Jennifer Egan legújabb regényét, a Manhattan Beach-et, a Scribner kiadó jóvoltából vehettem kézbe 2017. október harmadikán várható megjelenése előtt.

Az amerikai írónőt a magyar olvasó előző, Pulitzer-díjas regényéből ismerheti, melyet Az elszúrt idő nyomában címen adott ki a Libri Könyvkiadó. Míg a frappáns című novellafüzér igazi stílusbravúr, a hamarosan megjelenő regény, a Manhattan Beach, felépítésében hagyományos történelmi regény, amelyben a finoman felbukkanó megfigyelések, diszkrét, ugyanakkor hatásos narratív technikák, a kitűnően megrajzolt történelmi háttér és szereplők tanúskodnak az írónő tehetségéről. A regényt már megjelenése előtt jelölték az amerikai Nemzeti Könyvdíjra (National Book Award).

A helyenként noir ízű történet Anna Kerrigan és családja életét követi nyomon a 30-as évek gazdasági válsága és az utána kirobbanó világháború idején Brooklynban. Annának szokatlan gyermekkorban van része: miközben anyja a súlyosan sérült lánytestvérét gondozza otthon, Anna elkíséri apját, Eddie-t, a gengszterek jobb kezét, „üzleti” útjain. Így találkozik Dexter Styles-szal Manhattan Beach-i luxusotthonában. A történet pár évvel később folytatódik: Eddie magyarázat nélkül eltűnt, Anna, aki a hajójavító telepen dolgozik az egyetlen női búvárként és ott veszi ki részét a háborúból, csupán sejti, hogy a fogyatékos gyermek neveléséből lett elege. A történet drámai fordulatot vesz apja alvilági munkaadójának felbukkanásával, ami az apja hiányát már megszokott lányban sebeket tép fel, ugyanakkor válaszokkal is kecsegtet.

Jennifer Egan gyakorlott, megfontolt író, aki az igazi amerikai aromájú sztorit biztos kézzel alakítja. Nehéz témákat jár körül, s egyiket sem felszínesen. Igen erőteljesen mutatja be a gazdasági válság hatásait, a sérült családtaggal való élet nehézségét, amelyet megszépít a testvéri rajongás, a gondozásba belefásult anya és a fiatal, még hinni képes lánytestvér kapcsolatának, azaz inkább közös beteggondozásának dinamikáját, az apa nélkül maradt család ellátásának terhét, amely Anna vállára nehezedik. A meztelen és kényelmetlen igazságokat kifinomult, világos stílusban fejtegeti. Az ólomsúlyú témákat a sokszínű emberi kapcsolatok intimitásának könnyed jeleneteivel teszi emészthetővé: anya-lánya együtt varr, apa-fia távcsövön keresztül figyeli a hadihajók vonulását, a bajtársak ad-hoc borkóstolót élveznek a kereskedelmi hajón.

A minden ízében amerikai nagyregény történelmi és technikai részletezettsége minden bizonnyal nagy örömet okoz majd azoknak, akik Jonathan Franzen „amerikai mozzanatokban” gazdag stílusát szeretik. A hajójavításról szédületes mennyiségű, de mindvégig érdekfeszítő részleteket tudunk meg. A történelmi eseményekről a rendkívül színesen megrajzolt szereplők szájából értesülünk, akik a háborúról néha úgy értekeznek, mint az Elfújta a szél patriótái. A párbeszédek ugyanolyan elevenek, életszagúak, mint Franzennél, feszültségüket fokozza a kimondott és a kimondatlan dolgok mesteri egyensúlya. A szerző olyan pszichológiai kifinomultsággal dolgozik, amelyre csak az igazán nagy írók képesek.

Jennifer Egan a szereplőkre koncentrál: nem untat kontemplatív, filozofikus elemzésekkel, amelyek csapdájába a történelmi eseményekről író szerzők könnyen beleeshetnek. Még a mellékszereplőket is olyan hitelesen ábrázolja, hogy az olvasó képtelen letenni a könyvet, amikor ők vannak a színen. Közéjük tartozik az orvos, aki puszta létével és munkája végzésével teszi tűrhetővé a beteg családtag gondozását; Anna hajójavító csapattársai; a nővér a véradó központban; a könyveket bújó, oxfordi eleganciával megszólaló néger fedélzetmester. Keresztapásan komplex személynek bizonyul a „magas, sötéthajú, titokzatos” gengszter, akinek a legalitás és illegalitás finoman mozgó határán komplikált morális döntéseket kell hoznia.

A regény filmszerű leírásai igazi érzékszervi csemegét nyújtanak. Nell és Anna éjszakai klubjárása Amor Towles eleganciáját idézi, az asztalok körüli nyüzsgés leírása ugyanolyan élvezetes, mint Anna Funder rovarfészek-metaforája az Amivé lettünk bárjelenetéből. Egan hihetetlen könnyedséggel mozgatja éles kameráját, és felismerhető az Elszúrt idő nyomában virtuóz alkotója abban a gördülékenységben, amellyel egyik szereplőtől a másikhoz fordul, belemászik a gondolataikba, életükbe. Az idősíkok és szereplői fókuszok finom, szinte észrevétlen váltakozását, egymásba szövődését nem csupán trendi narratív fogásként, hanem arra használja, hogy mesterien ábrázolja azt, ahogyan az események a szereplők személyiségét alakítják. Zseniális, ahogyan Eddie eltűnésének rejtélyét, illetve annak megfejtését Dexter történetéből vezeti elő.

Gyengének érzem a regény indítását és befejezését. A mű megtévesztően könnyed nyelvezetű kezdése akár el is tántoríthatná a hozzám hasonló kultúrsznob olvasókat a folytatástól, ugyanakkor a konfliktusok túlságosan kézenfekvő feloldásával becsapottnak érezhetjük magunkat a mesterien kidolgozott morális dráma végén. Noha a szerző kifejezetten azt érezteti, hogy Anna életét a háború teszi ki, életének mechanizmusai szervesen épülnek a hadiállapot valósága köré, mégis a háború iránti érdeklődését inkább magyarázza a fiatalok túlélési ösztöne, mintsem a hazafiság.

A főszereplők morális érése egymástól igen eltérő, mégis sok szempontból hasonló életutakon valósul meg. Mindegyikük esetén érvényes az, hogy eszmélkedésük akkor következik be, miután a hozzájuk közelállókat cserben hagyták: Eddie a családját, fizikálisan is, Dexter érzelmileg (mindketten arra ébrednek, hogy gyermekeik nélkülük nőttek fel), Anna pedig gyakorlatilag mindenkit. Különös kettős élete gyermekkorában kezdődik, amikor az apjával átélt kalandok izgalmai a sérült testvér gondozásának terheivel váltakoznak. Később a „másik” élete más, jólnevelt lányhoz nem illő tapasztalatokra is kiterjed, végül pedig a sötét szenvedélyre, amely egész életét meg fogja határozni.

A Jennifer Eganre jellemző, finoman vegyülő narratív aromák teszik feledhetetlenné a megrázó emberi történetet, melynek háttérfüggönye a gazdasági világválság után kibontakozó bizonytalan egzisztenciális állapot és a világháború kezdete, amit az amerikai szerzők – az európai olvasó szemében talán túlzóan, ugyanakkor példaértékűen – nemzeti drámaként rajzolnak meg. Meglepődnék, ha nem jelenne meg magyarul is, illetve mozivásznon. Ajánlom mindazoknak, akik még hisznek abban, hogy az írás nem a magamutogató szerző bűvészmutatványa, hanem felelős meghívás egy belső utazásra, amely az olvasónak nemcsak érzelmi, hanem kulturális gazdagodását is lehetővé teszi.