Egy jó szó

(Lk 23:39-43)

Krisztus a kereszten, meztelenül; a fején töviskoszorú; szögek döfik át a bokáját és a csuklóját, odaszorítják a fához, a testét zúzódás és vér borítja, merő verejték, némán üvöltő leigázott hús. Arcul verték, köpdösték, taszították, ütlegelték, gúnyolták, végigjárta a keresztutat, mialatt nem egyszer összeroskadt a kínzóeszköz súlya alatt. Most pedig az agónia, a szégyenletes, lassú, kegyetlen halál várja, gúnnyal és átokkal kétszeresen megpecsételve. A bűzös városszéli halom tetején ellenséges tömeg veszi körül, itt-ott néhány érzéketlen kíváncsiskodóval, a kivégzések és nyilvános kínzások szokásos műkedvelőivel. Balján és jobbján két másik kereszt a maga zsákmányával, két gonosztevővel, gyilkossal – két közjogi bűnözővel, hogy még mardosóbbá váljék a fájdalom. Délidő van, tűz a nap, jelentkezik a megsemmisítés e nemének lényege, a szomjúság; csak a hitványság, a vereség, a csüggedés, a fájdalom, a kimerülés marad.

S mintha ez nem lenne elég, íme, elhaladnak az írnokok, az írástudók, a farizeusok, a szadduceusok, a Heródes-pártiak, a vének, az egész győztes falka, s bölcs módjára csóválják fejük ősz koronáját; szánakozva és ironikusan gyalázzák, kinevetik, felkérik, hogy szíveskedjen leszállni a keresztről és meggyőzni őket. Végtére csak erre várnak: hogy lássanak és higgyenek.

Sőt, a bal kéz felől megfeszített lator is lehordja, provokálja, kötekedik vele, sértegeti. Ám a jobb kéz felőli nem ezt teszi; a jobb kéz felőli, bár ő maga is keresztre feszítve, kínok között vergődik, rettenetes várakozásban, mégis van érkezése és ereje, hogy a gyűlölködőt megfeddje, sőt még arra is, hogy önzetlenül, nagylelkűen, nemes szívvel intézzen szelíd, tisztelettudó szavakat a mellette lévőhöz. Semmiben sem segíthet rajta, nem oldhatja el kötelékeit, nem veheti Őt le a keresztről, semmivel sem változtathat a borzalmas helyzetén, nem enyhítheti büntetését, nem rövidítheti meg haláltusáját, nem avatkozhat be a keresztre feszítés forgatókönyvének rendíthetetlen előrehaladásába. Semmit, egyáltalán semmit nem tehet azon kívül, hogy ő is tűri a szenvedést, mígnem eljut az éjszaka mélyére.

És mégis, ahogy ott zihál hitvány és tehetetlen állapotában, mit adatik hallania? „Ma Velem leszel a paradicsomban” (Lk 23:43). Honnan ez a rendkívüli, igazán csodálatos ígéret? Vajon miért adatna meg neki, a vétkesnek, a méltán elítéltnek, erőtlennek és a gyógyulás minden módjától megfosztottnak, hogy belépjen a mennyországba, egy időben az Úrral, miközben az igaz Noé, a hit atyja Ábrahám (az Ígéret birtokosa), Mózes (a Törvény közvetítője), a próféta Ézsaiás (a Megváltó testben eljövetelének hirdetője), Dávid király, a próféták mind, az előttünk járó igazak mind, a bölcsek mind, kikben részben ott lakozott a Szentlélek, és az Előhírnök és Keresztelő János is még az alvilágban időznek? Honnan ez a páratlan tisztesség, ez a túláradó kegyelem, ez az azonnaliság? Ma!

Mivel magyarázható a jutalom e teljességgel meghökkentő volta? Honnan származik? Ma, Velem, a paradicsomban! Ezekben a szavakban olyan sürgetés, lendület, teljesség, túlcsordulás van, melynek láttán nem lehet nem álmélkodnunk.

A megértés útját egyesek a jobb kéz felőli gonosztevőnek az Úrral való együttszenvedői minőségében keresték. Igen, őt érte a hasonlíthatatlan tisztesség, hogy a Krisztuséval azonos ítélet alá essék, és élete utolsó pillanatait a szent kereszttől pár lépésnyire töltse. Igen, természetes, hogy az Úr irgalmasságra indult, szimpátiát és jóindulatot érzett aziránt, aki a szenvedésben sorstársa.

Mások az emberi méltóságra, a beletörődésre, a Krisztussal szembeni tiszteletadására hivatkoznak, amellyel szemben áll a másik káromló üvöltözése. Igen, ebben is van némi igazság és logika.

Mégis, úgy tűnik nekem, hogy nem itt keresendő a valódi magyarázat. Egyéb tűnik számomra lényegesnek, egy olyan cselekedet (jobban mondva hozzáállás), amely fölött könnyen elsiklik a tekintet, de amely mégis sorsdöntőnek bizonyult: a lator ugyan tenni nem tehetett semmit, ám mégis képes volt enyhíteni és megédesíteni ezt a fullasztó, savval, gonoszsággal, képmutatással és méreggel átitatott hangulatot. Vigasztalt, azaz volt az ártatlan Megfeszítetthez egy jó szava!

Igen, ez a szerény, öreges kifejezés, az ősi, paraszti beszéd jellegzetesen tömör fordulata a legvalószínűbb magyarázat az Úr ígéretére, annak teljességére, azonnaliságára és sürgető voltára. Egy jó szó – csupán ennyi kellett! Gyógyító balzsam, csalhatatlan gyógyír, medicina, egy csoda.

Az a tiszteletet, jóindulatot, a védelembe vételt, bizalmat, együttérzést hordozó néhány szó egyből megváltoztatott mindent, a gyászos halomból, az iszonyatos Golgotából, az igazságtalansággal, kegyetlenséggel és bosszúval fertőzött térből az emberség szeglete, a paradicsom előszobája lett. Ma, Velem, a paradicsomban: mert te is, ma, ezen a kopár földön (amelyet waste land névvel illet majdan szolgám, T.S. Eliot), az ármány és az átok földjén, egy csöpp harmatot fakasztottál. Mert saját megpróbáltatásodon túllépve megláttál, megéreztél Engem, fölismertél, és nem haboztál védelmemre kelni, Előttem hódolni, a lelkemig ható, szívembe mézet csurgató szavakat szólni, és szenvedésemben igaz társammá válni. Nem rekedtél meg magadba zárkózva, fájdalmaidba zártan, a reménytelen ember oly magától értetődő egocentrikusságába szigetelten. Nem magadat sirattad, hanem Engem gyászoltál. Meglelted a módját, meg a jóságot, meg a gyengédséget is ahhoz, hogy vigaszt és enyhülést hozz a másiknak. A szerény jó szóval a Golgotát, a fejcsóválást (Mk 15:29) és hurrogást, ezt a förtelmes meghurcoltatást és ocsmány helyet kertté változtattad (Mt 26:7-13). A bűnös asszonyhoz hasonlatosan te is a könyörületesség és a felebarátod bajáról való megemlékezés drága olajával kentél meg Engem. Innom adtál – képletesen, de nem kevésbé hathatósan – egy pohár hűs vizet, amelyről azt mondtam, nem marad el a jutalma (Mt 10:42).

Így illendő követnünk nekünk is Dizmász¹ példáját, és eszünkbe vésnünk, mily nagy értékkel bírhat bizonyos körülmények között egy jó szó. Nincs aranyunk és ezüstünk, sem értéktárgyaink, sem portékáink, sem kézzelfogható segítség, amit adhatnánk. Azt jelentené ez, hogy tétlenségre, mozdulatlanságra ítéltettünk, hogy csak álljunk, mint a cövek, közönyösen, lélektelenül, jéghidegen, kővé meredten? Süketen, vakon, szétszórtan? Távol, a magába keményedett egyedüllét pusztájában bolyongva?

Teendőnk bármikor és bárhol, még a legmostohább körülmények között és a legellenségesebb környezetben is marad: szólhatunk a mellettünk lévő nyomorulthoz egy jó szót. Ez az ingyenes és (gyakorlati mércével mérve) nem célravezető cselekedet, ez a „fölösleg”, ez a haszontalanság nem egy üres szót jelent, hanem egy jó szót. A jobb kéz felőli gonosztevő jó szava üde illattal tölti be a Golgota vitriolos levegőjét, és ahhoz a lágy fuvallathoz hasonlatosan, amely a Mindenható közelségét jelezte Illésnek a Hóreb-hegyen (1Kir 19:12), békességet és édességet hint el a Megváltó emberi lelkében.

Constantin Noica rávilágít a román beszédben rejlő filozófiai kincsekre².^* A jó szó kifejezés vezérfonalunk lehetne beszédünk lelkiségi alaprétegeinek feltárásában. Ehhez az eszközhöz mindenkor folyamodhatunk: egy jó szóval beharmatozhatjuk felebarátunk teljes pusztaságba fordult lelkét is. Ne mulasszuk el a felkínálkozó lehetőséget, hogy az elhagyatottan szenvedő arcáról letöröljük a verejtéket, a könyörületes Veronikához hasonlóan, vagy hogy megédesítsük a keresztre feszített lelkét a vigasz és együttérzés szavaival, akárcsak a jobb kéz felőli gonosztevő.

1 A hagyomány szerint így hívták a jobb kéz felől megfeszített gonosztevőt.
2 Rostirea filosofică românească [A román filozófiai beszéd], Editura Științifică, Bukarest, 1970, és Creație și frumos în rostirea românească [Alkotás és szépség a román beszédben], Editura Eminescu, Bukarest, 1973.
* Steinhardt gondolatainak relevanciáját emeli ki, hogy a kifejezés szinte univerzális, több nyelvben is hasonlóan egyszerű és nagyszerű árnyalatokat hordoz. (ford. megj.)

---

Fordította: Amik Annamária
A fordítás a jogtulajdonos Mănăstirea Rohia engedélyével az alábbi kiadás alapján készült:
Nicolae Steinhardt: Dăruind vei dobândi, Polirom, Iași, 2008, p. 467-471.