Hajdu Szabolcs: Ernelláék Farkaséknál

Egy hajszálon múlott, hogy láthattam a 2017-es Vásárhelyi Forgatag színházi csemegéjét, a Hajdu Szabolcs által rendezett Ernelláék Farkaséknál című lakásszínházi előadást. A Forgatag programfüzetébe, a meghirdetett színházi esemény mellé ugyanis az azonos című film egyik emblematikus jelenetének a fotóját helyezték, amiből bölcsen arra következtettem, hogy Hajdu Szabolcs filmjének lakásvetítésére kerül sor, és csak az utolsó előtti pillanatban kapcsoltam. Izgatott telefonos szervezkedés és rohangálás, majd szuper gyakorlatias barátnők közbenjárása következett, így sikerült szert tennem a vágyott belépőre. Az előadásra már úgy ültem be, mint aki tudja, hogy fáradságos munkájáért jól megérdemelt jutalmat kap. És így is lett: igazi színházi élményben volt részem.

Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című alacsony költségvetésű filmjében saját maga, családja és barátai szereplésével, saját lakásában, részben saját magánéletét dolgozza fel főiskolai diákjai operatőri segítségével. A rangos szakmai díjakat besöprő film, amely a vásárhelyi nézőket is megnyerte az őszi Alternatív Nemzetközi Filmfesztiválon, egy színházi előadásból nőtt ki. Ezzel az előadással tértek vissza majdnem egy évvel a film bemutatója után az alkotók Marosvásárhelyre.

Hajdu Szabolcs számára fontos volt az, hogy intim színházat csináljon, amire a lakásszínházi forma bizonyult a legmegfelelőbbnek. A produkciót, akárcsak létrejöttének helyszínén, a Maladype Színház budapesti bázisán, itt is lakótérben, Marosvásárhely egyik legrégebbi épületének, a néhány éve felújított Köpeczi-Teleki háznak a felső emeleti szobáiban adják elő, ahol jelenleg irodák működnek. A zárt lépcsőkön várakozunk, majd bevezetnek egy tágas polgári szobába, közepén piros pöttyös viaszosvászonnal letakart ebédlőasztal jelöli a játék központi terét, ezt üljük körbe, körülbelül ötvenen. A szoba két másikkal közlekedik, két ajtó a nézők két tömbjével párhuzamos falból, egy harmadik pedig (amelyen bevonultunk) az ablakkal szemben nyílik. Ezeken jutnak ki a színészek a ház körfolyosójára. A néző nem tud elbújni, hiszen az előadást teremfényben játsszák. A színészek közelsége nem zavaró, igaz, nem erőltetik azt, hogy fizikailag is bevonjanak a játékba: nem érintenek meg, nem veszik fel a szemkontaktust, nincsenek direkt kiszólások. Nincs semmi műviség, megcsináltság, olyan ismerős minden: a tér, a figurák, a felvetett problémák, a megoldások (és főleg a megoldatlanságok), hogy amint a maguk lassú ritmusában kibontakoznak az események, egyre határozottabban azt érezzük, hogy egy barátunk nappalijában, netán éppen a sajátunkban ülünk.

Az előadás banális élethelyzeteken keresztül rendkívüli érzékenységgel és finom öniróniával épít fel egy világot, amelyben nem bolygónk jövője, hanem olyan prózai kérdések foglalkoztatják az embereket, mint a megélhetés, a kivándorlás vagy itthon maradás, a gyereknevelés vagy éppen a párkapcsolati boldogság. Mi, nézők, lehetőséget kapunk arra, hogy míg Farkasék nappalijában időzünk és belefolyunk a hétköznapjaikba, testközelből figyelve két család kényszeres összezártságából származó súrlódásokat, addig fájdalmasan és mégis felszabadultan nevessünk önmagunkon. Egy történet néhány epizódját láthatjuk. A lezáratlanság az epizódok folyamatszerűségét hangsúlyozza, akárcsak az előadás in medias res kezdése. Eszter (Török-Illyés Orsolya) fáradt, feszült, monoton hangon olvas fiának, Brúnónak (Gelányi Imre), ám gondolatai messze járnak, amit Brúnó pontosan érez, és úgy akarja magára vonni az anyja figyelmét, hogy kitartóan, újból és újból követeli a mesét. Miután lefekteti a gyereket, Eszter és férje, Farkas (Hajdu Szabolcs) egy pohár bor mellett újrakezdik fiuk neveléséről véget nem érő, terméketlen vitájukat, amelyet csak azért kénytelenek időlegesen megszakítani, mert váratlanul beállít Eszter húga, Ernella (Sárosdi Lilla) férjével és kislányukkal, akik egy év után hazajöttek Skóciából, bár annak idején úgy mentek el, hogy tíz évig maradnak. A két család folyamatosan rivalizál, méricskélik kinek ügyesebb a gyereke, kinek boldogabb a házassága. Farkas értelmiségi felsőbbrendűséggel osztogatja életvezetési tanácsait („Negyven felett már bele kellene csapni a lecsóba”) a melós sógornak, Albertnek (Szabó Domokos), aki maga a két lábon járó kisebbrendűségi komplexus. Ernella személyiségébe már régen beépült az irigység, amit nővére iránt érez, aki szemmel láthatóan többre vitte, mint ő: van szép polgári lakása csempekályhával, és olasz nyaralásra is telik.

A színészek természetességre törekvő, visszafogott játékstílusa (meglepő módon még Sárosdi Lilla sem válik harsánnyá), ám mégis intenzív színpadi jelenléte a megjelenített szituációk hétköznapi jellegét erősíti fel. Különleges a gyerekkarakterek megformálása. A filmmel ellentétben, a színházi változatban a gyerekszerepeket felnőttek játsszák. Gelányi Imre Brúnója keménykalapot viselő, szomorú tekintetű, borostás, kicsit félelmetes clown. A kislányt, Laurát alakító Tóth Orsi pedig az ő törékeny női párja. Arcukat a mimikát korlátozó fehér festék fedi, és az egyik legismertebb bohóctípust, a Fehérbohócot asszociálják. Szülők és gyerekeik folyamatos konfliktusban állnak egymással. A kamaszodó Laurát nyíltan gúnyolja, sőt fel is pofozza az apja, Farkas féltékeny a saját fiára, ezért családként sem tudnak működni. „A kettő valahogy sehogy sem akar három lenni”- ahogyan Eszter fogalmaz. Míg szüleik képtelenek megoldani problémáikat, addig a gyerekek a játékban, a szülőknek bemutatott színházi előadásban (Brúnó hajóskapitányként megmenti a szavanna veszélybe sodródott állatait, és végül fejedelemmé kiáltják ki az állatok) gyönyörűen feloldják feszültségeiket.

A filmnél a színházi produkció erőteljesebben veti fel azt a kérdést, hogy ki kit nevel? A felnőtt a gyereket? Vagy fordítva? Az egyik legemlékezetesebb jelenetben Brúnó feláll a kanapéra, megragadja az apját dzsekije nyakánál fogva, és elkezdi mozgatni, mint egy bábot: jobbra-balra lépteti, forgatja, pörgeti, majd elhajítja, Farkas pedig a padlóra zuhan. Bár a rendezés életszerű, a mindennapjainkból ismerős szituációkra épít, mégis néhány szürreális elem, mint például az üvegpoharakba kitöltött kék bor, a zöldre festett ételek, az érkező vendégcsalád soha el nem fogyó csomagjai, vagy az, ahogyan Brúnó és Farkas konfliktusa váratlanul groteszk táncba csap át (hogy aztán ugyanolyan váratlanul véget is érjen) mind-mind azt jelzik, hogy nem lélektani realista színházban vagyunk.

Felszabadító élmény, ahogyan a színészek nemcsak a Köpeczi-Teleki ház felső emeletét játsszák be, hanem az utcát is. Amikor Brúnó váratlanul eltűnik, Farkas kétségbeesetten keresni kezdi, lerohan az emeletről, hangosan szólongatja az utcán, de az ablakból is belekiabálja a nevét a nyáresti kábulatba. A színház túllépi a falakat, birtokba veszi a várost. Ünnep van. Ha rövid ideig is.

Ernelláék Farkaséknál. Bemutató: 2015. április 17. Maladype Bázis. A marosvásárhelyi előadás időpontja: 2017. augusztus 27. Rendező: Hajdu Szabolcs. Írta: Hajdu Szabolcs. Díszlettervező: Moroncsik Emese. Jelmeztervező: Szabó Márton István. Koreográfus: Soós Attila. Rendezőasszisztens: Muhi Zsófia. Produkciós vezető: Balázs Katalin. Szereplők: Tóth Orsi, Sárosdi Lilla, Török-Illyés Orsolya, Hajdu Szabolcs, Gelányi Imre, Szabó Domokos.