Guernica, a Franco-rezsimet támogató nácik által lebombázott baszk város manapság képeslapokra illő szépségével bűvöli el a turistát. Az 1937-ben elszenvedett pusztításról magunkban már csak korabeli fotók és Picasso megrázó festménye alapján alakíthatunk ki képet.

Jóval délebbre, Aragónia tájain kalandozva azonban rábukkanhatunk a spanyol polgárháború pusztításainak egy háromdimenziós, mai napig bejárható emlékeztetőjére is.

Belchite ötven kilométerre fekszik a tartomány fővárosától, Zaragozától. Aragónia legszárazabb vidékén, félsivatagosnak tűnő táj dombjai között rejtőzik. A polgárháború után épített „új” Belchite takaros és minden építészeti meglepetéstől mentes kisváros. Legóházacskák villognak a napsütésben, csak egy templom tornya emelkedik a háztetők fölé.

Mindössze pár perc séta után a Belchite Viejo, azaz a „régi” Belchite is elénk tárul. Ez azonban, nevével ellentétben, nem egy meghitt hangulatú, ódon turista attrakció. Emocionális hatását szerencsére az időnként nagy porfelhőket kavaró és magukból hangos turistacsoportokat kiokádó buszok sem tudják csorbítani.

Guillermo del Toro itt forgatta A faun labirintusa című filmjének egyes részeit, Terry Gilliam pedig a Münchhausen báró kalandjainak készítésekor járt itt. Az általuk kigondolt látványhoz és hangulathoz itt nem volt szükségük speciális effektusokra, sem számítógépes trükkökre…

1937-ben nyolcvanezer republikánus harcos csapott itt össze Franco hétezer nacionalista lázadójával a spanyol polgárháború egyik legvéresebb epizódja során. Noha a nacionalisták nem tudták megvédeni a városkát, legalább időt nyertek a két hétig dúló elkeseredett harc alatt: erősítést tudtak szerezni, és Zaragoza végül nem került republikánus kézbe.

Belchite teljesen megsemmisült a több mint háromezer áldozatot követelő vérontásban. Cecil D. Eby történész röviden úgy fogalmazott a csata nyomán kialakult állapotokról, hogy Belchite már nem egy város volt, hanem csak egy szörnyű bűz…

Uralomra jutása után Franco úgy döntött, hogy a lerombolt várost megőrzi dicső jelképként. A helybelieknek tizenöt éven át, nehezen elképzelhető nyomorban, a romok között kellett kínkeservesen megélniük, míg végre elkészült az új Belchite…

Manapság már csak idegenvezetői felügyelettel lehet meglátogatni az elkerített romvárost, mivel egyes részeit néhány éve neonácik rongálták meg.

A XVIII. századi Santa Maria kápolna maradványai alatt lehet besétálni a városba. A hosszú főutcán eleinte azt hihetné a gyanútlan látogató, hogy csak egy földrengés pusztítását látja. Egykor hangulatos emeletes házak csontvázai között jár, az erkélyek maradványain finom részleteket láthat, belső díszítések fakuló maradványait, bordákként kiálló gerendákat…

A főutca elágazásánál azonban az egykori detonációk lökéshullámaként érkezik a felismerés: ez nem a természeti erők tombolásának, hanem az emberből elszabadult pusztításnak a színtere volt.

A XIV. századi, mór elemeket magába építő mudejár stílusú San Martín de Tours templom elkeseredett makacssággal még mindig magasba emelkedő romjai nem hagynak kétséget afelől, hogy milyen démonok jártak itt. Gótikus boltívek között tátongó, nehéztüzérségi lövedékek által ütött sebek, ferdén álló templomtorony, romhalmazok a még álló falak között… a látvány egyszerre szürreális és hiperreális.

A barokk stílusú, még romos állapotban is gyönyörű San Augustin templom oldalában fel nem robbant, hatástalanított ágyúlövedék rozsdásodik… A kolostori udvarból szinte semmi felismerhető elem nem maradt meg, de egyik sarkát a csaták mementójául gondosan elhelyezett homokzsákok védik. Ez a mesterkélt díszletelem és a rombolás valósága között feszülő ellentét még nyomasztóbbá teszi a látványt.

A San Rafael kolostor is egy sokkoló romhalmaz. Egyetlen oszlopa emelkedik még a magasba, végéből két barokk boltív maradványai széttárt angyalszárnyakként nőnek ki.

A Santa Maria kápolna előtti kapunál korabeli egyenruhába öltözött, negyvenes korú bajszos férfi fegyveresen pózol a fotókat kattintgató látogatók előtt. Mögötte azonban csak egy szánalmas és ostoba pusztítás megállíthatatlanul porrá bomló emléke áll. Az irónia túl sötét ahhoz, hogy bárki is viszonozza a pózoló helybeli lakos büszke vigyorát.

Franco a nacionalista szellem felsőbbrendűségét akarta mindörökké hirdetni Belchite romjaival.

A romváros azonban csak Franco képzeletében volt egy eszmerendszer dicső és mindenek felett örök jelképe… Aragónia csontszáraz pusztaságában Belchite mindössze néhány évtizedig játszotta a neki kiosztott propagandaszerepet – Franco halálakor a romok azonnal visszaváltoztak egy teljesen más jellegű jelképpé.

Belchite Viejo a maga megrázó és vakító napsütésben is kísérteties valóságával bizony csak olyasvalaminek a jelképe, ami sajnos sok évtizeddel Franco halála után is még igen aktuális maradt.

E romhalmaz, amíg végképp porrá nem morzsolódik, az örökkévalóság nagyságrendjeiben ábrándozó tömeggyilkosok fantazmagóriái és az általuk létrehozott szánalmas realitás közötti feloldhatatlan ellentét megtestesülése…