Júdás tragédiája¹

Júdás tragédiája néhány gondolkodót, dramaturgot, jóhiszemű embert és dilettáns teológust arra késztetett, hogy kísérletet tegyen a felmentésére. Okfejtésüket általában nem nehéz követni és befogadni: ha az Iskárióti nem adja Jézust a szadduceusok kezére, az isteni terv kivitelezhetetlen lenne, a megváltás pedig nem menne végbe. Hogy is kárhoztathatnánk azt, aki csupán a rá osztott szerepet játszotta el, aki szükségszerű csavar volt a gépezetben, nélkülözhetetlen rugója a cselekménysorozatnak, amely az „áruló” megjelenése nélkül nem érte volna el betetőződését? Igazságos-e megítélni és megvetni őt, aki megtette, amit meg kellett tennie?

Ez a tanulsága Paul Raynal Szenvedett Poncius Pilátus alatt című színdarabjának, amelyet a Comédie-Française színpadán adtak elő 1938-ban.

Ahhoz a véleményhez csatlakozom, amely elismeri Júdás teljes vétkességét, és megállapítja, hogy a Paul Raynaléhoz hasonló indoklások tévesek, bármennyire is vonzóvá tenné őket a belőlük áradó nagyvonalúság és a vádlott felmentésére irányuló dicséretes törekvés. Júdást ugyanis nem illik tisztára mosni, hiszen ténylegesen vétkes, és semmi okunk felmenteni őt.

Elöljáróban szükséges leszögeznünk, hogy noha Isten felhasználta Júdás általa ismert semmirekellő mivoltát, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Ő rendelte Júdást árulói sorsra. Az Iskárióti nem a rá „kiosztott” gonosz szerepbe került, hanem, előre ismert lévén az aljasság, amelyre készen állt, kidolgozott magának egy tervet, amelyben aljassága volt a szerkezet egyik fogaskereke. Ha világos számunkra valakinek a gyalázatossága, és adott helyzetben megállapítjuk, hogy gyalázatosan viselkedik, úgy, ahogyan arra számítottunk, nem vonható le a következtetés, hogy az illető ártatlan, mivelhogy a rá osztott szerepet játszotta el.

Az ügy érdemi elbírálására térve, megállapíthatjuk, hogy Júdás fő bűne – a Paul Raynaléhoz hasonló érvelésekben – az eszement gőg: a szándék, hogy Isten munkatársának rangjára emelje magát, és emberfeletti pozícióból vegyen részt a megváltás aktusában. Nyilván nem zárható ki, hogy Júdás úgy okoskodott magában, amint azt Paul Raynal és mások feltételezik: arra gondolt, hogy ha senki nem kapható arra, hogy Jézus Krisztust a zsidó hatóságok kezére adja, akkor Ő nem szenvedhetne, és nem állna módjában megváltói küldetését teljesíteni. És akkor felvállalta ezt a feladatot, beleegyezve, hogy a tömeg szemében árulónak minősüljön. Ebben az okfejtésben Júdás megfeledkezett (vagy tette magát, hogy megfeledkezik) arról, hogy kicsoda és hol a helye. Kicsoda ő: ember. Hol a helye: ezen a földön. Júdás érvelése mögött (amennyiben a raynali teóriát plauzibilis hipotézisnek tekintjük) az a szilárd meggyőződés húzódik meg, hogy ő Istennel egyenlő, és az ég tudja milyen kiváltságos térben mozog, amelyhez a közembernek nincs hozzáférése. Júdás társmegváltónak képzelte magát, azzá akart lenni. Ebben állt az óriási, szerencsétlen, tragikus hibája. Túlságosan árnyaltan, túlságosan szofisztikáltan érvelt, és minden képzeletet felülmúlva felmagasztalta magát.

Mit tehetett volna? Mit kellett volna tennie? Végtelenül egyszerűbben, emberibben ítélnie, mondhatnám úgy is, hogy parasztiasabban, öregesebben. Úgy illett volna, hogy valahányszor megközelítette őt a társmegváltói szerep felvállalásának démoni kísértése, azt hajtogassa magának: távozz tőlem, sátán, én csak egy nyomorult bűnös vagyok. Ne csábítgass engem olyan feladatokkal, amelyek a feljebb valókat illetik. Nincs kinek beteljesítenie az isteni üdvrendet? Nem hinném, hogy Isten ne találhatna más eszközt. Akárhogy is lenne, én nem tudom. Én nem avatkozom bele. Ez nem az én emberi feladatom. Ez Isten dolga. Tegyen ám, amit akar, és ahogy jónak látja. Én nem vagyok Isten, én egyet tudok biztosan: én a barátomat és tanítómat el nem adom és el nem árulom.

Ha Júdás így gondolkodott volna – egyszerűen, paraszti módon, öregesen, szerényen –, nem jutott volna oda, hogy borzalmas bűnébe essen. Hogy bűn volt, azt ő maga is elismerte, hiszen gyötörte a lelkiismerete, visszaadta a pénzt, és végül megölte magát.

Akik Júdást próbálnák mentegetni, Júdás bűnéhez hasonló hibát követnek el: túlságosan árnyaltan, túlságosan szofisztikáltan mérlegelnek. Mindez a túlbonyolításból, a dölyfből, a kissé együgyű jóérzés szilárd talajától való elrugaszkodásból származik. Viszont határhelyzetekben, kényes és kétes helyzetekben, az egyetlen szilárd támpont, az egyetlen biztos menedék a jóérzés, a végső megoldás a lehető legkezdetlegesebb egyszerűség. Számunkra ez a menekülés útja, a rév és szikla, az alap és erős vár: feste Burg. Mit kellett volna tennie Júdásnak? Nem kellett volna foglalkoznia olyan dolgokkal, amelyek Istent illetik és végtelen bölcsességének hatáskörébe tartoznak. Mi van, ha Júdás nem árulja el Krisztust? Született volna más megoldás az áldozat végbemenetelére, hiszen Isten bizonyára nem kizárólag Júdásra, a Kerijjótból származó Simon fiára² hagyatkozott, hanem nélküle is adódott volna egy lehetőség. Júdásnak az lett volna a kötelessége, hogy egyszerűen gondolkodjon, mindenféle képzelőerőtől és széles perspektívától mentesen, minél csökönyösebben, minél korlátoltabban, minél alázatosabban, mint egy tökfilkó: én nem vagyok sem Isten, sem társmegváltó, én egy nyomorult ember vagyok. Én a barátomat és a tanítómat el nem árulom. Én ennyit tudok (azt, amit mindenki más is, őseink őseitől fogva). Semmi mást ezen kívül. Én ettől el nem térek. Korlátolt, szűk látókörű lenne az érvelésem? Ám legyen. De én attól el nem távolodom. Megmondtam. Csináljatok, amit tudtok, engem hagyjatok békén. Nem hárul rám a világ megváltásának feladata, az én teendőim végtelenül szerényebbek, én csak azokat teljesítem.

Lehet, hogy ezek szerint a Júdást mozgató okok sokkal kifinomultabbak és bonyolultabbak voltak, mint ahogyan azt Szent János apostol evangéliumában jegyzi. De, akárcsak Brutus vagy Raszkolnyikov esetében, a gyilkosság elkövetésének indokát mindenestül beborítja a nyelvi fordulat iszonyatossága, amely mindenkor kiköveteli magának, hogy a tett néven nevezésekor őt használják, nem pedig az elkövető én filozofikus-tekervényes érvelését és mentegetőzését. Bármennyire nietzschéi és felemelő is lenne az értelmiségi Raszkolnyikov belső vitája, és, lényegében, bármennyire is „önzetlen” lenne szellemileg a hosszadalmas argumentációval alátámasztott bűncselekménye, végső soron azt mégiscsak joggal tekintik hitvány kettős gyilkosságnak, és mégiscsak a banális rendőri szervek és a bürokrata ügyészség általi kivizsgálás tárgyát képezi. Bármilyen magasztos és hazafias okokból is mártotta Brutus a tőrét a királyi rangot hívsággal áhító élethossziglani diktátor testébe, mégiscsak az őt örökbe fogadó szülő vérét ontotta, és a lét története – a megkerülhetetlen valóság – mégis csupán a „te is, fiam” szavakat örökítette meg. Meglehet, hogy Júdást nem egyszerűen a pénzsóvárság hajtotta, de az utókor, amely csupán a nyers cselekményt jegyezte fel, ráadásul gyűjtőfogalommal jelölve (anélkül, hogy érdekelné a közbelépése nélkül meghiúsuló megváltás tervében való részvétel szándéka), mégis árulónak minősíti, és nevét immár örökké az árulás szinonimájaként tartja számon.

A lélektől, mielőtt bekapcsolódna a fenomenális világba, megkívántatik, hogy igen nagy alázattal fegyverkezzen fel, és legyen tudatában, hogy a következőkkel kell majd számolnia: a) az élet igen előreláthatatlan és meghökkentő bonyolultságával, valamint b) a tetteknek és cselekedeteknek adott ősrégi, könyörtelen, cinikus megnevezésekkel, amelyeknek megvan az a hatalmuk és képességük, hogy pellengérre állítsák és hidegen pontra tegyék a legszofisztikáltabb fejtegetéseket és a legjobb szándékokat. Gyilkosság, házasságtörés, árulás a nevek, amelyekkel cinikusan, egalitárius közömbösséggel illeti a kézzelfogható világ azokat a tetteket, melyek mögött komplikált és némelykor kimondhatatlanul tiszta megfontolások húzódnak meg. Mit törődik mindezzel a valóság? A valóság nem vizsgálja a szíveket és a veséket és az elmét, hanem felüti a penészes, régi szótárakat, s velük a legújabb szlenget tartalmazó függelékeket, hogy előszedje belőlük a legförtelmesebb, „legközönségesebb”, az ősidőkig visszamenő törvényszegéstől roskadozó megnevezéseket.

Ezek a dolgok nyilvánvalóak lettek volna bármely nyomozó szerv előtt, amely, ha vallatóra fogta volna Júdást, egykettőre végzett volna vele.

– Voltál a csuhásoknál, mi?!
– Igen, de kérem, látják, hogy…
– Ember, pénzt fogadtál el tőlük, beismered?
– Beismerem, de nem én kértem a pénzt. Ők kényszerítettek, hogy elfogadjam.
– Hagyjuk ezt, elvetted vagy sem? Válaszolj!
– Elvettem.
– És megmutattad nekik a helyet, ahová a palimadárnak kellett érkeznie?
– Én egészen mást akartam…
– Te csak felelj a kérdésekre. Megmutattad?
– Meg.
– Na így. És megcsókoltad az illetőt?
– Barátom volt.
– Aranyom, te barátként vagy jelzésből csókoltad meg?
– Én segíteni akartam neki, hogy…
– Ezt nem vesszük be, barátom, te leadtad a drótot, utána meg odamentél, hogy átadd őt a papok embereinek, ugye?
– Én…
– Akkor meg mit forogsz itt, mint a szélkakas?
– De visszaadtam a pénzt, és megöltem magam.
– Hát éppen ez bizonyítja, hogy beismered a vétkedet, és besúgónak tartod magad.³

A szavak magukban hordozzák a használat bűzét, és a cselekedetekben a konkrétum ellenállhatatlanul van jelen, ezekkel szemben a körmönfont okfejtés szubtilitása és az indoklás komplikált, törékeny szofisztikája esélytelen.

Paul Raynalt, az egyébként színvonalas írót és néhány nagyszerű és szép darab szerzőjét a jó szándék vezérelte, de óriásit tévedett.

1 Megjelent a Dăruind vei dobândi. Cuvinte de credinţă, EEMS, Nagybánya, 1992; Dacia, Kolozsvár: 1994, 1997, 1999, 2002; Editura Mănăstirii Rohia, 2006; Cuvinte de credinţă, Humanitas, Bukarest, 2006 kötetekben.
2 „Júdás, a kerioti Simon fia”, mivel apját Simonnak hívták (Jn 6,71; 13,2.26). Az „iskárióti” jelölés gyakran kíséri Júdás nevének előfordulásait a szent evangéliumokban, és magyarázata a nevéhez ragasztott „apo Karyoton” („Kerijjótból származó”) kiegészítésben keresendő, amely a János szerinti evangélium egyes változataiban megjelenik. Ezek az adatok megerősíthetik, hogy az „iskárióti” név eredete a „Kerijjótból származó férfi” kifejezésben keresendő.
3 A képzeletbeli kihallgatást nagyon hasonló formában jegyzi fel a Napló a boldogságról (Koinónia, Kolozsvár, 2007) című kötet is az 518-519. oldalakon.

A fordítás a jogtulajdonos Mănăstirea Rohia engedélyével az alábbi kiadás alapján készült:
Nicolae Steinhardt: Dăruind vei dobândi, Polirom, Iași, 2008, p. 221-227