Andrej Kurajev: A kultúra mint igazgyöngy (első rész)

A keresztény ember szemében a kultúra olyan, mint egy igazgyöngy. Nem a szépségről van szó, hanem az eredet hasonlóságáról. Az igazgyöngy a kagyló belsejébe hatoló szennyből, egy homokszemcséből születik. A puhatestű a testébe került idegen tárggyal szemben úgy védekezik, hogy azt gyöngyházrétegekkel vonja be, mondhatni újabb kagylót épít köréje, de ezúttal a belsejében, nem testén kívül. Ami a kívülálló számára ékességnek tűnik, az valójában a szerves élet természetes alakulásának megzavarodására utaló jel, egy betegség tünete.

A kultúra igazgyöngyhöz hasonlít. Az emberiség megbetegedése folytán jelent meg. A kultúra révén mi a lelkünkbe hatolt szennyet fedjük el. A gyöngyházrétegek védenek meg az életünkbe betolakodó sivársággal szemben.

A kultúra a bűnbeesés következménye. A kultúra révén egy másik világ, egy másik valóság jön létre. A szimbólumok hamis világa ez, melynek segítségével az ember emberivé formálja azt a világot, amelybe a bűn által vetette magát. Lyoni Szent Iréneusz mondta, hogy a halál egy szakadás. Az írások és a lelkiismeret tanúsága szerint a halál a bűn következménye és a bűn büntetése… A bűn lerombolja Isten és az ember, Isten és a világ, a közelállók és önmagad egységét.

Tertullianus szerint az, amit az emberiség a bűnbeeséssel elveszített, a familiaritas Dei fogalommal fejezhető ki, ami nem más, mint az Istennel való bensőséges kapcsolat. Ádám bűnbeesése után Isten idegenné, távolivá, még ellenségessé is válik. Az, Akinek hangját az első ember a szívével hallotta, most végtelenül idegenként, távozóként jelenik meg számára. Ami a bibliakritikusok szemében brutális antropomorfizmusnak tűnik, az Istenséghez méltatlan, durva emberi elképzelések szintjére való leereszkedésnek, az a valóságban nem más, mint annak a pillanatnak a leírása, amelyben az ember ráérzett a közötte és Isten közötti hasonlóság hiányára.

Isten az ember számára idegenné vált. Most pedig azok számára, akiknek nincs részük az „Isten titokzatos ismeretének” mélységes és személyes belső megtapasztalásában, „teológiát” kell kovácsolni. Azoknak, akiknek nincs részük Isten közvetlen megismerésében, most arra van szükségük, hogy Istenről tanuljanak. Az Istenről szóló beszéd az Istenhez szóló beszéd pótlására született meg. Ha mi közvetlenül szemlélhetnénk Istent, nem lenne szükségünk teológiai egyetemekre.

Az úgynevezett „iskolai” teológia, amely Istenről harmadik személyben beszél, teljességgel a kultúra jelensége. Mivel Isten arcát nem láthatja közvetlenül, az ember megalkotja Isten (teológiai, ikonográfiai, missziós) arcmásait. Valójában ezek is a kultúra termékei, az elsődleges valósággal való töredékes érintkezés végett megalkotott arcmásrendszer. Remete Szent Teofán a teológia e „kulturális” szubsztrátumáról a következőket fogalmazta meg: „A tudományos érték elhidegülés. És ennek az elhidegülésnek a valóságát nem zárja ki a teológiatudomány sem, azonban ebben az esetben, miközben a tudomány az elhidegülést az értelmezés formájában műveli, néha lehetővé válik az is, hogy a szívekben munkálkodjon”.[1]

Következésképpen, még a vallásos kultúrában is tetten érhető a megbetegedés: képekre, portrékra, képmásokra csak akkor van szükség, ha a szeretteid nincsenek melletted. A mennyei Jeruzsálemben, a Jelenések ábrázolása szerint, nem lesz majd templom. Így nem lesznek szentképek és teológiai tankönyvek sem. Ott lehetővé válik, hogy mindent „színről színre” ismerjünk, nem a kultúra „tükre által homályosan”, mint egy sötét üvegen reflektáltan.

Szent Pál apostol „tükör által homályosan” szavai, amelyeket az orosz fordítás „sötét üvegen” kifejezéssel tolmácsol, az eredeti görög jelentés szerint tükörre utalnak. Azonban az akkori tükrök készítésére használt fémtükrök igen torzan adták vissza a valódi képet. Ha ezt figyelembe vesszük, úgy tűnik, hogy a szó jelentéséből kiindulva az orosz fordítás sokkal sikeresebb, mint az egyházi szláv nyelv „tükör által” fordítása.

Témánkkal kapcsolatosan meg kell jegyeznünk, hogy az ember a „sötét üvegen” mégiscsak láthatja a keresése tárgyát, még akkor is, ha annak körvonalai elmosódnak; azonban a tükörben nem a tárgyat magát látja, hanem a tárgy képét. Éppen a vallásos kultúra világa az, amely többé-kevésbé homályos tükrök rendszerét hozza létre, amellyel megragadhatjuk ama másik világ árnyékait és tükröződéseit, hogy létrejöhessen a valódi és nem művi kapcsolódás, amelyre a szív vágyik. Azonban a bűnbeesés létrehozott egy másik hiányt, egy másik szakadást is – és ezt a szakadást próbálja az ember a kultúra kötszerével gyógyítani. Ez a szakadás az ember belsejében következett be – a természetes érzékek és az ész közötti kapcsolat bomlott meg (nem igazán feltételezhetünk szándékosságot Ádám próbálkozása mögött, hogy Isten elől elrejtőzik). Az ember bizonyos mértékig önmaga számára is idegenné válik. Ettől kezdve, egyike a legfontosabb problémáknak, amelyekre a kultúrának megoldást kell találnia, éppen önmagunk megismerése. És ahogy az Istenről szóló tudomány nem képes erre, úgy a teológiai dialektikában való képzettség és a patrisztika részleteiben való jártasság sem helyettesíthetik az Istennel való valóságos egyesülés misztériumát – ugyanez elmondható a legérdemesebb kultúráról is, ugyanis nem üdvözítheti ontológiailag az embert, nem állíthatja helyre annak integritását, szeplőtlenségét.[2] A tükröződés világa és az ember valódi integritása közötti különbségről a Megváltó maga is beszél: „Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb”. Amennyiben a jó és a rossz megkülönböztetésének gyakorlata kiműveli a szégyenérzetet, a moralista irodalom igencsak hasznosnak tűnik. Ha a jó természetszerűen árad a lélekben, akkor nem szükségszerű minden lépésnél megállni és értelmünket a kanti kategorikus imperatívusszal fárasztani: vajon mi történne, ha az akaratom szabálya az egész világon érvényes, általános szabállyá válna?

Egy újabb nyavalyás és kultúrateremtő homokszem hasított bele az emberek közötti kapcsolatokba. A Bibliában leírt bűnbeesés első következménye az emberek kölcsönös elidegenülése volt. Észrevették, hogy meztelenek, és szégyenkeztek. A szégyen az idegen és idegenként tudatosított tekintet megtapasztalásából születik, hiszen egymást szeretők között nincs szégyen. Szír Szent Izsák szavaival: „A szeretet nem ismer szégyent”.[3] A kultúra az egymástól távol álló lelkek között teremt hidakat. A protokoll szabályai, a társadalmi törvények, a szavak és a könyvek mind arra tanítanak, hogy (Boldog Ágoston szavaival) „Ádám maradékaiként” arra törekedjünk, hogy békében, kölcsönös megértésben éljünk együtt. Ha egymást szívtől szívhez érthetnénk – a kultúra feleslegessé válna. Az emberek között mindennemű kommunikáció törekvése az, hogy túllépjen a szavakon. Azok állnak igazán közel egymáshoz, akik tudnak együtt hallgatni, akik érzelmeiket és gondolataikat szívtől szívhez tudják közölni, túllépve a szavakon, túllépve a kultúrán. Az, hogy számunkra oly nehéz egymást megértenünk, a bűn következménye, és ebből a nehézségből születik meg a kultúra mint a másokhoz intézett (művészi, zenei, filozófiai stb.) szó bonyolult művészete.

Továbbá, ha Ádámhoz hasonlóan közvetítés nélkül képesek lettünk volna megragadni a dolgok lényegét, nem lett volna szükségünk a tudomány komplikált mechanikájára. Az ember egy másik világot hoz létre, a képmások világát, pontosan azért, mert értelmi látása meggyengült, többé nem látja az Isten által teremtett dolgok lényegét. Hitvalló Szent Maximosz szavait idézve, a Logosz révén való megvilágosodás nélkül a „lélek fokozatosan az értelem által való megismerés útja felé tart”.[4] Ezzel szemben, amire Ádám képes volt a bűnbeesés és a kultúra megjelenése előtt, az a fogalmak és a létezők okainak közvetlen szemlélésében gyökerezik.[5] Ez a fajta megismerés most is elérhető azok számára, akiknek az Úr megengedte, hogy betekintsenek abba a „titokzatos tűzbe, melyben minden dolgok ősalakjai főnek”.[6] Az imádság tapasztalatában, az aszkéta értelme számára feltárulkozik a „teremtés értelmeinek látása”. Erről az állapotról számol be az A zarándok őszinte vallomása lelkiatyjának című írás: „Jézus Krisztus nevének segítségül hívása vidámított az úton, és az emberek jóságosak voltak hozzám… Ha közben szívemmel imádkozni kezdtem, az egész környezetet elragadónak láttam: a fák, a füvek, a madarak, a föld, a levegő, a fény, minden mintha együttesen azt mondta volna, hogy az emberekért vannak, az Isten szeretetét tanúsítják az emberek iránt… S akkor megértettem, mit akar kifejezni a Filokália ezekkel a szavakkal: megérteni a teremtés lelkét… minden telve volt az Isten magasztalásával”.[7]

A „logoszi” látás hiányát mi szavakkal pótoljuk. Egész kultúránk kompenzáló jellegét (még a teológiai kultúránkét is) igen találóan fogalmazza meg a csodálatos egyházi író, Sz. J. Fudel. „Az 1923-as száműzetés során az első gőzhajókkal több püspököt is szállítottak. Egyiküket jószántából elkísérte a kulcsár-szerzetes és egy húszéves ‘kötetlen’ fiatalember, aki viselkedésével felkeltette a figyelmemet. A hallgatást művelte. Sosem beszélt senkivel, amikor pedig szükség volt rá, jelekkel értekezett. A püspök lelki gyermeke volt, és nem sokkal korábban fejezte be az általános iskolát. Emlékszem, hogy tekintetéből olyan jóság és vidámság áradt, mint Alekszej Mecsev atyáéból. Egyszer nálam éjszakázott. Arra vártam, hogy hosszadalmas imádságba kezd, talán „kopogó meghajlásokkal”, akárcsak a Gyectvo i Otrocsesztvo (Gyermekkor, serdülőkor) című műben; ehelyett azonban jelekkel kérdezett valamiről, mosolygott, keresztet vetett és lefeküdt. Másnap is ámulatba ejtett. Ott ült az ajtó melletti ládán; tudván, hogy ott fog ülni, könyveket készítettem elő neki: Az ájtatosság aszkétái a XVII. és IX. században. Íme, gondoltam én oktalanságomban, örvendeni fog. Ő pedig kinyitotta a könyvet, mintha olvasni kezdene, de ugyanazzal a mozdulattal be is csukta, és többet nem nyúlt hozzá. Mi beszélünk, írunk, olvasunk az aszkézis műveléséről, az aszkéták pedig hallgatnak és művelik”.[8]

Minden ember tudja, hogy létünk teljesebb, mint a róla szóló szavaink. A kultúra megteremti a létről szóló szavakat, majd, miután megalkotta őket, sablonként használja őket, új szavakat, új képmásokat keresve, hogy az előbbiek lényegét megragadhassa vagy azért, hogy a szavakkal gyakorlatilag ugyanazt ismételje meg. És mindezeket csupán azért teszi, hogy az embert végül Rilke szentjéhez tegye hasonlóvá, aki a kezéből kihulló, darabokká tört szavakat szemlélte.

A kultúra a létet, az ember belső vagy külső világának létezését tükrözi, ezáltal megkettőzve azt. De ez azt is jelenti, hogy a lét maga a kultúrán kívül van, és emiatt számos kulturális törekvés egyik fő problémájává válik a kultúra határainak meghaladása a „lét öle” felé. Ami fontosabb, általában a kulturális világon kívül megy végbe. Vannak kulturális szimbólumok, amelyek a család megszületését kísérik. Azonban a gyermek születése olyan esemény, melynek roppant nagy súlya van, ezért meghaladja bármilyen kultúra korlátait. A halál arra készteti a kultúrákat, hogy elgondolkodjanak, beszéljenek, ugyanakkor hallgassanak a halál titokzatosságáról, azonban ő maga a kultúrán kívül marad. A kultúra biztosítja az egyházi rítusok anyagát, ugyanakkor az egyházi szimbólumokba „öltöző” Jelenlét jelzi a Lélek alázatosságát is, aki nem is ered a kultúrából, és nem is pihen meg benne.

Ha az ember elfelejti, hogy a kultúra nem több mint egy szemüveg, és görcsösen vizsgálgatja a szemüveg lencséjét, megfeledkezve arról a pontról, amelyre a lencse fókuszál, abba az állapotba süllyed, amelyet Georges Florovszkij atya az „esztétikum eretnekségének” nevezett. Ugyanerről szólnak Nyikolaj Bergyajev keserű szavai is: az ember elvesztette a Léttel való kapcsolatot, és bánatában elkezdte megismerni a megismerést.

Az ember eltévedhet a kultúra révén létrehozott képmások tükreinek labirintusában. Írhat akár esszét, például, az orosz szimbolisták műveiben megjelenő evangéliumi képmásokról, és eközben megfeledkezhet arról, hogy e krisztusi képmásokon kívül ott van Krisztus maga, akit megszólíthatsz úgy, hogy Te. Ekkor az ember azokhoz válik hasonlatossá, akikről Szent Pál apostol megjegyzi, hogy „mindig tanulnak, de az igazságot sohasem ismerik meg” (2 Timóteus 3,7)[9]. Az apostol még arra is figyelmeztet, hogy az ilyen tanulók nagy számban lesznek az idők végén …

Eszerint bármilyen vallás (Kína vallásai kivételével) negatívan viszonyul a kultúrához. Az ember által létrehozott kultúra, a második világ és annak művei tanúskodnak a közötte és a Teremtő által teremtett világ közötti konfliktusról. A kultúrát az ember teremtette, a vallás pedig azzal szembesíti, ami az emberi realitás határain kívül esik.

És mégis, minden vallás számára felmerül a kultúra állandó igazolásának problémája. Igen, az első indíttatás: az ember által alkotott kultúra tagadása. Ezután kezdi az ember megérteni, hogy nem csak kenyérrel él, még akkor sem, ha az mennyei. Az emberek más embereket hallanak a természetfölötti világról beszélni. A vallás társadalmi úton kerül a társadalom életébe. A legmennyeibb eredetű vallásnak is, ahhoz, hogy ismertté váljon, földi mechanizmusokhoz kell folyamodnia.

(A cikk második része itt olvasható: Andrej Kurajev: A kultúra mint igazgyöngy (második rész))

[1] Remete Szent Teofán: Piszima, 2. kötet, Moszkva, 1898. C. 130.
[2] „A szeplőtlenség a gondolkodás egészséges módja, vagyis az, amelyben nincs és amely nem is enged meg azokban, akikben megvan, semmilyen hiányosságot, amely a mértéktelenségre vagy megkeményedésre hajlana” (Istenes Damaszkuszi Péter: Tanítások, 2,18).
[3] Istenes Szír Izsák: Művei. C. 600.
[4] Hitvalló Szent Maximosz: Misztagógia, Művei I., Moszkva, 1993. p. 166.
[5] Uo.
[6] A. K. Tolsztoj: Damaszkuszi János // Összegyűjtött művek, 1. kötet, Moszkva, 1963. S. 515.
[7] Az idézet magyar fordításának forrása: https://terebess.hu/keletkultinfo/zarandok.html (letöltve: 2017. dec. 21.), fordító: Dr. Korzenszky Richárd (ford. m.)
[8] Sz. J. Fudel: U szten Cerkvi, Nagyezsda, 2. kötet, Moszkva, 1986. S. 226.
[9] Magyar Bibliatársulat, 1998

* Ahol másként nem jelöltük, az idézeteket a román szöveg alapján fordítottuk.
** A fordítás a kiadó engedélyével az alábbi kiadás alapján készült:
Diacon Andrei Kuraev: Filmul – restartare prin teologie, Alba Iulia, Ed. Reîntregirea, 2005, trad.: Dorin Ursu, pp. 93-104


Andrej Kurajev (1963–) orosz teológus, filozófus, publicista, az orosz ortodox egyház protodiakónusa. A Moszkvai Állami Egyetem előadója, korábban a Moszkvai Teológiai Akadémia professzora. Gyakran és élesen szólal fel kulturális, közéleti kérdésekben, véleménye nem mindig követi a hivatalos egyházi álláspontot.


 

Leave a Reply

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s