A bűnös – óceánon innen és túl

A digitális látványhatásokban lubickoló, sokszor már azokban fuldokló thrillerek korában üdítően hatnak azok a filmes alkotások, amelyek minimális vizuális eszköztárból építkeznek, sőt odáig merészkednek, hogy a néző aktív szellemi részvételét is megkövetelik.

A 2018-ban készült dán lélektani thriller, A bűnös (Den skyldige) és ennek a tavalyi Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatott amerikai remake-je bátran lépnek a nagy lélekelemző filmtörténeti elődök nyomába, noha ezt nem éppen nyilvánvaló módon teszik.

Michelangelo Antonioni Blow Up (Nagyítás) című, 1966-ban készült remekművében egy fotós azt próbálja eldönteni, hogy fényképsorozatában gyilkosság bizonyítékára lelt-e. Sem ő, sem a néző nem kap választ erre a kérdésre, de a dilettáns nyomozó egzisztenciális vívódása legalább annyira fontossá válik, mint a válasz megtalálása. Másfél évtizeddel később ez a film ihlette Brian de Palma Blow Out (Halál a hídon) címűfilmjét, ahol egy hangfelvétel apró részletében rejtőzhet egy merénylet bizonyítéka. Az egyértelmű válasz hiánya a rögeszme mélységeibe taszítja a felvételt megszállottan elemző hangtechnikust.

Szintén Antonioni inspirálta az 1974. évi Arany Pálma nyertesét, Francis Ford Coppola The Conversation (Magánbeszélgetés) című alkotását, amely talán a legtöbb olyan gént tartalmazza, melynek egyes mutációit felismerhetjük A bűnösben. Coppola filmje sikeresen ötvözi a krimit, a kényelmetlen erkölcsi dilemmák feszegetését, a lélektani elemzést, miközben ráébreszti a nézőt arra, hogy még egy objektívnek tűnő bizonyíték létezése is egyéni értelmezéstől függhet. A Gustav Möller rendezte A bűnös manapság ritka bravúrja abban áll, hogy a néző csak a főszereplő által hallott hangok alapján alkothat képet a helyszínekről, a megtévesztően egyértelműnek tűnő bűncselekményről, annak nem várt elkövetőjéről és még váratlanabb áldozatairól. A hallottak értelmezésében, így a cselekmény alakulásában is központi szerepet játszik a főszereplő múltja és ebből fakadó belső válsága.

Az éjszakai váltásban dolgozó, kivizsgálás alatt álló és ezért telefonszolgálatossá lefokozott rendőr egy kétségbeesett telefonhívás következtében válik az emberrablás tanújává és nyomozójává. Miközben a kamera alig mozdul el a rendőrt játszó Jakob Cedergren arcáról, fülhallgatójáról és billentyűzeteket nyomogató ujjairól, a forgatókönyv percről percre bonyolultabb világot épít ki a néző elméjében. Semmi nem az, aminek látszik, azaz hallszik. A rendőr sztoikus külseje mögött önemésztő bűntudat rejtőzik, amelynek okát fokozatosan és csak közvetett utalások alapján ismerjük meg. A cselekményt indító telefonos segélykérés sem az, aminek tűnik. A pusztán rádión és telefonon át lebonyolított, egyre szerteágazóbb és egyre komplexebb nyomozás váratlan fordulatokat is tartalmaz. A hallottak alapján az elménkben kialakuló képek jelentését és összefüggéseit teljesen átértékelő fordulatok annyira hatásosak, hogy a néző a számtalan információfoszlány rendszerezése közben aktív résztvevőnek érezheti magát. Már ezt is nem mindennapi vívmányként lehetne elkönyvelni, de a forgatókönyv azt is feltárja, hogy az elején segíteni, majd nyomozni, végül már ítélkezni és büntetni akaró telefonszolgálatos rendőr alapvető feltételezéseit és döntéseit egy olyan bűn és az abból fakadó marcangoló bűntudat kormányozzák, amelyek nemcsak karrierjét, hanem személyes szabadságát is veszélyeztetik. 

Az ehhez hasonló, sajátosan skandináv visszafogottsággal megalkotott filmek amerikai remake-jétől általában nem sok jót lehet várni. A tavaly Jake Gyllenhaal főszereplésével készült változat (The Guilty) azonban több szempontból is kellemes meglepetésként hat, mivel szorosan ragaszkodik az eredeti forgatókönyvhöz. Azonban ott, ahol Antoine Fuqua alkotása eltér a dán eredetitől, felszínre kerülnek a film teljesen más kulturális közegbe való átültetésének a jellegzetes csapdái.

Míg az eredeti film a vizuális minimalizmusra épített, addig az amerikai változatban a Los Angeles-i hívóközpont falain például hatalmas tévéképernyők mutatják a világhíradókból ismert erdőtüzek pusztítását. Sem az időpontnak, sem pedig a tűzvésznek nincs jelentősége a cselekmény alakulásában, noha a dán eredetiben központi szerepet kapott az, hogy a külvilágról csak a telefonos és rádiós beszélgetések alapján alkothattunk képet. Így amannak az ultraközelképekkel dolgozó, a fojtogató bezártság érzését fokozó kameramunkájához és vágástechnikájához képest az amerikai remake hatalmas öngólokat rúg a zavaró vizuális elemekkel hígított látványvilágával.

Gyllenhaal amúgy dicséretes alakításában enyhén szólva nem a skandináv vérmérséklet jut kifejezésre. Ez önmagában érthető és elfogadható lenne, ha a film idegtépő feszültségében, finoman kidolgozott jellemrajzában és mindenekfelett a cselekmény döntő mozzanataiban nem játszana központi szerepet az eredeti dán változat vívódó főszereplőjének önfegyelme. A Cedergren által játszott rendőr még a kibírhatatlanul feszült helyzetekben is csak ritkán emeli fel a hangját vagy csap az asztalra. Az amerikai remake-ben azonban bőven akad hangos káromkodás, ökölcsapkodás, sőt Gyllenhaal az irodai bútorzatot is, hogy úgy mondjam, átrendezi.

A scandi noir alműfajba tartozó számtalan film és sorozat világsikere mutatja, hogy a közönség a földgömb távoli tájain is értékelni tudja az északi vérmérséklettel készített filmeket és azok befelé forduló hőseit is. Sőt, az ilyen krimik kereskedelmi szempontból is szépen hoznak a konyhára. A remake készítői mindezek ellenére jóval magasabb ingerküszöbbel rendelkező nézőket feltételeztek, így a dán film kulcsfontosságú lélektani ábrázolásának és egyedi hangulatának sajnos csak egyes elemei élték túl az Atlanti-óceán átkelését. A film épületes, kitervelt tévedése az is, hogy a rendőr előéletéből fakadó bűntudatot töréspontig fokozó események végkifejletét teljesen fölöslegesen a szánkba rágja, hiszen a rendőr jövője hétköznapi logikával és empátiával kikövetkeztethető. A dán film nemcsak megérteti velünk a rendőr életet mentő döntését, hanem könnyen megjósolhatjuk annak következményeit is. A remake azonban e sejthető jövőt híradóban elmondott, kínosan aprólékos jelenre redukálja.

A bűnös amerikai változata így nem más, mint hatásos esettanulmány: ha egy stúdió nem bízik meg a közönség aktív részvételében, elemzőképességében és türelmében, akkor olyan döntéseket hoz, amelyek akár tönkre is tehetik az eredeti film legfontosabb értékeit, bármennyire is igyekeznek pontosan megőrizni annak számtalan más részletét. Az ilyen típusú remake kiábrándító belső ellentmondása, hogy készítői, bár nyilvánvalóan felismerték az eredeti film egyedi jellemzőit, mégis légkalapáccsal dolgozták át azokat az elemeket, amelyeket nem kellett volna.

Leave a Reply

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s