A strucc válságkezelése. Domenico Starnone: Hurok

A kortárs Domenico Starnone feszes történetét nehéz úgy olvasni, hogy közben ne csengjen az olvasó fülében a bulvársajtó nyomozóinak felvetése, melyet a Páduai Egyetem nyelvészei úgymond tudományosan is valószínűsítenek, miszerint az író húzódik meg a rejtelmes Elena Ferrante név mögött. Míg az álnéven publikáló, nemzetközi elismerésnek örvendő olasz írónő főszereplői főleg nők, akik arra kényszerülnek, hogy identitásukat a férfiak által (fizikailag és érzelmileg is) dominált világban építsék fel, addig Starnone regényében a női szenvedést okozó férfi szólama dominál. Nyilván nem írói szándék áll mögötte, de a három szempontot egybefűző, három részből álló Starnone-regényt olvasva nehezen vonatkoztattam el az asszociációtól, miszerint Ferrante Amikor elhagytak világába tértem vissza.

A darabokra tört és összeragasztott házasság ábrázolása a feleség, Vanda nézőpontjából indul, aki leveleiben próbálja az őt elhagyó, házasságtörő férjét megszólítani, jobb belátásra bírni, vagy talán csak dühét kiárasztani rá. Mielőtt a felnőtté vált gyermekeik perspektívájával zárna (és kólintaná fejbe az olvasót), az író a második részben a férj világába nyújt betekintést, és gyors előretekeréssel pár évtizeddel később folytatja a történetet. Törésnek látszólag nyoma sincs, a házaspár fél évszázadot eltöltött együtt. A több évtized narrációból való kihagyásával az író igencsak kíváncsivá teszi az olvasót, ugyanakkor érzékelteti a közhelyes igazságot, miszerint a látszat csal. Azonban Aldo laza időszerkezetű beszámolójából fokozatosan kezdenek felsejleni az apró repedések, a feleség általa idézett replikáiból is érezhető az önmagával folyamatosan megalkuvó férjjel szembeni neheztelés. Nehéz szimpatizálni ezzel a férfival, hiszen a családjához való visszatérés kompromisszuma látszólag nem szegényítette meg életét, a feláldozott házasságtörő szerelmi kapcsolatot később bőven kárpótolta további, egészen lazán vett félrelépésekkel. A Lidiával kialakuló, végzetesnek bizonyuló afférjakor még felmerül a miért, s felháborítóan önző válaszokat fogalmaz meg, amelyekben teljesen mellőzi a családjáért való felelősséget az olyan hangzatos célok, mint az önmegvalósítás, a korlátok letörése, a konvenciók felrúgása érdekében. Jellemző, hogy a családját végül nem is annyira választja, mint visszasodródik hozzá.

A harmadik részben a (hamis) kibékülés történetét a felnőtté vált gyermekek szemszögéből is megismerjük. Testvéri kapcsolatukban megismétlődik a szülőktől másolt minta, a konfliktuskerülő báty a határozottabb fellépésű húg intézkedéseitől várja a megoldásokat. A fél évszázados szülői házasság példája ellenére, azaz inkább pontosan amiatt, mindketten lázadnak a hagyományos családfogalommal szemben: a fiú az apai hűtlenkedés sportját folytatva felelőtlenül nemzi a különböző nőknek a gyermekeket, a lány zsigeri ellenszenvet táplál az anyaság minden formájával szemben. Ez a záró rész Anna hangján – az előző részekhez hasonlóan, szintén egyes szám első személyben – szólaltatja meg a helyére tákolt házasságból született gyermekek szempontját. A báty nem kap külön szólamot, mintha ezzel a szerző azt érzékeltetné, hogy a szülői bűnök, nyavalyák megkülönböztetés nélkül, univerzális hatással sújtanak az utódokra.

Starnone regénye sem terjedelmében, sem nyelvezetében nem impozáns. Olvasmányos, diszkréten elegáns stílusa leginkább az értelmiségi pletykára emlékeztet, és ebben a tekintetben, egyértelműen Ferrantéra. Gördülékeny mondatai beszippantanak, de egy olyan világba, amellyel nem szívesen érintkezünk. Mivel a regényben felvetett téma szinte mindenkit érzékenyen érint, az olvasói élményt meghatározza a témához való szubjektív hozzáállás is, a regényhez mint irodalmi alkotáshoz való kritikai viszonyuláson túl.

Starnone nem ítélkezik. Az írói hang visszafogott, szóhoz juttatja – bár ne tenné! sóhajtok fel nemegyszer – a három narrátort. Az ábrázolt világ az önzés zárt mikrokozmosza, melynek egyetlen szervező elve a családi sérelmek pontos számvitele. Nyoma sincs felszabadító nagyvonalúságnak, amely lélegezni hagyná a másikat, legalább az élet egyéb dolgaival való foglalatoskodás idejére. E világ fullasztó hatását Starnone még inkább fokozza azzal, hogy szűkös mellékszereplői gárdát használ, mintegy érzékeltetve, hogy főszereplői számára minden más kapcsolat irreleváns.

Nehéz eldönteni, hogy a kicsinyes önérvényesítés e lehangoló konfigurációjában ki mellett foglaljon állást az olvasó. A történet szomorú illusztrációja az önámító „megbocsátok, de nem felejtek” diktumnak. Noha áldozatként rokonszenveznünk kellene vele, Vanda, aki a családi rutin hamisan fénylő gyöngyházával vonja be a házasságtörő férj által ejtett sebet, végül saját, megbocsátani képtelen szenvedése diktatúrájában nyomja el gyermekeit és férjét. Quid pro quo? Starnone semmilyen morális következtetésre nem utal, nem mentegeti szereplőit, egyik sem tűnik fel egyértelműen pozitív vagy negatív fényben. De olvasóként arra kell gondolnom, hogy a valódi megbocsátás gyógyít, vagy legalább megnyitja a gyógyulás útját. Ám az áldozat-diktátor Vanda, miközben férjét visszafogadja, valójában nem bocsájt meg, nem a gyógyulást teszi lehetővé, hanem az életfogytiglani vezeklést, egy kiürült jövő érdekében. A válságkezelés rosszabb, fárasztóbb, megbetegítőbb, mint maga a kezelt válság.

Noha a legnagyobb terjedelmet a férj narratívája foglalja el, a legdramatikusabb hatást az ezt körülölelő két rövidebb rész éri el, amelyben a feleség, végül pedig – a lány szavain keresztül – a két felnőtt gyermek szólal meg. Ez a felépítés talán azt hivatott tükrözni, hogy az önmegvalósítás self-help kézikönyvekbe illő frázisait hangoztató, felelőtlen fél képes ugyan magára meggyőzően felhívni a figyelmet, a valódi dráma mégis azokat érinti a legfájóbban, akik – önszántukból vagy sem – elhallgatnak. Úgy tűnik, ebben az esetben az áldozatvállalás minden részről értelmetlen volt.

A szülői lakásban (és ezzel átvitt értelemben a szülők házasságában) uralkodó, rendetlenséget rejtegető látszólagos rendet végül a felnőtt gyermekek merik megtörni, amikor kíváncsiságból kutatni kezdenek a szüleik félrelépéseire utaló jelekre. Vandalizmussal reagál a Vanda-féle rendre a két, immár középkorú gyermek, azonban – attól tartok – ez mégsem a családi gyógyulás kezdete, a feldúlás után maradó káosz nem a múlt rendeződését indítja el, hanem csupán felszínre hozza a leülepedett salakot.

Amikor a támadás után szétvert otthonukban Vanda végre a feldúlt életükkel is hajlandó szembesülni, kiderül, hogy a házasság számára (is) konvenció volt, a férjezett, gyermekes állapot biztonságos eszményének táplálása. Ekkor lesz nyilvánvaló, hogy a megszokásba merevedett életük legfájóbb nyavalyája számára nem is a megbocsátás képtelensége, hanem az önmagával szembeni neheztelés: hogy a megalkuvás nem érte meg, az áldozatvállalás – nem a hűtlen férj visszafogadása, hanem az önmegvalósításáról való lemondás – hiábavaló volt. Nem marad egyebe, mint a sajnálkozás afölött, hogy nem ő hagyta el a férjét.

Az áldozathozatal, amelyet nem a szeretet motivál, csak ijesztő ürességet szül.

Leave a Reply

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s