Az öröklét elviselhetetlen könnyűsége. Madeline Miller: Kirké

2018-ban megjelent regénye főhőséhez hasonlóan Madeline Miller is varázslónő. Ő is sző, akárcsak a Trójából hazatérő Odüsszeusz katonáit disznóvá változtató Kirké. Narratív szövőszékénél a viszonylag egyszerű homéroszi mítoszból gazdag, kifinomult, színes regényt alkot, amelynek elragadó belső logikája tökéletes összhangban áll Homérosz rövid Kirké-történetével és más klasszikus szerzők (Hésziodosz, Apolloniosz Rhodiosz, Ovidius) Kirké-legendáival. A hihetetlen eseményekből és közismert fordulatokból árnyalt történetet hoz létre, amely egyszerre fejlődésregény és a harsány önérvényesítéstől mentes női emancipáció regénye; a családi örökség – újabban mérgező szülők szakkifejezéssel illetett – terheinek rajza; a poszttraumás stressz-szindróma kiváló ábrázolása; az anyaság felemelő-lesújtó élményének érzékletes bemutatása; rácsodálkozás az érett, áldozatkész szerelemre; s mindezek mögött meghúzódva, visszafogott elmélkedés az emberi identitásról, amely paradox módon a mitológiai isteni mivoltról szóló fejtegetésekből bomlik ki.

Miller Kirké-feldolgozásában leginkább a Kirké-reprezentációk sokszínűségét értékeltem. A napisten száműzött gyermekéből lett varázslónő arca az évszázadok során számos képzőművészt ihletett meg, akiknek alkotásaiban megannyi Kirkét látni. Miller regénye a sokszínű kirkéi arcokat komplex jellemrajzzá gyúrja össze, amelyben a Nő minden hiposztázisa megjelenik: az elhanyagolt lánygyermek, a szenvedélyes tinédzser, a bimbózó fiatal nő, a rafinált szerető, az anya, az önfeláldozó társ. Ezeket mind remekül ábrázolja a hozzájuk tartozó kapcsolatrendszerrel együtt. Megismerjük Kirkét, az ártatlan, naiv lánykát, aki tüzesen ragyogó sztárapja szeretetét koldulja; a pojáca Glaukoszban csalódott szerelmes serdülőt, aki még túlságosan szűk látókörű ahhoz, hogy cselekedetei következményeit felmérje; az önmagát megvédeni képes fiatal nőt, aki már tanult a cselekedeteiből; a rafinált csábítót, aki a leleményes Odüsszeuszt is meghódítja; a magányos fiatal nőt, aki azt is megtanulta, hogy a következmények felmérése sem elég; végül az érett nőt, aki megértette a világot és önmagát is.

Miller regénye nem csupán a Kirké-mítoszok jól sikerült egybedolgozása, hanem cizellált, humortól, szarkazmustól sem mentes családregény és egyben mitológiai fejlődésregény is. Ez leginkább abban érhető tetten, ahogy Kirké megkülönböztető képességét, a varázslást, a pharmaka tudását fejti ki. Noha ezt a készséget apjának, a napistennek Perszétől született négy gyermeke mind birtokolja, Aiétészt kegyetlenné, Pasziphaét felelőtlenné és cinikussá, Perszészt pedig sötét lelkűvé teszi. Tőlük eltérően, Kirké jóságos. Csendes kedvességgel tűri a családi megaláztatásokat, és ez az erénye egyértelműen nem a varázserejének tudható be, hanem jóságának, amely úgy tűnik, veleszületett, ám ő ki is munkálja, kemény önvizsgálattal s azzal, hogy nem hajlandó behódolni az istenek csürhéjének, a halandóknál is halottabb kiváltságos semmirekellők galerijének. Amikor Kirkét száműzik mint a leggyengébbet s a legkönnyebben feláldozhatót a varázsló-testvérek közül, akkor ez számára nem az öncélú gonoszság kiteljesítésének, hanem a jobbá válásnak a lehetősége lesz. S mindezek után, csak annyiban áll „bosszút”, hogy morálisan felülmúlja családját, akik számára a halhatatlanság együtt jár a jóra, az erényre való képtelenséggel.

Miller úgy gombolyítja a történetet, hogy közben saját adalékaival gazdagítja az antik örökséget. Főszereplőjét ismert mitológiai alakok történetébe helyezi, például az istenek által elítélt Prométheuszéba, akivel Kirké gyerekként találkozik; de Miller invenciója az is, hogy a Minótaurusz születésénél jelen van vagy hogy megismeri Daidalosz mestert és Ariadnét. Bár száműzetése elzárja őt az emberek és az istenek világától, történetük végkifejletéről mégis értesül később, Hermésztől vagy Odüsszeusztól. Halhatatlanságának szomorú terhe, hogy elhull mellette mindenki, akihez kötődött, mielőtt azt érezhetné, hogy saját élete is révbe ér.

Tinédzserként Kirké nem meri megenni a varázserejű virágokat, amelyek kihozhatnák belőle a valódi énjét. Ha le is nyelné azokat, csupán a dac, a lázadás vezetné, az az én, amelyet még igazából nem ismer. Azonban a történet végén, ez a lépés szabad akaratából, az érett, emancipált nő önkéntes, tájékozott döntéséből következik be.

A fia érdekében a tenger legfeketébb mélyébe leszálló Kirkéhez hasonlóan, Miller is az emberi lélek sötét aljáig süllyed, ahol kikérdezi a szereplői szívében rejlő Trügónokat. A motivációkat, gyarlóságokat úgy tárja fel, hogy közben nem ítélkezik. Kiváló emberismeretre valló észrevételekkel, az összefüggések árnyalt feltárásával a bűbájos Miller – mint a magasságot uraló Héliosszal szembeszálló Kirké – dacol a mitológiai rejtélyekkel és megfejthetetlen fordulatokkal, és olyan történetet ad a kezünkbe, amely elgondolkodtató, építő, és letehetetlen. A jellemzést, a szereplők megnyilvánulásait, gondolatait aprólékosan kidolgozza. A görög istenek panteonját és a félistenek, hősök gárdáját tudós érdeklődéssel kelti életre, amelytől nem idegen az antropomorfizálás (hibáikban kényelmetlenül ismertem fel magamat, illetve önvizsgálatra kevésbé hajlamos pillanataimban inkább másokat), de az ókor szerelmesének rajongása sem, aki számára a mítosz akár valóság is lehetne.

A nagy ívű, lineárisan felépített és a címszereplő által első személyben megírt Kirké egyáltalán nem kioktató allegória az emberségről és emberiségről, hanem egy lenyűgöző, varázslatos mese, amely Frei-Kovács Judit gördülékeny magyar fordításában éppoly élvezhető, mint az eredetiben. Így amikor pár nappal az angol nyelvű mű elolvasása után a rajongó telhetetlenségével fogtam neki a magyar változatnak is, egyáltalán nem zavart, hogy a férjszerzés ügyében technikázó Perszéről azt olvastam, a folyóparti hempergések (riverbank tumbles) helyett a „folyóparti szerencsétleneket” kerülte, vagy hogy a modoros Aiétész Kirké frissen felfedezett képességéről nem azt állapítja meg, hogy hajlama, érzéke van az átalakításhoz (show a taste for transformation), hanem „ízelítőt ad az átváltoztatási tudományából”. Úgy is mondhatnám, ezek a bice-bóca megoldások nem adnak ízelítőt a fordító egyébként ízes átmagyarítási tudományából.

A regény cselekménybonyolítása kiegyensúlyozott, elkerüli a zsánerírói fogások Szkülláját és az érzelmesség Kharübdiszét. Kirké halandó szeretteivel való együttlétének két lehetséges módozata – saját istenségének feladása vagy, egyes legendák szerint, Télemakhosz halhatatlanná tétele – közül Miller Kirkével azt választatja, amelyik az általa megrajzolt jellemmel leginkább összefér. Kirké lelki érése abban teljesedik ki, hogy inkább a halál végtelenségét, az alvilági majdani árnylétet vállalja, mintsem a céltalan halhatatlanságot.

Leave a Reply

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s