Lord Byron Új Paradicsomnak, dicső Édennek nevezte, Hans Christian Andersen pedig Portugália legszebb részének tekintette. Almeida Garrett portugál költő szerint itt található a tavasz trónusa is.

Lisszabon zsúfolt tereit elhagyva, eleinte nem hoz megkönnyebbülést a közeli Sintra, egykori arab nevén Xintara, mivel e város is igencsak vonzza a látogatók seregeit. Míg napközben a kisváros egyes részein a turisták tömegén az áthaladás csak rögbijátékosi technikával lehetséges, Sintra a közeli erdőben rejtegeti igazi kincseit.

A régészeti leletek szerint a mai Sintra helyét a paleolit korszak óta folyamatosan lakták emberek. A Római Birodalom idején a város már municípiumi rangot élvezett. Noha számos romantikus építészeti műremekének köszönhetően került a Világörökségi Listára, a város körüli erdőben egészen más jellegű érdekességek is elénk tárulnak.

A Pena palota a romantikus álomvilág megtestesülése, kaleidoszkópszerű látomás. Olyan magasságból néz le a városkára, hogy egyes napokon még Lisszabonból is látható. A Serra de Sintra hegylánc második legmagasabb pontján a középkorban kezdtek kolostort építeni. Jóval később, II. Ferdinánd a kolostor maradványait romantikus palotává alakította át. A legjobb, ha tündérmeséből elénk lépő látomásként tekintünk rá, mert egyébként a palota enyhén szólva eklektikus és tarkabarka stílusficamaihoz nagy esztétikai türelem kell.

Annál inkább értékelhető a Sintra körüli tájat uraló erődítmény, amelyet egyszerűen csak a Mórok Kastélyának, Castelo dos Mourosnak neveznek. Mint neve is sejteti, a meredek sziklákra emelt falakat tériszonyban nem szenvedő mórok építették a VIII. és IX. században.

Stratégiai fontosságát és bevehetetlensége hírét tükrözi az is, hogy csak a XI. században került keresztény kézbe – de akkor is csupán azért, mert Lisszabon eleste után a mórok úgy döntöttek, megadják magukat I. Afonso seregeinek. Ki tudja, meddig tarthatott volna az ostrom, ha a magasban magabiztosan trónoló falakat Afonsónak meg kellett volna hódítania.

Sintra lármája nem jut el a szédítő magasban büszkélkedő várfalakig. Itt csak a sűrű erdő hangjai uralkodnak, és kora reggel a turistahadak megérkezése előtt lehet igazán értékelni a várat, amely hatalmas és fenyegető kígyóként kanyarog a meredek hegy gerincén.

A Sintrát körülvevő erdőben azonban rejtőzik egy másik különlegesség, amely a Mórok Kastélyával ellentétben észrevétlenül olvad bele a természetbe. Akár a sziklák és az erdő részének is tűnhetne, ha nem venné körül otromba drótkerítés és bejáratánál nem állna morózus jegyszedő.

Ha sikerül meggyőznünk, vagy adott esetben, hipnotizálnunk a taxisofőrt, felfedezhetjük a Convento dos Capuchost, azaz a kapucinusok kolostorát, amely bő húsz percnyi kocsikázás után bukkan elő a fák sűrűjéből.

Parafakolostornak is hívják, mivel az egyetlen hőszigetelő anyaga parafa volt, ami ugyanakkor a nedvességet is mérsékelte. Itt egy teljesen más világban találja magát a szem és az elme, amely Portugália és a környező országok szédületes építészeti megoldásokkal, szemkápráztató ornamentikával jellemzett és műalkotásokkal sűrűn díszített kolostoraihoz szokott.

Az 1560-ban alapított kolostor sziklák közé, sziklákból épült, meghatóan minimalista stílusban. Mivel a természetes formákhoz idomul, nem figyelhetünk meg rajta sem mértani szabályosságot, sem következetes struktúrákat – az apró „épületeket” mintha véletlenszerűen szórták volna el.

Kezdetben nyolc szerzetes lakott itt. A kolostor enyhén szólva szerény külseje és belseje miatt annyira egyedi élményt nyújt, hogy még I. Fülöp király is azt nyilatkozta róla: egész birodalmában két helyet értékel leginkább, az Escorialt a gazdagsága és e kolostort a szegényessége miatt.

A kényelemhez szokott XXI. századi látogató számára megható látvány a nyolc lakószoba, azaz cella, az alázatos meghajolásra kényszerítő mennyezetek és átjárók, az apró konyha és a szűk folyosók a sziklák között. A cellák annyira szűkek, hogy, egy XVIII. századi szerzetes beszámolója szerint, egyesek mélyedéseket véstek a falba, hogy valamivel kényelmesebben helyezhessék el a lábukat.

A kápolna az egyetlen hely, ahol váratlan színpompa és sűrű díszítések lepik meg a látogató szemét. Az arab hatásokat magába foglaló azulejos, azaz színes zománcozott csempékből kirakott mozaikok, itt káprázatosnak hatnak a kolostor sötét és rendkívül egyszerű belteréhez képest.

Sintrába visszatérve, a Regaleira palota kertje szolgálhat az eddig átélt hangulatképekhez illő záróakkordként. A Pena palotával ellentétben, itt a rejtélyes hangulatú, négy hektáron terjeszkedő kert a fő attrakció. A mesebeli kert egy része szándékos rendezetlenséggel kelti a természetes erdő benyomását.

Vannak titkos alagutak is, amelyeket a ma már kevésbé titkos útikönyvekben is megjelölnek. Mitikus figurák, mohával benőtt lépcsősorok és az orvietoi San Patrizio kút mintájára épült titokzatos csodák várnak az itt barangoló látogatóra.

Eltévedni lehet, sőt, kell is, mert ez csak fokozza a Regaleira rejtelmes kertjének mesés hatását. Az alagutakkal is összekötött beavatási kutak spirális lépcsői a mélybe vezetnek, ahol az egykori tulajdonos, aki amúgy szabadkőműves volt, beavatási szertartásokat rendezett.

Egy helyi mondás azt tartja, minden idelátogató idegen talál valamit szülőföldjéből. Sintra lenyűgöző, történelmi időszakokat és művészeti stílusokat szabadon ötvöző látványosságai után azonban elmondhatjuk, az állítás fordított irányban is igaz. Az eltávozó látogatót szülőföldje vagy más tájak látványa évekkel később is Sintra fantasztikus meséire fogja emlékeztetni.