Székely Csaba: Mihai Viteazul. Teatru 3G Színház
A 3G Színház évadnyitó produkciójának kulcsjelenetében Petrosz, a pókerarcú krónikás, a történelemírás szubjektív voltára hívja fel Mihály vajda figyelmét, amikor azt a mondatot idézi, amelyet a magyar irodalomban Danilo Kiš egyik novellájának „elsajátítása” révén Esterházy Péter tett közkinccsé. „A történelmet a győztesek írják” – mondja Petrosz, Mihály pedig villámgyorsan gyakorlatba ülteti a gondolatot: a Călugareni-nél vívott vesztes csatát fényes győzelemmé nyilvánítja, és a következő pillanatban már Sergiu Nicolaescu 1970-ben készült nemzeti mítoszépítő filmjének a színpad hátsó falára kivetített képkockájában gyönyörködik, amelyen az Amza Pellea által játszott félisten néz rettenhetetlenül a kamerába.
Székely Csabának a szombathelyi Weöres Sándor Színház 2013-as drámapályázatára írott díjnyertes művét fordította le és dolgozta át maga a szerző Ándi Gherghe rendező számára. A darab témájában és megközelítésében egyaránt provokatív, hiszen a hivatalos román történetírás által nemzetegyesítőnek kikiáltott Mihály Vitéz, havasalföldi vajda, történetét mutatja be alulnézetből. Ebből a szándékosan mítoszromboló, deheroizáló és profanizáló szövegből egy háromnyelvű, az eredeti drámánál élesebb, a romániai közéletre direkt módon utaló, kíméletlen előadásszöveg született, amely a centenáriumát ünneplő Romániában még erőteljesebben szembesít a történelem konstruált mivoltával. Az előadás beleillik Ándi Gherghe általam ismert rendezéseinek a sorába: bátor és szókimondó, akár a MaRó (itt írtunk róla) vagy az Öröm és boldogság.
Az előadást kétszer, két különböző, két teljesen más hangulatú helyszínen láttam: a marosvásárhelyi ortodox zsinagógában, majd a volt Unirea mozi épületében, ahol a további előadásokat is játszani fogják. Az első bensőséges, a második személytelen, jellegzetesen kommunista architektúrájú tágas tér, amely érezhetően nem kedvez az előadásnak. A kétszintes díszlet szimbolikus jelentést hordoz: a felső szintet az Európa sorsát irányító nagyhatalom képviselői használják, itt tűnik fel a császári nagyherceg és innen szól le az alant álldogáló, audienciára jelentkező alattvalókhoz. Az alsó szint a kisembereké: balra fregoli, színes alsóneműk száradnak rajta, egy zsámoly, az aktuális uralkodó arcképe a falon, szemben asztalka, rajta szentkép és festett cujkás üveg. A hátteret színes, csíkozott, egymás mellé fellógatott csomózott szőnyegek zárják le. Egy zöld csíkos napozószék is előkerül, mellette az elmaradhatatlan hűtőláda. A napozószék később fejedelmi trónná alakul át egy zseniális, rendkívül diszkrét, de annál hatásosabb apró kiegészítő révén: mindkét karfáját smaragdzöld rojtokkal díszítik, amelyek giccses hatása jól illeszkedik a balkáni kavalkádot idéző színpadképhez. A díszlet szobabelsőt, tróntermet, harci tábort egyaránt ábrázol, nemcsak a napozószék változik trónná, de a hokiütő is fegyverré. A fegyverek tisztogatása, a harci előkészületek során a székely katonákat játszó színészek színes celluxszal díszítik hokiütőiket, miközben a Honfoglalás című film főcímdalát dúdolgatják. (Újabb ironikus jelzés a közönségfilm történelmet mitizáló tendenciájáról.)
Az előadás legjobb ötletének tartom azt, hogy román elöljárók focimezben jelennek meg, míg a magyarok vízilabdások (úszónadrág, -sapka és -szemüveg van rajtuk), a székelyek pedig hokisok. A jelmezek nemcsak a politika-sport metaforára utalnak, hanem a magyarok és a vizes sportok, valamint a székelyek és a jégkorong viszonyára építve egészítik ki a nemzeti identitás ábrázolását.
Az eredeti magyar nyelvű dramatikus szövegben elkülönül a székelyek, az erdélyi fejedelmi udvar, a románok és a prágai császári udvar beszédmódja, az előadásban azonban a három etnikum a maga nyelvén szólal meg. Az erdélyi főurak archaikus hatást keltő, a nyelvjárási beszédet imitáló választékos magyar nyelvet használnak, feltűnő viszont, hogy Mihály vajda (Sebastian Marina) és udvartartása, bár néha népnyelvi fordulatokkal él, többnyire azonban a mai román köznyelven szólal meg. Mihály előszeretettel használ szlenges, trágár kifejezéseket, következetesen ebben a durva, közönséges nyelvi regiszterben beszél, függetlenül attól, hogy a feleségével, Doamna Stancával (Laura Mihalache) veszekedik, császári kihallgatáson szólal meg vagy éppen katonáinak mond lelkesítő beszédet a csatatéren. E tizenhetedik századi Übü szókincsének az alapeleme a căcat, a sza(h)ar. A megidézett történelmi valóság fennköltsége és a nyelv között létrejövő ellentét az aktualizálás egyik eszközévé válik, utalva arra, hogy Vitéz Mihály, ez a deszkurkárec, ízig-vérig kelet-európai lény a kortársunk. Halála együttérzést vált ki, már-már sajnálni kezdjük, amikor teátrális mozdulatokkal haldokolni kezd. Petrosz (George Bîrsan), Mihály vajda tanácsosa és krónikása, az örmény kém emelkedett stílusa, választékos beszédmódja a hazug politikai propaganda eszköze. A székelyek alig szólnak pár szót, arcuk rezzenéstelen, többnyire csak hümmögnek vagy morognak. Emlékezetes marad, amint Szabó János Szilárd Makó Györgyként, a székelyek kapitányaként többnyire nem tesz mást, csak úgy lazán álldogál a vállára vetett hokiütővel. Sehol egy igazi hős, nagyszabású karakter. Báthory András pszichés beteg, Báthory Zsigmond (Kovács Károly) testhez tapadó fitneszdresszében a Bumeráng, aki folyton lemond, majd visszatér Erdély trónjára. A császár stresszoldó labdát szorongat a kezében, és bizonyára pszichológusa tanácsára cserepes orchideák nevelésével foglalkozik, szemmel láthatóan igen eredményesen. Benedek Botond Rudolf császára Hitlert idézi, pontosabban a Bruno Ganz által alakított, végnapjait élő Hitlert A bukás című filmből. Jól összehangolt csapatmunkának lehetünk a tanúi, a színészek szemmel láthatóan élvezettel játszanak.
A 3G Színház előadásai cseppet sem kényelmesek. Nem is lehetnek azok, mivel közvetlenül reflektálnak a bennünket körülvevő társadalmi problémákra, jelenségekre, ezért nézőként sokszor nehéz eldönteni, hogy visítva röhögjünk vagy zokogjunk egy-egy jeleneten. A Székely Csaba-Ándi Gherghe páros legújabb munkája is értékes színházi kísérlet, a román történelem demitizálására, a nemzeti önmeghatározásra irányuló elgondolkodtató projekt. Vajon mi a román mostanában? Hogyan viszonyul a hatalomhoz? Mennyire szól bele a sorsát érintő döntésekbe, ha egyáltalán beleszól? Az előadás zárójelenetében a játéktérre beszivárgó színészek leheverednek a díszletek közé, és a román nemzeti himnusz dallamára többször felteszik a kérdést: „Hol voltak a románok? Hol vannak a románok?”
Ándi Gherghe olyan alkotó, akitől nem idegen a közéleti reflexió. Az előadás fontos szereplője, a történelemből szintén jól ismert Gregorio Basta (Cristian Bojan), fehér ingben és nadrágban, a nyakába vetett laza sállal az augusztusi bukaresti kormányellenes tüntetések rejtélyes „fehér fantomjára” utal, a tüntetők ellen irányuló hatalmi erőszak jelképévé lett férfira, akiről utólag derült ki, hogy egy különleges csendőrosztag parancsnoka. A pszichopata Basta generális a torkára helyezett gégemikrofon segítségével Terminátor-szerű fémes géphangon beszél, és ugyanilyen gépiesen teljesíti a fentről kapott császári parancsokat, például Mihály Vajda kivégzését is.
A legendákat a nép szövi. Az írástudók fantáziálnak. Bizonyos csak a halál.
Mihai Viteazul. Bemutató dátuma: 2018. október 5. Teatru 3G Színház, Marosvásárhely. Rendező: Ándi Gherghe. Író: Székely Csaba. Díszlet: Bogdan Spataru. Zene: Kovács Károly. Video: Andrei Gereb. Szereplők: Sebastian Marina, Alexandru Franceanu, George Bîrsan, Laura Mihalache, Raisa Ané, Stefan Roman, Cristi Bojan, Szabó János Szilárd, Narcis Zamfir, Kovács Károly, Benedek Botond.
Kritizorok 