Civilizációs elvonókúra a Zambézi folyón

Egy afrikai vers szerint a Kariba-tó után a haragos Zambézi lelassul, kavarog és buborékol, olyan a hangja, mint a nevető lányoké.

A közel 2600 kilométer hosszú folyam ezen alsó szakaszának pár száz kilométerét négy teherszállító kenuban tesszük meg két hét alatt. Hatásos civilizációs elvonókúra.

Az úgynevezett civilizált világ kellékei (üvegszálas műanyag kenuk, táborozáshoz szükséges korszerű felszerelés, fényképezőgépek, rengeteg konzerv és hűtőládák) velünk tartanak ugyan, ám napokon keresztül nem látunk embert a parton, esetleg a folyón találkozunk néha a magát dominánsnak vélő faj képviselőivel.

Expedicio
Fotó: Tóth Levente

Esténként a messzeségben tábortűz halovány fénye világít, de a naplemente utáni multimédia show-ban általában csak a Tejút, időnként a Hold, a távolban üvöltő oroszlánok és a vízilovak lépnek fel, akiknek egész éjszakát betöltő jellegzetes bőgése Brehm szerint hatalmas hordók kongására emlékeztet.

Minden évben az esős évszak alatt a felfoghatatlan erejű folyam teljesen átrendezi a tájat. Megunja a tavalyi tájképet, és újat alkot. Megváltoztatja a formákat: a homokszigetek és part menti járható utak átalakulnak, vagy akár el is költöznek, a helybeliek a száraz évszak elején kettétört kiszáradt fákkal és nagyobb ágakkal újra megjelölik az útvonalakat.

Időnként helyi halászokkal találkozunk, és ez lehetőséget ad a laskafélékből, konzervekből és mindenféle nem romló ételekből variált menünk feldúsítására. A hivatalos valutaárfolyamot mellőzve, kézzel-lábbal és keményre főzött tojások mutogatásával megállapodunk a halászokkal: két tojást adunk egy friss halért.

A cégnél, ahol csupán az irodai munka „veszélyeinek” vagyok kitéve, tekintélyes terjedelmű, ábrákkal gazdagon tarkított munkavédelmi könyv tartalmának az ismeretét teszik kötelezővé, de itt, a Zambézi alsó szakaszán való evezéshez csak pár perces tömör kiképzést kapunk. Azt is az első tábori vacsora maradványai felett mondja el a vezető, inkább poénkodó, mint drámai hangnemben. Valahogyan mégis mindenki túlélte a túrát, és épségben visszatért a vízilovak és krokodilok birodalmából a légkondicionáló berendezésekkel hűtött veszélyes irodai üldögéléshez.

Sunyi hippok
Fotó: Tóth Levente

Kezet-lábat nem hűsítünk a folyóban, mert az ingyen ebéd lenne a krokodilusoknak. Ha a butaság és agresszivitás tökéletes kombinációját megtestesítő vízilovak felbukkannak a víz alól, akkor hadonászunk az evezőkkel, a kenu oldalát ütjük, és a lehető leghangosabban üvöltözünk, teljesen mindegy, milyen nyelven. Ha a víziló mégsem szeppen meg, és felborítja a kenut, nem kapaszkodunk hevesen mások kenujába, mert így őket is vízbe borítjuk, tetézve ezzel a bajt.

Az éjjeli táborozáshoz homokszigeteket keresünk. Ha elefánt vagy víziló jön át éjjel látogatóba, ők nem támadják meg a sátrakat, de ha mégis, az nem olyan nagy baj, mintha nagyobbfajta és Colgate-reklámba illő fogsorú cicák jönnének át éjjeli étlapot böngészni.

Afrika úgymond homokban meghúzott határvonalai legendásak, de itt a Zambézi vizében hullámzik a Zambia és Zimbabwe közötti láthatatlan határ. A déli hőségben aszerint kötöttünk ki hol a bal, hol a jobb parton, hogy hol van éppen több árnyék – de ránk és készülő ebédünkre csak az azonnal megjelenő babuinok kíváncsiak. Nem kérnek tőlünk vízumot, még útlevelet sem, de határtalan szemtelenséggel ellopnának minden mozdíthatót, ha nem vagyunk résen.

Helyenként az Alsó Zambézi Rezervátum területén a parti bokrok között felbukkannak táblák, melyek szerint kötelező jelentkezni a parton levő hivatalos személynél. Nem kockáztatunk, nem próbáljuk ki, hogy mi történik, ha egyszerűen tovább evezünk. Rend a lelke mindennek, a parton sikerül találnunk egyenruhás és életunt képű hivatalnokot. Megörülünk egymásnak, lehet ő sem látott embert már napok óta.

Térerő nincs, azt a társasjátékot játsszuk minden este, hogy bekapcsoljuk a telefonjainkat, és megpróbálunk befogni valami jelet. A legfiatalabb, idült internet-függőségben szenvedő társunk már egyre hisztérikusabban közli velünk, hogy nincsen jel. A zimbabwei származású két vezetőnk diszkréten mulat a dolgon, azonban mi a biztosan, de kiszámíthatatlanul ismétlődő, idegesítő rítust inkább reumás fájdalom visszatérésekent éljük meg.

Kikevert szinek
Fotó: Tóth Levente

Csak a napfelkelte és a naplemente diktálja a ritmust, a világosság és sötétség közötti átmenetek mindössze tíz percig ha tartanak, így naplemente előtt az aznap éjjeli táborozáshoz megfelelő homokszigetet fontos idejében megtalálnunk, mielőtt a hirtelen ránk törő sötétben az orrunkig sem látunk. A száraz évszak poros levegőjében kikevert színek néha annyira túlvilágiak, hogy fogadásokat kötünk: senki soha el nem hiszi majd, hogy nem digitális manipulációval születtek a fotóink.

Miután nekünk, kétlábúaknak, sikerül lebonyolítanunk esti teendőinket, akkor végignézhetjük a különböző négylábúak által remekelt jóval magasabb szintű szervezést és időzítést. Mintha menetrendre hallgatnának, fegyelmezetten egymást váltó állatcsoportok vonulnak le a folyóhoz inni. Sztoikus elefántok után hasonlóan nyugis bivalyok, majd káoszelméletben szakértő kicsinyeiket komikus frusztrációval rekcumozni próbáló babuinok következnek, végül neurotikus impalák játsszák el az esti rítust.

A hajnal és a reggeli órák közötti időszak nem csak látvány szempontjából a legértékesebb. A feltámadó és folyás irányával szemben fújó meleg szél felkorbácsolja a vizet, így minden nap nemcsak erőltetett iramban való evezésre, hanem a kenukban akár húsz centi vízre is számíthatunk. Rendszeressé vált a homokszigeteken vagy parton való sürgősségi kikötés és a kenuk kiürítése.

A szél ellen sokszor part mentén vagy homokszigetek mögött megtett szakaszok adnak lehetőséget a pihenésre, itt pedig a hirtelen beköszöntő csendben annál inkább értékelni tudjuk a parton sütkérező krokodilok döbbenetesen hangmentes vízbe csusszanási technikáját. A közlekedési szabályok nem fontosak, mindenki megy a maga útján, de a Zambézin átkelő elefántcsordák és víz alól tömegesen felbukkanó vízilovak szigorúan elsőbbséget élveznek.

_MG_8971
Fotó: Tóth Levente

Az emberek közé való visszatérés szerencsére fokozatosan történik meg. A parti táborban luxusként éljük meg, hogy ágyban alszunk, és a napon melegedő műanyag tartályból zubogó meleg vízben zuhanyozunk. A kenukat terepjárók vontatják vissza a fővárosba.

A végtelennek tűnő poros utakon már falvakat, sőt a száraz évszak sajátosan szürreális tájain bandukoló helybélieket is találunk. A mindent belepő por csodásan keveredik el a vastagon magunkra kent napkrémmel, egy 1950-es évekbeli, hetedrangú horrorfilm sminkjét idézve. Miközben a por már fogaink között is csikorog, csak csodálni tudjuk a porfelhőből kibontakozó, iskolából hazabandukoló gyerekek makulátlanul zöld egyenruháit.

Sajnos elérjük Lusaka aszfaltozott artériáit, majd a reptér közelében fekvő kempingtábort is, mielőtt végleg elhagyjuk a 72 törzs által lakott vidéket. A Tonga mitológia szerint Nyami Nyami, a folyam istene tovább keresi hitvesét, és amikor a Kariba-tó duzzasztógátján próbál dühösen áttörni, megremeg a Föld.

Visszateres szarazon
Fotó: Tóth Levente

 

 

 

 

 

 

Leave a Reply

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s