Karamazovok. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat
Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényéből Richard Crane írt színpadi adaptációt, Karamazovok címen. Az előadást 2015-ben mutatta be a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, és azóta is műsoron tartják. Három éve láttam először, aztán nemrég, sok hónapos online színház után újból megnéztem.
Ez az előadás egyike a színház Dosztojevszkij regényadaptációinak, ugyanis a társulat repertoárján szerepel a Raszkolnyikov is (itt írtunk róla), amelyet a rendező, Albu István folytatásként, azonos térben és díszletek között, hasonló szerkesztés mentén rendezett meg. A díszletazonosságról Tadeusz Różewicz regényének címe jutott eszembe, a Halál régi díszletek között, hiszen a halál, a gyilkosság mindkét előadás központi témája.
A terjedelmes regény adaptációja a színpadi szükségszerűség szabályait követi, ezért egyszerűsít: a mellékszereplőket és mellékszálakat elhagyja, csak a történet megértéséhez elengedhetetlenül szükséges szereplőket és történéseket őrzi meg. Albu István rendezésében a regény négy főhőse (Dmitrij, Iván, Aljosa, Szmergyakov) a sajátján kívül a legfontosabb mellékszereplők, Zoszima sztarec, Grusenyka, Nasztaszja szerepét, sőt, szerepcserével az apáét is eljátsszák. A bűn, a bűnösség így pusztán szereppé válik, amit olykor rájuk oszt a sors és amit felvesznek, mint egy kabátot. Ez a regény központi gondolata is, amit a regényben legtalálóbban Zoszima sztarec testvére fogalmaz meg: „…tudd meg, hogy mindegyikünk mindenki előtt, mindenkiért és mindenért bűnös”. Az előadásban sorra mind a három testvér, a féltestvérnek tartott Szmergyakovval együtt, belebújik az apa szerepébe és fehér szőrmebundájába. Mintha estéről estére négy színésznek kellene eljátszania a Karamazovok történetét, váltott szereposztásban, korhű, vagy modern jelmezekben. Olyan ez, mint egy hellingeri családállítás orosz módra. A bűnös az áldozat szerepében tetszeleg, és fordítva. Mi lehetne ennél empatikusabb (olykor enyhén didaktikusabb) gesztus a bűnösség bemutatására? Az alapszituáció igazán kiélezett: a szereplők „csizmaszárba dugott késsel figyelik egymást” – ahogy a regényben megfogalmazzák. Az indulatok pattanásig feszülnek, az apagyilkosság szinte borítékolható. De, mint minden jól megírt krimiben, a gyilkos itt is az, aki a legártatlanabbnak és legkívülállóbbnak tűnik. A rendezés a történetet gyakran kizökkenti menetéből, a reálist szürreálisba fordítja. Mintha álom és valóság határvidékén járnánk, olykor józan, olykor ideglázas állapotban.
Az előadás tere lepusztult, nem tudjuk, hol vagyunk: kifosztott templomban, szétvert fogadóban, elhagyott remetelakban, mert a lepusztultságában is megszenteltté teszi ezt a helyet egy hatalmas fakereszt, amely vagy áll, vagy beledől ebbe a térbe, attól függően, hogy a szereplők Istent magasztalják, vagy éppen káromolják. Profanizálódik minden keresztény érték: a keresztet leköpik, a halat akváriumban csodálják, kifogják, majd kisütik és megeszik, a erkölcsös nőkről hamar lemállik a máz, tárgyiasult eszközei csupán a férfivágynak. Minden pillanatról pillanatra változik, fordul át önmaga ellentétébe. Olyan, mintha egy nyers erő, az a sokat emlegetett „karamazovi őserő” mindent elpusztítana, sarkából kifordítana, mindenkit lezüllesztene. A kezdőképben Zoszima sztarec (László Csaba) ugyanabban a tolókocsiban mormolja imáját, amelyben az Ördög (Galló Ernő) begurul az előadás végén. Amennyire reális helyzetnek látszik az első, annyira irreális a második: kettejük párbeszédéből kiderül, hogy épp Ivan (Bokor Barna) tudatában vagyunk. Ilyen tudaton belüli álomképben jelenik meg két jelenetben a két nő: Kátya és Grusenyka. A korabeli női ruhákba bújt férfiszereplők keresetlen egyszerűséggel és nyersességgel dobják le ruhájukkal együtt megjátszott nőiességüket, és válnak a vágy cseppet sem titokzatos tárgyaivá. Hasonlóan szürreális jelenet Dmitrij vallatása. Előbb a testvérek, majd elszemélytelenedett hangok faggatják az összezavarodott, sötétbe és mikrofonba össze-vissza motyogó gyanúsítottat.
A vastag ecsetvonásokkal megrajzolt szereplők akkor a legizgalmasabbak, amikor drámai szerepükből kiesve egy-egy váratlan emberi gesztust tesznek. Ezek az apró jelzések teszik emberivé őket, oldják fel a mai néző számára anakronisztikusan túladagolt drámaisággal vagy csak ózondús orosz néplélekkel telített hősöket. Szmergyakov (Galló Ernő) lakájlelkű, csetlő-botló kisembere a legambivalensebb érzéseket képes felkelteni a nézőben. Szeretjük ezt a szolgalelkű bohócot, ahogyan citromba harap vagy az ananász kompótját habzsolja, amikor a gyertya olvadó viaszától retteg vagy unja a temetési szertartást, de undorodunk a szenvtelenségétől, közönyétől, állati lényétől, amivel halat belez és embert öl. Ő apaként is sunyinak és kisszerűnek tűnik, bár lehet, hogy én nem alkalmazkodtam elég jól a gyors szerepváltáshoz. Az apa figuráját és Dmitrijét leginkább Tollas Gáborhoz kötöm. Mindkét alakításában sok a nyers férfierő, élvhajhászó részeg hőbörgés, pojácaság. A letartóztatása utáni pizsamába bújása sokat elvett ebből a szilárd és bárdolatlan férfienergiából.
Bokor Barna Ivánja elegáns, hűvös és távolságtartó mindvégig, az apa figurája az ő alakításában a leginkább tekintélyelvű, zsarnok és a szertartásos. Mint egy szerpap vezényli le a hal kifogását, rituális szitkozódásokkal, káromkodásokkal és imával fűszerezve azt. Hasonlóan fegyelmezett, rideg és személytelen Dmitrij vallatójaként. A jóság megtestesítője Aljosa (László Csaba), aki Zoszima sztarecet is játssza, és az apát, az áldozatszerepben, közvetlenül a gyilkosság előtt. Kívülálló és ártatlan marad, elronthatatlan. Ráadásul az előadás végén az erkölcsi szentenciát is prédikátorként hirdeti. Az előadás számomra a legértelmezhetetlenebb és egyben legkényelmetlenebb pillanata az, amikor Aljosa szerpapként kézmozdulataival jelzi, hogy álljunk fel, majd üljünk le, hogy kellő figyelemmel és fegyelemmel hallgassuk az előadást záró erkölcsi tételeket. Didaktikusnak és feleslegesnek hatott, akárcsak a padlóra ejtett piros virág, amely Grusenykát hivatott jelképezni, de hasonlóképpen funkciótlannak éreztem a közhelyszerű „oroszos” kliséket is, mint az elengedhetetlen vodka, vagy az inkább hangulati, mint dramaturgiai szereppel bíró orosz és nem orosz modern, vagy klasszikus dallamokat.
Az előadásból a színház a színházban jelenetek a legemlékezetesebbek, amikor a szereplők hamis szertartásossággal, a történetmesélés medréből kiszállva csak eljátsszák az épp rájuk osztott szerepeket. Ilyen az apa farsangtemetésszerű elsiratása, padló alá temetése vagy Iván lázas párbeszéde az ördöggel, azaz meghasonlott, szétesett önmagával.
A végén Aljosa egyenként mutatja be a szereplőket mint bukott erkölcsi példázatok karaktereit. Ők szembesítettek, mi szembesültünk, a Dosztojevszkij-játék ezennel véget ért.
Karamazovok. Bemutató dátuma: 2015. január 18. Marosvásárhely Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Rendező. Író: F. M. Dosztojevszkij – R. Crane. Jelmeztervező: Bocskai Gyopár. Díszlettervező: Tenkei Tibor. Szereposztás: Bokor Barna, Galló Ernő, László Csaba, Tollas Gábor.
Kritizorok 