Hol a határ egy háború győztese számára a könnyen értelmezhető bosszúvágy és a jóval nehezebben meghatározható igazságtevés között? Elég-e az utóbbihoz a sokat emlegetett tolerancia, vagy inkább mély emberi megértésre és megbocsátásra van szükség?

Évtizedekkel ezelőtti ritka pillanataiban még a manapság a háborút többnyire szakszerűen elkészített showként elénk táró Hollywood is képes volt felvetni ezeket a kérdéseket, gondoljunk például A szarvasvadász vagy a Született július negyedikén című amerikai klasszikusokra. Egyetemesen alkalmazható megközelítésekkel, amelyek a győztes fél számára is kényelmetlen módon érzékeltetik az erkölcsi kérdések bonyolultságát, ma már inkább más földrajzi térségekben készített filmekben találkozhatunk.

Ilyen például a dán Martin Zandvliet 2015-ös alkotása, az Under Sandet (Homok alatt). A világszerte huszonnégy díjjal kitüntetett filmet angolul Land of Mine néven is forgalmazták, ami sikeresen tönkre is tette a címbeli metaforát. Magyarországon A homok alatt címen mutatták be.

A forgatókönyvet Zandvliet kevésbé ismert történelmi események alapján írta meg. A britek és a dánok a második világháború után német hadifoglyokat kényszerítettek a Dánia nyugati partján elhelyezett több mint kétmillió akna eltávolítására. A genfi egyezmények 1929-ben aláírt paragrafusainak egyértelmű megsértését súlyosbítja az, hogy a kétezer német hadifogoly között sok kiképzetlen gyerekkatona is volt. Ezek a tapasztalatlan aknaszedők testi épségüket, sőt életüket is kockáztatták a munka során. A fennmaradt adatok szerint a hónapokon át tartó művelet folyamán a hadifoglyok több mint fele elpusztult vagy maradandó sérülést szenvedett, mialatt a helybeliek tengerparti piknikezés közben követték az „előadást”.

A film középpontjában a kamaszkorú foglyok kisebb csoportjáért felelős dán őrmester lélekrajza áll. Az őrmester a „győztes” jólismert archetípusa. Kapitulált hazáját idegenek foglalták el, aztán később ugyancsak idegenek szabadították fel – így semmiképpen nem érezheti magát hősnek. Ha viszont enged a bosszúállás késztetésének, akkor talán megérzi a győzelem mámorát. Semmit sem tud a foglyokról, így gyűlölete feltétlen és dilemmáktól mentes tud lenni. Szüksége van az ilyen kényelmes, egyszerű gyűlöletre – ezért is dühös később önmagára, amikor a foglyokat érő tragédiák hatására elkezd együttérezni velük. Fontosnak tartom kiemelni, hogy emberi fejlődésének végállomása nem a tolerancia. Zandvliet helyesen érez rá, hogy az efféle „győzteseket” csak a jóval nehezebben átélhető megértés teheti emberivé. Az őrmesternek az általános gyűlölettől a szinte önpusztító megbocsátáshoz vezető bonyolult és korántsem lineáris útját egyetemessé teszi az, hogy sem ő, sem pedig a néző nem ismeri a gyerekek előéletét. Emiatt válik a mondanivaló általános érvényűvé, miközben a nézőnek nincs esélye arra, hogy konkrét előzmények ismeretében valamiféle személyes erkölcsi mérőléccel ítélkezzen a foglyok felett.

A háború végén besorozott és a történelem húsdarálójába kiképzetlenül bekerült fiúkról amúgy nem sok rosszat lehet feltételezni. Egyesek közülük feltehetően részt vettek háborús összecsapásokban, de még ezek hazafisága is meghatóan ártatlan módon nyilvánul meg. Még akkor is sok kérdés merülne fel az őket iskolapadból háborúba rángató rezsimről, a kollektív és az egyéni bűn mértékéről, ha teljesen agymosott katonák lennének. De ezek a fiúk kábult beletörődéssel fogadják el, hogy bűnhődniük kell mindazért, amit többnyire csak hallomásból ismernek.

Emiatt hiteles a dán tiszt fokozatos átalakulásának a bemutatása, ahogyan ráébred a felettesétől származó kijelentés több szempontból is téves voltára, miszerint, ha valaki elég idős ahhoz, hogy háborúba induljon, akkor ahhoz is elég idős, hogy takarítson maga után. Lépésről lépésre, sok belső konfliktus után ébred rá, hogy ő nem egyéneket gyűlöl – ezek a foglyok csak a sors által eléje állított könnyű célpontok. Elvégre, ahogyan J. G. Ballard írta, igazi háborúban nincsenek győztesek és nincs ellenség. Az őrmester kezdeti szadista indulatai után lassan képessé válik apró humánus gesztusokra, végül mindent kockáztat a kevés életben maradt fogolyért.

Nyilvánvaló, hogy a forgatókönyv számtalan alkalmat adhatna érzelgős hatásvadászatra. Nem beszélve arról, hogy a német hadifoglyok iránti empátia felébresztése kényes feladat, amely közhelyekkel aláaknázott területté válhatna. De valószínűleg azért is záporoztak a filmfesztiválok díjai, mert Zandvliet rendkívüli önfegyelemmel és takarékossággal bánik a rendelkezésére álló filmes eszközökkel. Emiatt sikerül meglepően sok mondanivalót sűrítenie mindössze kilencvenöt percbe, méghozzá sietség nélkül. Ez azonban nem azt jelenti, hogy mesterkélten tompítja a néhol szükséges sokkot vagy a torokszorító tragikumot.

A filmen hatásos ellentétek vonulnak végig: könyörtelen ultra-közelképek és hatalmas panorámák között, a táj hipnotikus nyugalma és a minden percben bekövetkezhető tragédia miatti idegtépő feszültség között. A ritkán felhangzó aknarobbanások kulcsfontosságúak nem csak e feszültség fenntartásában, hanem a jellemrajzok és a foglyok között kialakuló viszonyok ábrázolásában is. Zandvliet a veszély mértékét egyetlen alkalommal mutatja be kegyetlen anatómiai részletességgel, de az a helyzet lényeges fordulópont mind az őrmester, mind pedig a gyerekek számára.

A drámai zene teljes hiánya, a csupán néha felbukkanó csendes motívumok használata sokkal hatásosabb, mint a közismertebb háborús filmek grandiózus megoldásai. A háborút filozofikusan elemző alkotásokhoz képest is kevés mondat hangzik el. Egy földre dobott kosár kenyér, egy morfiuminjekciót késleltető tépelődés másodpercei vagy egy nyitva hagyott ajtó képe részletesebb lélekrajzot valósít meg, mint más forgatókönyvek több oldalnyi szövege.

Az alakítások filmvásznat és képernyőt perzselnek, de ezek teljes ellentétben állnak a hollywoodi pátosszal. Az őrmesterben dúló konfliktusok visszafogottan jutnak felszínre, legtöbbször szavak nélkül. A foglyokat alakító fiúk teljesen átszellemülnek, arcuk olykor másodpercek alatt évtizedeket öregedik. Zandvliet messze elkerüli a „gyönyörű trauma” típusú filmek csapdáit, a legmeghatóbb jelenetek is kegyetlen őszinteségük és lélektani hitelességük miatt működnek.

Az operatőri munka és a látványtervezés fakított színeket és absztrakt motívumokat alkalmaz. A végeláthatatlan tájban bűnhődő hadifoglyok jelentéktelen homokszemcsékké válnak. De, mint Tarkovszkij tette az Iván gyermekkorában vagy Milestone a Nyugaton a helyzet változatlanban, Zandvliet a természeti elemeket is a történet fontos szereplőivé emeli. Egy bogár nevének eldöntésén tépelődő ikrek beszélgetése a fiúk kétségbeesett elhagyatottságának megható kifejezésévé válik. A tenger, az égbolt, a homok és a szél végtelennek és időtlennek tűnő színteret adnak a cselekménynek. 

Zandvliet önfegyelmének köszönhetően a film emberi mondanivalója túlmutat a konkrét történelmi részleteken. Az Under Sandet egyetemes érvénnyel szól olyan emberekről, akik nem csak le tudják győzni sötét előítéleteiket még a legembertelenebb körülmények között, de fel is tudnak emelkedni a már önfeláldozó megbocsátás és igazságosság szintjére.