Székely Csaba: MaRó. Yorick Stúdió
Ha valaki kíváncsi arra, hogy milyen előítéletekkel szembesül Erdélyben egy erdélyi, az nézze meg a MaRó (magyar-román rövidítésből képzett mozaikszó) című előadást. A Marosvásárhelyen, marosvásárhelyi alkotók együttgondolkodásából született produkció maró és intenzív önvizsgálatra kényszeríti a nézőt. Szembesít mindazzal, amit olyan jó és kényelmes lenne nem észrevenni. Marosvásárhely frontváros, mondja Andi Gherghe rendező az előadás kapcsán adott interjúban. Mivel lakóinak fele magyar, fele román, ezért nincs kibillenés se erre, se arra. A várostól keletre többségében magyar-, míg nyugatra románok lakta falvak terülnek el, így demográfiai és földrajzi helyzetéből adódóan is Marosvásárhely a két etnikum ütközéspontján áll. Frontvárosban élünk, ahol nap, mint nap súrlódunk, karcolódunk egymással. A frontvárosi létállapot, a román-magyar együttélés már két, közelmúltban bemutatott vásárhelyi előadás témájául szolgált (20/20, Double Bind), amelyek két nyelven, románul és magyarul szólaltak meg.
Székely Csaba művének színpadi adaptációja már műfaji besorolása tekintetében is megosztónak bizonyult. 2015-ös ősbemutatója óta nevezték vígjátéknak, szatirikus színműnek, szappanopera-karikatúrának. Én inkább Székely Csaba szubjektív Erdély-víziójának, írói látleletének tartom, amely megpróbálja megrajzolni az Erdélyben élő „minden népek s nemzetek” identitásának a torzóját. A szerző maró olvasatában a múlt kibeszéletlen és feldolgozatlan traumái termelik azt a toxikus levegőt, amelyből az erdélyiek mindennap lélegeznek. A MaRó ezt jeleníti meg, pátosz nélkül, gyilkos humorral.
A játékteret fehér-piros műanyag szalagkorláttal jelöli ki a rendezés. A láthatatlan fal, az a bizonyos negyedik itt nagyon is látható, sőt, idegeneknek belépni tilos, lezárt terület. Jelentésértékű: csak az nem idegen, aki a szalagon és korláton belül van, akik itt, együtt élnek. Zóna, ahol minden sérelem, trauma az abszurd határáig feszített módon jelenik meg, majd oldódik fel a humor megannyi formájában. A zóna végpontjait egy magyar, illetve román zászló jelzi: fontos kellékei annak a megunhatatlan területfoglaló játéknak, amelyet az itt lakók évszázadok óta egymással játszanak.
Székely Csaba sajátos humorát körül lehetne írni, nem kevesen próbálták is, olyan jelzőkkel, mint intellektuálisan könnyed, fekete, groteszk, abszurd, szatirikus, olykor morbid. A MaRó humora mindezek egyvelege, iróniával és sok szarkazmussal átitatva. Együtt röhögünk és közben sírunk is, mert megkapjuk a ránk, önsajnáló magyarokra jellemző, sírva-vigadó életérzést, ráadásul minden helyi jellegzetességet, „ízt” tartalmazó erdélyi kiszerelésben. Magyar-román bokszmeccset nézhetünk, ahogy a cím is jelzi, tíz menetben. Minden menet előtt egy szereplő körbehordoz egy kartonpapírból készült táblát, amin egy közérthető, „nemes” latin szállóige, megnevezés szerepel (pl. Mens sana in corpore sano, Fraternitas, Dies Irae, stb.). Fricska ez a latin eredetükre büszke románoknak, ugyanakkor szentenciája a következő jelenetnek, de gesztusértékkel is bír az intellektuális tartalmat létrehozó néző számára. Magas asszociációs mezőre léptet, majd visszaránt a hétköznapi banalitásba, hogy megértsük, az értékvesztés elkerülhetetlen: csak ideológiai (történelmi, vagy gondolkodásbeli) sémák mentén élő és működő emberek vannak.
Az előadás keretjátéka egy animáció, amely a Székely Legendáriumot és a magyar népmeséket idézi. Két, fekete gyászöltönyös székely ember giccses, meséskönyvbe illő Purgatóriumban találja magát, tisztítótűz helyett színes pónikkal, röpködő tündérekkel benépesített kertben, ahol a megtisztulás egyetlen lehetséges módja a kibeszélés, a visszaemlékezés, mint vezeklési mód jelenik meg. Az elhunytak felidézik haláluk körülményeit, és kiderül, hogy mindkettőjük véletlenszerű halálát egy jó szándékú román munkatárs, illetve lakótárs okozta. A lényeg, hogy baleset történt mindkét esetben, de miközben nagyvonalúan felmentik a gondatlan elkövetőket, joviálisan göcögve megjegyzik, hogy itt biztosan nem találkoznak egy románnal sem, hiszen a mennyországba román be nem teheti a lábát. A mennyország kapuja előtt várakozva, unaloműzésképpen sztorizgatni kezdenek. Ezeket a sztorikat már nem a vetítővásznon, hanem a színpadon látjuk négy magyar és három román színész többnyelvű (magyar, román, roma) előadásában. A színészek fehér betűkkel feliratozott, fekete egyenpólóban, katonai nadrágban, bakancsban, vezényszóra érkeznek be a színpadra. Kezükben transzparensekként hordozott székekkel, amelyek háttámlájába vésve a magyar, illetve román történelem egy-egy ikonikus alakját ismerhetjük fel (Mihai Eminescu, Mihai Viteazul, Ștefan cel Mare, Petőfi Sándor, Mátyás király, Kossuth Lajos). Szó szerint felvonul a történelem, méghozzá parancsszóra, egy kápó (Fodor Piroska) rövid vezényszavainak pattogó ritmusára, és a szavakat elnyomó zene dübörgésében. A derűs, paradicsomi lét után kijózanító a földi, háborús helyzetet szimuláló létállapot. Még nincs szekértábor, csak militáns egyneműség. A történelmi tudat beoltásának, valamiféle beavatásnak vagyunk tanúi egy fiktív munkatáborban. A jelenetek a magyar-román együttélés pontos és érzékeny, nem ritkán abszurd pillanatait mutatják be. Bár az egyik jelenetben feltűnik egy roma kisebbségű szereplő is, de, csak mint a két nagy szekértábort szolidaritásra bíró közös ellenség (romantikus módon el akarja szöktetni a magyar lányt, akit épp egy román fiú készül feleségül kérni). A roma lét a legkevésbé vállalható, szégyellt identitásként jelenik meg az előadásban, mint a két rossz választás között a legrosszabb. Az analógia itt is nyilvánvaló: ahogy román nem juthat be a mennybe, a földön román fiú nem házasodhat magyar lánnyal (Badics Petra játssza), csak egyetlen (a legrosszabb) esetben, ha még feltűnik egy kérő, aki roma származású.
A tíz jelenet mindegyike egy-egy olyan élethelyzetet mutat be, amely bármelyikünkkel megtörténhet. Találkoztam már én is egy olyan román unokával, aki a MaRó parasztasszonyához hasonlóan nekem siratta el nagymamáját. Őt is Horthy katonái gyilkolták meg, gyerekei szeme láttára, csak nem a Szilágyságban, hanem egy görgényi faluban. Emlékszem, hallgatással védekeztem, vezekeltem, és nem értettem a több generáción átöröklődő, személyemre irányuló haragot. A sérelem, úgy tűnik, nemzedékről nemzedékre gerjeszti önmagát, és nem múlik el.
Székely Csaba túl-, tovább-, és átlép mindazokon a határokon, amelyeken általában nem illik, nem szabad, de mégis sokszor átlépnek emberek, románok és magyarok egyaránt. Szélsőséges, olykor abszurd, vagy morbid viselkedésükre csak a közelebbi vagy távolabbi őseiken esett történelmi sérelmek adnak, adhatnak egyfajta igazolást.
A tíz banális élethelyzetben a nacionalizmus metamorfózisait láthatjuk sok szélsőséges pártindulóval, népies dallamegyveleg (Szomorú vasárnap, Halvány őszi rózsa, stb.) révén gerjesztett verbális- és testi agresszióval. A helyszínek a leghétköznapibb találkozásaink színterei: orvosi rendelő, közhivatal, bevásárlóközpont raktára, utca, családi otthon, tanterem. A történetek sem rendkívüliek, csak a végkifejletük lesz elemelt, abszurd, drámaian meghökkentő. A legrosszabb diagnózis az lesz például a román beteg (Raisa Ané) számára, hogy kiderül: genetikailag bizonyítottan magyar. A depresszióra mint magyar népbetegségre a román orvosnő (Fodor Piroska) kötelet ír fel gyógymódként, és verés jár, ha valaki nem beszél elég jól magyarul, de akkor is, ha nem melldöngetően magyar. A rendezés mindkét helyzetben ugyanabba az áldozatpózba állítja a magyar egyetemistát, egy „véres”, piros színű vetítővászon elé. Az áldozat szerepe értelmetlen, abszurd póz lesz, amelyben csak a bántalmazó nemzetisége változik. A magyar egyetemistát (Benedek Botond Farkas) előbb román egyetemisták verik el, mert magyarul telefonál az utcán, és parancsszóra nem tudja hibátlanul elénekelni a román himnuszt, majd magyarországi ultrák, mert számukra nem bizonyul eléggé megbízható „nemzettársnak”.
A színészek (Raisa Ané, Benedek Botond Farkas, Ciugulitu Csaba, Fodor Piroska, Badics Petra, Ștefan Mura, Nagy István) precízen elevenítik meg a megbántottakat és bántalmazókat egyaránt. Nagyon hatásos, már-már bravúros, ahogyan a román orvosnő szerepében Fodor Piroska szájából elhangzik a sok román beszélőre jellemző, magyar-román elemekből kialakult nyelvi egyveleg. Az abszurd és a meglepetés erejével hat az is, amikor a román gyűlölő szerepét játszó apa (Nagy István) a magyarokra olyannyira jellemző magyaros akcentus nélkül, tökéletes románsággal beszél. A székely virtus – nem beszélek románul, tanuljanak meg ők – így önmaga ellentétébe fordul. Pontos és árnyalt alakítást nyújt Ștefan Mura a polgármester és a román kérő szerepében. A magát kétnyelvűnek tartó Ciugulitu Csaba, aki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román és magyar társulatánál egyaránt játszik, jól ismeri a különböző szerepek és identitások kaméleonjátékát. Magyarul, románul, majd roma nyelven „folyékonyan” alakít román orvost, vértől elájuló romángyűlölőt, román új jobboldalhoz tartozó radikális nyelvfilozófust, vagy akár roma fiút. Drámaian megrendítő Raisa Ané erdélyi román nyelvjárásban előadott monológja a falujában történt háborús mészárlásról, ami úgy oldódik fel, hogy a két magyar fültanú, akiknek egy kocsmában mesél, egy szavát sem érti.
A tíz jelenetet animáció zárja. Folytatódik a két erdélyi magyar ember túlvilági története: a mennyország kapuja kinyílik és kiderül, hogy Szent Péter román, a Sfântul Petru névre hallgat. Nem csoda, hogy a mennyei igazságszolgáltatásban csalódott, önérzetükben megsértett magyarok a lemenő nap árnyékában elvágtatnak egy utópisztikus, seholsincs színmagyar világba. A véget jelző Vége felirat helyett egy újabb, román-magyar-angol eredetű kevertszó summázza a történetet: Sfürshit.
A színészek tapsrendnél pedig kirakják a pólójukra írt szótagokból a Ma-Ró legfontosabb mozaikmondatát: Erdély a miénk!, illetve Ardealul e al nostru! A területfoglalósdi bokszmeccs itt és most: 1-1-el zárult.
MaRó. Ősbemutató dátuma: 2015. november 11. Rendező: Andi Gherghe. Szerző: Székely Csaba. Látványtervező: Adrian Ganea. Szereplők: Raisa Ané, Benedek Botond Farkas, Ciugulitu Csaba, Fodor Piroska, Badics Petra, Ștefan Mura, Nagy István.
Kritizorok 