért teremtetett, hogy örvendezzünk neki. „Érdekes bolygó ez a miénk. Megérdemli minden figyelmedet.”

A mennyei viszontlátás reménységével írja sorait fiának, aki időközben a hétéves gyermekek gondtalanságával játszadozik az udvaron s pezsdíti fel a vele nehezen lépést tartó idős apja alkonyát. Ames életszeretetét csak fokozza a tudat, hogy hamarosan az örökkévalóságba kell költöznie, és családját, a kincset, amellyel nem tud betelni, itt kell hagynia. Felkavaró látni, ahogy a hitbeli meggyőződése, hogy ez az elválás csak ideig-óráig tart, nem enyhíti annak szomorúságát. S talán ez így van rendjén. A halál mint választóvonal, még ha a feltámadás révén már csak legyőzött ellenség is, mégiscsak emlékeztet a bűnre, a lét szívében bekövetkezett hasadásra.

A történet közepe táján kezd felszínre törni, hogy mi is Ames lelkének igazi aggodalma: fiatal feleségét, kis gyermekét félti a barátja fiának rossz befolyásától. Az elengedés harcát vívva, a Teremtőre próbál hagyatkozni, a pusztába küldött Hágár és Izmael történetének üzenetéhez hasonlítva azt, amit minden szülőnek – de igazából minden élő embernek is, aki szeret – tennie kell: bízni abban, hogy a pusztában, s átvitt értelemben ebben az egész életben, az Örökkévaló viseli gondjukat.

Számára életének egyik legnagyobb értéke és hívő ámulatának tárgya a családja. A csodát, „amely örök idők és nemzedékek óta rejtve volt”, de számára megnyilatkozott, nem csupán annak hagyományos, krisztusi megváltásra utaló jelentésében éli meg, hanem ugyanazt látja feltárulkozni gyermeke arcában is. Megállapítása, hogy semmi nincs lenyűgözőbb az emberi arcnál, Lévinast juttatja eszembe.

A nála jóval fiatalabb felesége egyáltalán nem papnéfajta, állapítja meg. Noha társa és segítője, benne mégsem azt a tipikus keresztény feleséget látjuk, akivé minden keresztény leány válni szeretne, aki a „ketten egy testté” romantikájáról álmodozik. Az idős lelkész számára talán ő a teremtett világ legnagyobb misztériuma. A kezdetben még megkereszteletlen lány és a lelkész megismerkedésének történetéről a regény vége felé derülnek ki a részletek. A „félelmes szerelem”, amely a hetvenéves férfi szívét számára teljesen felfoghatatlanul megdobogtatja, nem a kései szenvedély elsöprő és kétségbeesett erejével, nem az utolsókat rúgó öregedő test bolondságával jelentkezik, hanem Isten káprázatos teremtéséért hálát adó, a „felettébb nagy titokra” szinte gyermekien rácsodálkozó hittel. A visszaemlékezés ezen a ponton remek önkritikára is lehetőséget ad, amint az idős ember felidézi szerelmes lényének balgaságát.

Gyakran visszatérő szereplő a visszaemlékezéseiben a nagyapja, a furcsa személyiségű, tüzes prédikátor. Szinte családtagként gondol idős lelkészkollégájára és barátjára is, Boughtonra, aki humoros merészséggel hajtogatja az öregkori nyavalyái tűrése közepette, hogy azért Jézusnak nem kellett megöregednie… Valóban új terep az életben jártas lelkészünk számára is az öregség, de egy percig sem kételkedik abban, hogy az időn kívül álló, ugyanakkor a testté lételével az időbeliséget felvállaló Isten ebben is támasza.

Fokozatosan jut el a visszafogott cselekményű regény arra a pontra, amit konfliktusnak nevezhetünk: Jack személye. Ő Boughton fia, akit a főszereplő lelkészről neveztek el. A tékozló fiú, akiért Boughton apai szíve a legfájdalmasabban epekedik. Bizonyára nem véletlen, hogy a narrátor Jackről szóló gondolatai többször is a nagyapjához, a nonkonformista prédikátorhoz vezetnek, hiszen egyikük sem skatulyázható be. Boughton fia felkavarja, és próbálja megérteni, miért. Felidézi a nála fiatalabb férfit csintalan gyermekkorából, és a lelkész pajkos gyengédségére vall, hogy képes „gyönyörűséget” látni abban, ahogyan a csibész gyermek egész láncot elindító cselekedete miatt egy fél megye részt vesz egy kisebb bűncselekményben.

Naplója vége felé közeledve Ames számot vet magával, és szembesül a Jack iránti ellenszenvével, ami nem egy vehemens averzió, hanem a szeretet hiánya. Magában vívódva nyitottá válik a forró kásaként kerülgetett konfliktus feloldására, arra, hogy e hiányossága miatt bocsánatot kérjen – óriási lelki nagyságra vall ez, hiszen a férfinak sosem ártott emberi mércével, de ő az isteni mércét követi. Az alázatos lelkész ezt nem tudatosítja, ám az olvasó előtt egyértelmű: Ames magasabb rendű erkölcsi dimenzióban él, ami különösen a Jackkel való kapcsolatában látható. Önmaga és Isten előtt megvallott bűnei, melyeket az átlagember csupán megbocsátható gyengeségeknek minősítene, a lélek olyan finom rezdüléseiben érhetők tetten, amelyekről csak a hit kohóját megjárt, igazán nagy lelkek képesek reflektálni. Kívülről, már csak korából kifolyólag is, kifogástalan a viselkedése, szívében mégis munkál a bűnbánat, az Isten előtti megtisztulás vágya, nem a több évtizednyi lelkészi szolgálat szakmai ártalmaként, hanem mert érzi, a tiszta élet az egyetlen értelmes élet, és tisztaságának mértéke nem a másik ember, hanem Isten.

Jack háttértörténetét a lelkész előtt tett gyónásszerű beszámolójából tudjuk meg. Ahogy Jack története feltárul, a róla kialakult kép fokozatosan lesz egyre árnyaltabbá, mígnem egészen szívszorítóan drámaivá válik. Ebből bontja ki az írónő a regény érzelmi csúcspontját is, ami egy áldásadás. Hihetetlen, ahogy a szépíró a békés ároni áldás idézésével katartikus élményt tudott teremteni.

Az emberi és különösen az amerikai történelem kapcsán, amely kegyetlenségek láncolataként „megríkatna egy követ is”, kemény társadalomkritikát fogalmaz meg a narrátor. A keresztény gondolkodás prizmáján keresztül tárja fel az emberi társadalmat sújtó egyik legnagyobb kórságot, a rossz felett való szemet hunyást, a bajok gyökerére rátapintó önvizsgálat elmulasztását, ami háborúkhoz és katasztrófákhoz vezet. Döbbenetes igazságot fedezünk fel abban a megfigyelésében, hogy az amerikai nép, de valójában mindannyiunk esetében is, az építő belső kérdezősködés mellőzése azt eredményezi, hogy a kérdezés, a reflektálás, a jó és a rossz közötti különbségtétel képessége elvétetik tőlünk.

Ahogy nemzetével azonosul, nem megalapozatlan a feltételezésünk, hogy a fiktív Gilead városka nemcsak az amerikai nemzet, de az egész Föld szimbóluma, és a név bibliai előfordulásaiból Hóseás próféta szavai jutnak eszünkbe: „Gileád a gonosztevők városa, vérrel van bemocskolva”. Ugyanakkor a névhasonlóság óhatatlanul felidézi Margaret Atwood Gileádját is, a húsz évvel Robinson regénye előtt megjelent disztópia teokratikus társadalmát, amelynek borzalmairól abban a regényben utólag csak akadémiai következtetések vonhatók le. Robinson Gileadja viszont egy másik, „mindennél magasztosabb utat” (1 Kor 12,31) mutat, amely a gyógyulás egyetlen esélye: az isteni szeretet útját.