N. Steinhardt: Fantomok a ködben

Fantomok a ködben

Szeretnénk, ha nekünk megbocsátanának, de mi nem vagyunk hajlandók megbocsátani másoknak. Szeretnénk, ha figyelnének ránk, ha szem előtt tartanák jogainkat, vágyainkat, még szeszélyeinket is, ugyanakkor igencsak sietősen és szétszórtan vesszük figyelembe mások szükségleteit, panaszait és kéréseit. És mi a helyzet a többiekkel? Ők valahonnan a távolból sejlenek fel afféle ködbe vesző árnyakként.

Tulajdonképpen úgy tűnik nekünk, mintha a körülöttünk levőknek kivétel nélkül kötelezettségeik lennének velünk szemben, nekünk pedig másokkal szemben soha. Minden jár nekünk, minden, amit teszünk, jó és jogos, mindig csak nekünk van igazunk. Még gondolatban sem fordul meg bennünk annak az eshetősége, hogy hibáztunk, eltiportunk vagy becsméreltünk valakit; mintha énünk legmélyebb szövetébe ivódva hordoznánk az igazság mérlegét, melynek nyelve megingathatatlanul beállt a javunkra, mint az állandóan észak felé mutató iránytű. Olyan ez, mint egy pacemaker, amelynek rendeltetése nem a szívverésünk szabályozása, hanem abbéli meggyőződésünk megerősítése, hogy minden, amit teszünk, jó és tévedhetetlen.

Mi több: aki nem szerintünk való vagy nem egészen hozzánk hasonlóan jár el, hezitálás nélkül, teljes szívünkből bolondnak titulálunk. Így teljesülnek be Nagy Szent Antal szavai: eljön az idő, amikor az emberek megbolondulnak; mindenki azt fogja hinni, hogy a többi ember bolond1. Ez az idő el is jött, vagyis jobban mondva kezdettől fogva itt volt, ugyanis az ember természeténél fogva hordozza a meggyőződést, hogy csakis őbenne lakozik együtt a harmónia, a jóérzés, a bölcsesség, az értelem, az igazság, és hogy ő a mércéje minden szokás, gyakorlat, gondolkodás normalitásának. Minden egyes én a feddhetetlen magatartás kifogástalan etalonjának tartja magát, akár lényegtelen szempontokról, akár nagyobb jelentőségűekről van szó. Nem eszik, nem iszik, nem mosakodik, nem jár, nem gondolkodik, nem hisz, nem beszél pontosan úgy, mint én? A napnál is világosabb, hogy bolond; kötöznivaló, pokolra megérett bolond.

Minden egyes én a világ középpontjának képzeli magát. A legnehezebb Krisztus tanácsát követni, életgyakorlattá tenni a legfőbb ösztönzést, hiszen képtelenek vagyunk önmagunkból kilépni és kívülről szemlélni magunkat. És mégis, nem kerülhető meg, nem iktatható ki ez az elvárás: képeseknek kell lennünk önmagunkat kívülről szemlélni, értékelni és ítélni, pontosan úgy, ahogy – szakadatlanul, könyörtelenül, zavartalanul – a körülöttünk levőket figyeljük és ítéljük.

Az asztrofizika az évezredek során különböző fázisokon ment át: sorra követte egymást a geocentrikus, a heliocentrikus világszemlélet, míg végül most kezdjük kapiskálni, hogy a Föld csupán közepes méretű bolygója egy közönséges galaxis perifériáján lévő naprendszernek, amely egy a sok közül, amelyből felépül az – úgy tűnik – milliónyi tömörülés a világegyetem azon részében, amelyet mindezidáig megadatott megismernünk. Az emberi természet azonban még a heliocentrikus vagy a geocentrikus világszemléletnél is hajlamosabb a korlátoltságra. Velünk született az énközpontúság, amelyet a köznyelv vulgárisan, ám igen pontosan így fordít le: a világ közepének képzeled magad. E felfogás következményei egyszerűek és logikusak: engem minden jog megillet, nekem minden kijár, nincs semmiféle kötelezettségem senki iránt, én senkinek sem tartozom semmivel. Egyszóval: csak jogaim vannak, a többieknek pedig velem szemben csak kötelezettségeik. Ennek az ördögi nászdalnak, a gátlástalan gőg eme öntelt himnuszának ütemét egyetlen és igencsak kurta refrén adja: én, én, én…2

A Megváltó nyomatékos tanácsa egészen más irányú: önmagunkból kilépni azt jelenti, hogy magunkat az idegen szemével, kívülről, hidegvérrel vizsgáljuk; azt jelenti, hogy képesek vagyunk magunkat (fizikailag és axiológiailag) olyannak látni és tekinteni, mint akik egyike vagyunk a körülöttünk lévő igen sok embernek. Csak akkor állíthatjuk, hogy „magunkból kiléptünk”, ha minden „én” rájön, hogy nem más, mint egy nyomorult, közönséges élőlény, hasonló a többi ötmilliárdhoz, aki ezen a szerény planétán nyüzsög, és teljességgel lemond arról, hogy önmagát annak Urának és Uralkodójának tekintse.

Ha van egy sajátos tulajdonságunk, amely bennünket válogatás nélkül egybeköt, úgy az éppen ez az erőteljes hajlam, hogy önmagunkat helyezzük a világ és az univerzum középpontjába. A németek igen találó kifejezéssel illetik: Ichhaftigkeit (énség), amely rátapint mindegyikünknek arra a fékeveszett akaratára, hogy önmagát cézárnak tekintse és mindenhol, minden körülmények között a szupersztár szerepében pózoljon. Cézárkodás, sztárkodás.

Azonban ha sikerül önmagunkat az igazi állapotunkban, embertársaink óriási együttesének parányi egységeként megalapoznunk (és fölfognunk), igen nagy horderejű szemléletváltást valósítunk meg: valóságossággal ruházzuk fel a többieket is, megszűnünk őket ködbe vesző, homályos, elmosódott árnyak tömegeként észlelni. Ekkor válnak a többiek is egyénekké, személyekké (ahogyan méltán és szent joggal nevez bennünket a perszonalista filozófia), akik, hozzánk hasonlóan, a maguk tulajdonságaival, lélekkel és szabadsággal vannak felruházva, jogokkal, igényekkel, reményekkel, törekvésekkel, elvárásokkal, éppúgy, mint mi, és akik éppen bennünket néznek kívülről és könyörtelenül, azt vélve, akárcsak jómagunk, hogy csakis jogokkal rendelkeznek, véletlenül sem kötelezettségekkel, és elvárják tőlünk, hogy teljes mértékben megfeleljünk a saját nézőpontjuknak, mentalitásuknak és pszichikai-érzéki koordinátáiknak.

A Mátéból vett evangéliumi olvasmány (Mt 18, 23-35) pontosan erre tanít: ne higgyük, hogy csakis mi vagyunk méltók a megbocsátásra, hogy csak nekünk vannak jogaink, másoknak pedig csak kötelezettségeik, hogy mások örökké adósaink, hiszen ez az állapotuk még annál is erősebben kötözi meg őket, mint a jobbágyot a föld, melyet örökösen munkálni kényszerül. El kell oszlatni a ködöt, erkölcsi és keresztényi kötelességünk megszoknunk, hogy magunkat engedékenység és részrehajlás nélkül figyeljük, ítéljük és fogjuk föl, elismerve, hogy a többiek is hozzánk hasonlóan szabad, velünk azonos jogokkal rendelkező lények. A többiek (J.-P. Sartre kedvelt kifejezésével élve) nem afféle homályos ektoplazmikus tömörülések, nem pusztán árnyak vagy Avogadro-számok, akik csak a statisztika és a nagy számok törvényét követik: ők ugyanolyan valóságosak, mint mi, és mi éppen annyival tartozunk nekik, mint ők nekünk. Nehezünkre esik így gondolkodni és eljárni, de semmit sem végezhetünk el alaposan, tisztán és becsületesen, amíg meggyőződésünkké nem válik, hogy nem csupán én vagyok, hanem ők is vannak, és mindannyiunkat egyformán illetnek meg jogok és egyformán terhelnek feladatok.

Dr. Moody közismert, Élet az élet után című könyvében, a klinikai halál állapotában lévő ember lelke távozik a testből és kívülről, bizonyos magasságból figyeli az ágyon vagy a kórház intenzív osztályán a hordágyon kinyújtott testet. Íme a példa, amelyet mindennél jobban érdemes követnünk, anélkül, hogy a klinikai halálra várnánk. Íme a mélységesen keresztény cselekedet, amelyre illendő képessé válnunk. Amíg élünk, járjunk el Dr. Moody pácienseihez hasonlóan: lépjünk ki önmagunkból, és figyeljük magunkat önámítás nélkül, szigorúan, éppen úgy, mint a másik embert, ugyanolyan keményen, pártatlanul és könyörtelenül. Megborzadunk! Megszűnik majd az önsajnálat és önteltség édes, csalóka álma, a hatalom akarásának démoni indíttatása, megszűnnek a nietzschéi, adleri és lorentzi felsőbbrendűségi, imperialista és agresszív ösztöneink. Lehullik majd a szemünkről az egocentrizmus leple, amely megakadályoz abban, hogy teljes értékű realitással és egyenlőséggel ruházzuk fel azokat, akiket ugyanabból az anyagból gyúrtak, mint bennünket. Eszünkbe jut a bölcs indiai kijelentés, tat tvam aszi: te is ebből való vagy, a többiek nem egy másik fajból származnak, hanem a legszigorúbb biológiai és tudományos értelemben vett testvéreid, fajrokonaid…

Ha magunkat kívülről vizsgáljuk és tesszük próbára, megvesztegethetetlen szemmel (természetesen a lehetőségekhez mérten, ám semmiképpen sem engedékenyen vagy vétkes önelégültséggel), akkor mindegyikünk saját maga végítéleti Bírája lesz, és így a lehető legalkalmasabb módon készülhetünk fel az utolsó, az egész emberiség igaz ítéletére. Csak elfogulatlan és könyörtelen mérlegeléssel, naponta vagy rendszeresen elvégzett egyedi, személyes utolsó ítélettel leszünk képesek a jó útra térni, megjavulni, megjelenni az igaz Bíró előtt némi jó eséllyel arra, hogy bocsánatban és irgalomban részesülünk. Azonban mindaddig, amíg a mindannyiunkat egalitáriusan körülvevő kör középpontjaként tekintünk magunkra, és nem fogjuk föl, hogy e pascali kör középpontja minden olyan lény, aki abban benne találtatik, fennáll a kockázata, hogy mi is ezt fogjuk hallani: adjátok át a poroszlóknak, míg meg nem fizette mind, amivel tartozott [Mt 18,34] (ahol a „míg” az örökkévalóságot jelöli).

Ha magunkba zárkózunk, ha elreteszeljük magunkat, és magunkat csupán jogokkal ruházzuk fel, de mindennemű kötelezettségtől mentesítjük, akkor elvesztünk, és méltókká lettünk az énközpontúságnak szánt büntetésre: a totális magányra. Mert hasztalanul és hiába mondjuk és kiáltjuk majd: Én, én, én… Ezt a kétségbeesett hívást senki sem fogja meghallani, és így senki sem fog rá válaszolni. Teljességgel hiábavalóan könyörög irgalomért és segítségért az önszántából elmagányosodott ember, a szánalmat nem ismerő, rendíthetetlen kölcsönadó, aki csak a törvény és az irgalmatlanság ismeretében jeleskedik, amikor adósa az útjába kerül. Úgy jár, mint Shylock, a velencei kalmár, Shakespeare hőse, a hitelező, aki a törvénybe vetett vak hittel ámította magát egészen addig, amíg az ellene fordult, és kiokította, hogy minden embernek szüksége van a megértésre és irgalomra. (Istentől és emberektől.) Ugyanazt a választ kapja, amelyre Albert Camus A félreértés című művének szereplői, a (több mint harminc évi távollét után fel nem ismert) fiút, illetve testvért kifosztó és meggyilkoló anya és lánya szolgálnak rá, a fogadójuk legfelső emeletén lakó fehér szakállas öregembertől (aki voltaképpen az istenséget jelképezi): Nem! Egy éppoly fagyos, határozottan eltaszító és kérlelhetetlen nem, akár a pokol hideg lángjai. A tízezer tálentummal tartozó adós példázatát vegyük csodálatos isteni tanácsként, az egzisztenciális magaviselet megkerülhetetlen gyakorlati tanulságaként.

Máté szövegében (Mt 18,23-35) még egyszer igazolást nyer, hogy Krisztus nem annyira új vallást, mint új létmódot hirdetett nekünk, a way of life, mondják az angolszászok, abból a meggyőződésből, hogy a Krisztusénál hasznosabb, pragmatikusabb tanítást nem találunk ezen a földön.

Lépjünk ki önmagunkból, vizsgáljuk magunkat kívülről, elfogulatlanul és kíméletlenül, hogy eloszlassuk a bennünket körülvevő ködöt, nézzünk magunkra részrehajlás nélkül, távozzunk az egocentrizmus árnyországából, hogy a valóságba, az égig magasztalt realizmusba léphessünk. A realizmust nem kell megtanulnunk. Krisztus igehirdetésének alapját képezi. A kereszténység tehát realizmus!

1 Patericul sau apoftegmele părinţilor din pustiu, ford. Cristian Bădiliță, Polirom, Iași, 2007, 25. mondás, p. 49.
2 A prédikáció vázlata arra utal, hogy N. Steinhardt egy zeneműből idézi ezt a refrént.


A fordítás a jogtulajdonos Mănăstirea Rohia engedélyével az alábbi kiadás alapján készült:
Nicolae Steinhardt: Dăruind vei dobândi, Polirom, Iași, 2008, p. 421-429.

Leave a Reply

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s