(Eredeti megjelenés: Képváltás. Tanulmányok a Fiatal művészettörténészek V. konferenciájának előadásaiból, Kolozsvár, 2017, Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány – Erdélyi Múzeum-Egyesület)
A berlini fal leomlását követő hónapokban számos művész festett a megmaradt falrészekre annak történelmére reflektáló alkotásokat.[1] A ma East Side Gallerynek nevezett falrész jelenleg is mementóul áll Európa és Berlin több évtizedes megosztottságának és elnyomásának, majd az 1989-es egyesítésének. A 105 falfestmény mára már egyik legismertebbje az orosz Dmitrij Vrubel Istenem, segíts túlélni ezt a halálos szerelmet című képe. A festmény realisztikus stílusú festett mása az 1979-es Régis Bossu-fényképnek, címe oroszul és németül a kép felső és alsó szegélyét keretezi. A festő kis változtatásokkal, a szocialista realizmus stílusában, hatalmas méretűre nagyítva készítette el a reprodukciót, így a politikusok csókjára amúgy is ráközelített kép még monumentálisabbá válik. Vrubel ismerte az eredeti kép szimbolikus jelentését, az elvtársi csók gesztusát, és valószínűleg figyelembe vette témaválasztásában, hogy számos néző emlékezhetett az eredeti fotóra. A falfestmény stílusa kapcsán érdekes felidézni Leah Dickermann magyarázatát a szovjet szocialista realizmusról, arról, hogy miképpen egészíthet ki egy fotót kettős céllal egy fényképen alapuló festmény: „Először is a festmény szabályozza a nyilvánosságban a történelmi fotódokumentum esetleges többféle értelmezési lehetőségeit. Másodszor pedig a festmény a fénykép valós hatásából kölcsönöz, s ezzel kihasználja a fénykép bizonyító erejét a mechanikai eredet hiánya ellenére,”[2] s a festmény dokumentum-jellegűnek álcázza magát. Vrubel tehát eltérítése során pontosan a falfestmény által bírált államszocializmus hivatalos módszerét alkalmazza: egy történelmi esemény egyoldalú értelmezésének művészet általi kanonizációját.
A falfestmény befogadását tovább árnyalja a berlini fal történelmi jelentősége. Éppen Erich Honecker adta ki 1961-ben a sorsdöntő parancsot a berlini fal megépítésére, és azt követően ő rendelte el, hogy fegyverrel állítsanak meg mindenkit, aki megpróbálkozik a falon túljutva Nyugat-Berlinbe szökni. Honecker döntései közvetlenül okozták számos áldozat halálát. Így egy Honecker-Brezsnyev csókot mutató impozáns falfestmény ugyanezen a falon tagadhatatlanul szatirikus, ugyanakkor kiélezetten ellenálló megközelítés, ami az 1990-es évek nézőjének érthető volt. A csókos egyesülés képe rákerült a megosztást képviselő falra, most már mindenki számára elérhető helyen, nem egy eltiltott, elvont környezetbe. A kétnyelvű felirat pedig a nézőt arra készteti, hogy megkérdezze, ki szólal meg a címben: „Istenem, segíts túlélni ezt a halálos szerelmet”? Vajon az egyik festményen szereplő politikus? Egy, a falon való átszökést tervező fiatal? Vagy a festő a nézőt hívja ki arra, hogy ilyen módon kiáltson fel, ha 1989 után a német-szovjet szövetséggel szembesül?[3] Bármi is a válasz, a kérdés hozzásegít egy kritikai, provokatív eltérítés létrehozásához, mely a befogadót gondolkodásra készteti.
Vrubel falképe mára közismertté vált, és már olyannyira beépült Berlin kulturális hagyatékába, hogy a szuvenírboltok Vrubel festményével nyomtatott csészéket, pólókat árulnak. S bár (vagy pontosan azért, mert) a képnek erős szimbolikus jelentése van, a kép mai nézői nagyon változatosan reagálnak rá. A festmény helyszíne segített abban, hogy az önálló életre keljen, és mára a néző szerepe aktiválódjon: a kisajátítás egy újféle, aktív befogadásmódot hozott létre. 2009-ben a kép megrongált állapotára való tekintettel a moszkvai festőt felkérték a kép teljes újrafestésére. A már emlékműjelleggel, megbízással újrakészült alkotás nézője is másként, a mai politikai-morális diskurzusban értelmezi a képet, különbözve a kora 1990-es évek nézőitől. A festmény részben történelmi emlékként, részben pedig a homofóbia elleni harc jelképeként[4] lehet egy felszabadító kép két csókolózó férfiról, vagy lehet egy undorító politikai tabu mementója. A turisták szelfiznek, párok csókkal pózolnak a falfestmény előtt, mely ma inkább a szerelemről, emberi jogokról, mintsem pártpolitikáról szól. 2013-ban, az Oroszország homoszexuálisok elleni törvénykezései kapcsán kirobbant nagy berlini tüntetések idején „STOP HOMOPHOBIA IN RUSSIA” felirat jelent meg Vrubel festményén. Nem sokkal később egy nagyobb, agresszívabb, piros színű „FAGGOT” falfirka került mellé. Ezeket a feliratokat a hatóságok eltávolították, s jelenleg a falat fémkerítés védi az arra járók vandalizmusától. A kép befogadóinak kortárs tüntetésekre és társadalmi kérdéseire reagáló firkái viszont bizonyítékul szolgáltak arra, hogy a kép eredeti jelentése és üzenete a mai néző számára az eltérítések során teljesen megváltozott.
Régis Bossu fényképének az olasz Benetton divatmárka 2011-es UNHATE kampányában való felhasználása egy újabb példája az eltérítésnek.[5] A nonprofit kampány egy sor Bossu csókjelenetét idéző képet közölt, melyeken ellentétes nézeteket képviselő világpolitikai és egyházi vezetők csókolják szájon egymást: Barack Obama amerikai elnök Hu Jintao Kínai Kommunista Párt főtitkárával, XVI. Benedek pápa Ahmed Mohamed el-Tajeb kairói szunnita imámmal, Mahmúd Abbász palesztin elnök pedig Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnökkel. Az UNHATE alapítvány célja a békés párbeszéd és a diverzitás népszerűsítése, s ezek a képek a sajtóközleményük szerint „a megbékélés szimbolikus képei, egy kis ironikus reménnyel és konstruktív provokációval meghintve”.[6] A képek kérdést idézhetnek a nézőben: vajon van-e esély megbékélésre a politikai bal és jobb között, a különböző világvallások között, vagy mindez utópia? Az eltérítés tehát elérte szembesítő, provokatív jellegét. A Szentszék sajtótitkára csupán órákkal a képsorozat megjelenése után fenyegető hangnemű közleményben fejezte ki, hogy a pápát és az egyiptomi imámot ábrázoló képet tiszteletlennek és sértőnek tartják, melyre a Benetton azonnal visszavonta a kép forgalmát, jogi megtorlástól tartva.[7] A Vatikán és Egyiptom között 2011 elején megromlott diplomáciai kapcsolat magyarázta a pápai állásfoglalást, mely ékes bizonyítéka az UNHATE-kampány sikeres eltérítésének. S habár a mai néző kevésbé ismerheti Bossu politikai szereplőit, biztosan felismeri a Benetton kampány alakjait és a csók jelentőségét: az új kontextus tehát új nézőt hoz létre.
A fotó egyik legújabb kisajátítása a Dominykas Čečkauskas és Mindaugas Bonanu által alkotott Make Everything Great Again graffiti egy vilniusi vendéglő külső falán. A festményen a már jól ismert csókpózban látjuk Vlagyimir Putyin orosz államelnököt és Donald Trumpot, a kép 2016. május 13-ai megjelenésében még AEÁ-beli államelnökjelöltet, jelenlegi elnököt. Mellettük a kép címe, „make everything great again”, Trump választási kampányának fő, nacionalista „Make America great again!” szlogenjére utaló szójáték. A festmény Vrubel berlini képéből inspirálódott, és a kortárs politikai helyzet kifigurázására irányul: „a két karakter (Trump és Putyin) között hasonlóságokat látunk. Mindkettőnek az egója aránytalanul nagy, s emiatt nagyon vicces, hogy jól egyeznek. Most újból egyfajta hidegháborút tapasztalunk, és lehetséges, hogy Amerikának olyan elnöke lesz, aki barát akar lenni Oroszországgal”.[8] A graffiti gyorsan elterjedt a világhálón, számos sajtóorgánum beszámolt róla, és ezrek osztották meg, kedvelték, kommentelték a képet: a digitális világ és a szociális média új, országokon átívelő nyilvánosságot engedett meg. Oroszország LGBTQ-jogokat erősen korlátozó Putyinja és a populista ígéretekkel népszerűséget szerzett Trump az amerikai kampány ideje alatt egymásról pozitív megjegyzéseket tettek, s ez a kontextus a kép nézői számára humoros, akár botránykeltő kritikát kommunikál. Kelly Grovier műkritikus viszont a BBC Culture hasábjain megjegyzi, hogy szerinte a kép inkább merített Constantin Brâncuși A csók című művének formanyelvéből: a két politikus nem a bossui kép alakjaihoz hasonlóan, becsukott szemmel merülnek el a csókban, hanem az 1916-os szobor mereven kinyitott szemű párjával rokon, „ahol a melegség és bizalmatlanság, rajongás és kétség mind elválaszthatatlan”.[9] Bármi is lenne a vilniusi festmény ihletője, az a Régis Bossu-kép távoli eltérítésének tekinthető, ahol a néhány évtizeddel későbbi befogadótól a szerzők már nem undort várnak el a két idősödő férfi csókjának látványától, hanem épp ellenkezőleg, a homofób politikai vezetőket szerepeltetik, azok bírálása céljából.
A kezdetben ikonikus kép, mely már eredeti, franciaországi publikációjában is eltérítésként értelmezhető, a különböző kisajátítások esetében tehát mindig más és másfajta befogadót feltételezett és hozott létre. Az eredeti jelenet esetében egy politikailag passzív, nem kérdező nézőt, a nyugati országokban megbotránkozott, előítéletes, sőt gúnyos, majd a magyarországi kampánynál felszabadult befogadót találunk. Az UNHATE-kampány és a vilniusi falkép, bár mindkettő tartalmában van politikai-társadalmi bírálat, már egy feloldódott, kevésbé kiélezetten kritikai jellegű eltérítés, hiszen részben mindkettő szolgálja az általuk kritizált társadalmat. A legteljesebb és kritikailag leghatékonyabb détournement így a vrubeli falfestmény, mely komplex asszociációs kört hoz létre befogadóiban, és a nézőt nemcsak arra buzdítja, hogy felismerje a jelenet történelmi-politikai utalásait, hanem arra is, hogy a képet állandóan megújuló módon értelmezze, használja, s akár kisajátítsa.
(A cikk első része itt olvasható: https://kritizorok.com/2018/01/24/egy-fenykep-kisajatitasairol-elso-resz/)
Kritizorok 
2 thoughts on “Egy fénykép kisajátításairól (második rész)”