A kultúra definíciója*

Töprengéseim között, melyeket Umberto Eco A rózsa neve című regényének olvasása ihletett, számon tartok egy kísértést is, amely a gondolkodást érinti: a kultúra meghatározásának kísérletét.

Az alábbi következtetésre jutottam, amely természetesen hiányos, vakmerő, bizonytalan, de igen őszinte:

A kultúrában ötvöződik – meglepően, megfoghatatlanul – a megfontolt erudíció, amely, bár olykor (mint Umberto Ecónál is) egy cseppet kacér, de emberien, gyermetegen kacér, sohasem szemtelen, sohasem nehézkes, sőt, egyszer-másszor elbájoló is; a bátorság és arisztokrácia (a szó legszigorúbb etimológiai értelmében: ahol a jó és intelligens emberek értelmi és lelki képességeiket a többség, a közjó szolgálatába állítják, akárcsak Cézár, Lincoln vagy von Stauffenberg), a jóakarat (jótékonyan, felszabadultan, akárcsak Mozart zenéje), a határtalan, abszolútumra törekvő és legfőképpen „univerzális” tudás, amely óvakodik a specializálódás túlkapásaitól, vagy túllép azokon, és átfogó, a lehető legtöbb területre kiterjed, korszakokat felölel, Ecóhoz hasonlóan, magától értetődőnek tekintett, elbűvölő többnyelvűséggel él; benne ötvöződik az erudíció, a jóindulatú és mosolygós műveltség, szubtilitás, irónia (amely maga sem rosszindulatú, s bár csípős, nem mérgezően az, távol áll a rágalom és kotnyeleskedés bűvkörében gyökerező mindennemű szándéktól), a jóakarat (ismétlem magam, nem baj, nem rossz ez), melyet mindig felébreszt, de undorral tölt el a surmóság és exhibicionizmus, és amely szelíd (de nem mézesmázos!), világos, mozartias, nem viseli el az öntelt, tollászkodó butaságot, rosszmájúságot, póriasságot; ezek ötvözeteként mégis mindig toleráns, tartózkodó, aloof, ahogy az angol mondja (függőleges távolságot tartó); tán büszke a kultúra? nem, de sem önmaga, sem az értékek tekintetében nem tudatlan, és eltökélten ellenáll a ledorongolásnak, megfélemlítésnek, rettegésben tartásnak, eltiprásnak, az őt elvetemülten arcon köpőknek, erőszaknak, surmóságnak, cinizmusnak; kéztechnika, amely finoman kezel mindahány tárgyat, problémát, témát, még a legkényesebbeket is vagy akár ildomtalanokat is; benne találkozik a kecsesség (mindenekelőtt), komolyság, türelem a sajátos esetek kezelésében, mellyel ugyanakkor együtt jár a relativitás és bizonytalanság éles tudata a nagy problémák megoldása során; benne párosul a megengedő derű képessége és a határozott hit, mélységes elkötelezettség a civilizáció és morál alapelvei iránt és azok gyakorlásában; benne ötvöződik a szkepticizmus és éber figyelem, ami az arrogáns és heves, bizonyítatlan, kipróbálatlan (többnyire hamis és képmutató) elméleteket, dogmákat, megrögzöttségeket, bizonyosságokat illeti; teljességgel viszolyog a gonoszságtól (nem győzöm ismételni magam), az aljasságtól és hitványságtól, a bárdolatlanságtól, a szemtelenségtől, a csiszolatlanságtól, a pimaszságtól; a szkepticizmus, mely tökéletes összhangban van az igazmondással, lojalitással, elvhűséggel; a (külsőleg egymástól idegen) témák és tónusok közötti (elegáns) ugrás képessége, amely a trapézművész virtuozitásával végzett ugrás, készség az emberség és kultúra egyetemes, tagolatlan terének bejárására; benne találkozik az értelem és felszabadultság, intuíció és ráció, komolyság és frivolitás (XIII. század meg XVIII. század), szüntelen odafigyelés a mikrojelzésekre, mohó tudásvágy; benne egyesül a kifinomult udvariasság és a felebaráttal való túlzott, görcsös meghittséggel szembeni undor, a fennhéjázástól mentes távolságtartás, a másik magánéletének (privacy) tiszteletben tartása, amely tekintettel van azon jogára, hogy saját belátása szerint legyen ilyen vagy olyan; a lét részint tragikus, részint komikus jellegét jól ismerő játék, pajkos, ugyanakkor nyughatatlan, mélyen, roppantul nyughatatlan, de diszkrét, érzelgősségtől mentes vizsgálódás; derekasság, bölcsesség, sok bölcsesség, józan ítélőképesség, sok józan ítélőképesség és némi, el nem tévedő, útját nem vesztett naivitás (mely a derék, jóravaló ember sajátossága); valamint leplezetlen, eltántoríthatatlan, sőt erősödő, fokozott ellenségesség, határtalan megvetés, (élő, konkrét, közvetlen, nyílt) viszolygás, csömör, undor, borzadó szánalom, katonához illő, harcra kész, éber, bevetésre készen álló, higgadt, ugyanakkor forrongó, nemes, (egészen a Blitzkrieghez* hasonlóan) villámló és az ostoba, álszent mértékletességtől vagy kíméletességtől nem korlátozott helytállás a gonoszsággal és butasággal szemben (melynél egymáshoz illőbb, elválaszthatatlanabb párost nem találni), a diadalmaskodó, vihogó, saját magában gyönyörködő butasággal szemben; felkorbácsolt, émelygő undorodás, amelyben nehéz megállapítani, mi került túlsúlyba: a fanatizmussal, fabrikált perekkel, igazságtalan szenvedéssel, terrorral, kínzással szembeni ellenérzés vagy a sárkány fejének lenyisszantására irányuló akarat vagy annak ösztöne, hogy okádjon, mielőtt kardot húzna és a vigyorgó, botor és kegyetlen bestiába szúrna; benne ötvöződik az intelligencia, zeneiség, kecsesség, ráérősség, erudíció, éleselméjűség, amely nem hajlandó bedőlni a porhintésnek, a szemenszedett hazugságnak, bármilyen ünnepélyesen is hangozzék, sem elárulni az édes-tudós szabadság ügyét, sem engedni annak a buzdításnak, melyet a legvelősebben az öregek népies mondása fejez ki, miszerint: ember, ne annak higgy, amit látsz, hanem annak, amit én mondok.

Ilyennek látom a második, termékenyebb olvasás után A rózsa neve sarkalatos témáját. Úgy tűnik, ez a titka a könyvnek, talán a sikerének is, erre érez rá a világ, amely a vélekedések és szlogenek ellenére rendületlen, a vártnál rendületlenebb hűségről tanúskodik az emberi értékek iránt, melyeket, úgy véljük, a fellengzősség és szentimentalizmus vádja nélkül nevezhetünk múlhatatlan értékeknek.

* A Rohia monostor archívumában található a „Recitind Numele rozei” („A rózsa nevét” újraolvasva) című gépirat. A cím megőrzésével, a cikk első részét a Ramuri magazin 3/1985 száma közölte, a második részét pedig – melyhez a szerző egy igen rövid, mindössze két bekezdésnyi bevezetést és „A kultúra definíciója” címet fűzte – megjelentette a Tribuna 29 (1985), 43. sz., p. 6. E második rész jelent meg újra az Escale în timp și spațiu című kötetben is.

* „Villámháború” (német)

A fordítás a jogtulajdonos Mănăstirea Rohia engedélyével az alábbi kiadás alapján készült:
Nicolae Steinhardt: Escale în timp și spațiu sau Dincoace și dincolo de texte, Iași, Polirom, 2010, p. 478-481