Láng Zsolt Bolyai című nagyregényét, amelyet csodálatos köntösbe öltöztetett a Jelenkor Kiadó, nagy várakozásokkal vettem kézbe, ugyanis a nemeuklideszi geometriák felfedezése nem csupán a tudományban, hanem a hozzám közelebb álló filozófiában is jelentőséggel bír.

A regény első, számozatlan szakasza a Bolyairól szóló írásokból merített idézetekből áll. Ugyanilyen mixként hat az első számozott fejezet is, amelyben a regény egyik szálának főszereplője, egy bizonyos Láng úr, Bolyairól író erdélyi alkotó, beszámol a különféle élményeiről. Mintha kitapogatná a végtelen területet, ahol Bolyai Jánossal találkozhat – de mégsem, hiszen a népszerű félreértéstől eltérően, a párhuzamosok meghatározásuk szerint semmilyen geometriában nem találkoznak, még a nemeuklidesziben sem. Már a felvezető idézetcsokorból is ellentmondásos, színes kép alakul ki Bolyairól. Mókásan önironikus az utolsó citátum, amely Bolyai fikciós ábrázolásainak hiányosságaira figyelmeztet. Az ezt követő magyarázkodó, nehezen megszülető történetkezdés mintha épp ezt a problémát példázná. A svájci ösztöndíjas író nemcsak Bolyai lehetséges megközelítésein töpreng folyamatosan, hanem az azokhoz fűződő gondolatain is. A forró Bolyai-kása kerülgetése később abbamarad, és mindkét szál akkor válik gördülékenyebbé, amikor a regénybeli Láng többé nem tapogatózik, hogy hol törhetne be a Bolyai-térbe, hanem inkább belakja a sajátját.

Hajszálvékony szálak fűzik össze, azaz inkább közelítik a két történetet: a patakocskánál zajló Bolyai-jelenet után Láng a tavat vizsgálja; miután Bolyai orrát megharapdálja a lány, a következő Láng-fejezetben az író-szereplőnek az orrával kell a csengőt megnyomnia. A Bolyai-történet szomorú, súlyos hangulatának ellentéte a naturalista ízektől sem mentes svájci szál, amelyben szerephez jut a groteszk (megtestesítői a „szellentésdiagnosztikai” gép feltalálói, a svájci önjelölt kutatók), de a krimi is (az előbbiek között lezajló gyilkosságba belekeveredik az írótól ellopott pizsama). Enyhe gunyorosság jellemzi a beszámolókat, különösen a függő beszédet, és a természetábrázolásban is felbukkan a kuncogást kiváltó irónia: a homoszexuális kolléga szerelmét kifejező motívumok visszatérnek a fa megduzzadt rügyeinek, a combvastagságú törzsnek a képében is.

A Bolyai-szál lineáris, ám kevésbé folytonos, mint a svájci szál. Kvantumugrásszerűen emel ki Bolyai életéből momentumokat. Emberi esendőségükben ábrázolja az érzelmileg nehezen kapcsolódó fiút és a kibírhatatlan természetű apát, aki megfosztja az anyai gyengédségtől a gyermekzsenit, miközben megadja számára az elme táplálékát. A Nádasra emlékeztető testben-lét paradigma a Bolyai életterében levő testeket ragadja meg és teszi tapinthatóvá, hűen az erdélyi zseni megállapításához, miszerint a testek meghatározzák a teret, amelyben vannak. A Bolyaiakat mint hús-vér embereket figyeli, akiket különcségük ellenére meg lehet ismerni, és ez kedves összhangban áll Bolyai János ismeretelméletének premisszájával: a világ megismerhető. Láng Zsolt írásának kulcsa nem az aritmetika, hanem inkább az esztétikai dimenzióba is belenyúló mértan, amelyben a formák és a testek kitüntetett szerepet kapnak. Ezért számomra jóval gyengébbnek tűnnek azok a passzusok, amelyek számelméleti kuriózumokkal próbálják érzékeltetni Bolyai zsenialitását. Éppen itt csúszott be az a pontatlanság is, amelyet a második kiadásban korrigáltak (ironikus módon egy újabb pontatlansággal). Talán ebben a játékosságban nyílik meg a szűk interfész a tudomány és az irodalom között. A fejezetek prímszámokkal való számozása sem egészen eredeti ötlet, ismerősen cseng azok számára, akik olvasták Mark Haddon A kutya különös esete az éjszakában című művét, amely az egzakt tudományokban jeleskedő, ám az érzelmek terén küszködő autista tinédzserről szól, bár abban nyoma sincs a túlburjánzó érzéki líraiságnak, amely olykor a Bolyai-regényt jellemzi.

Nem véletlenül tűnnek fel a modern történetszálban a nyelv határainak nagy feszegetői, Joyce és Celan, akik ugyanúgy új világot alkottak a nyelvben, mint Bolyai a matematikában. A svájci fejezetek építőelemei – a külföldön leledző ösztöndíjas szerző, aki különféle kulturális és helyi eseményeken vesz részt, az országhoz kapcsolódó írók nyomait kutatja fel – egy másik autofikciós írás, Christa Wolf Angyalok városának ízére emlékeztetnek. Bár a német írónő önvizsgálódásának tétje sokkal nagyobb, úgy érzem, Láng Zsolt művétől sem idegen a jóvátétel valamiféle vágya, mintha orvosolni próbálná a kollektív hanyagságot, amely Bolyait engedte mellőzötten, magára hagyottan távozni ebből a világból.

Az író történetszála igen lírai színezetet nyer a kedvese megjelenésével. A természetleírások fölött még hosszabban elidőz. Ez a hangulat a zárófejezetben fokozódik, ahol lázas pillanatai után felesége szerető tekintetével pásztázza önmagát. Noha ezt a szintén szerető ölben betegeskedő Bolyait bemutató szakasz párhuzamának tekinthetnénk, szívszorító a két női karakter közötti éles különbség. Míg Láng kedvese mindenben hozzáillő társa, Bolyai segítője szerény képességű cseléd, aki nem érti Jánost, bár lenyűgözi a geometria, amelybe János a házitészta vágásakor avatja be.

A nemeuklideszi regényforma megalkotásának feladata tételesen is megfogalmazódik, így képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek, hogy a nemeuklideszi regény fogalmáról morfondírozzak, illetve hogy megvizsgáljam, sikerült-e Lángnak ezt megvalósítania. Mivel a Láng-narratíva eggyel több fejezetet tartalmaz s így szinte felöleli a Bolyai-szálat, úgy tűnik, az autofikciós dimenzióval Láng megrajzolta magát a teret, amelyben Bolyai életének egyeneséhez a külső ponton át nem egy, hanem – például a hiperbolikus geometriának megfelelően – több párhuzamos is húzható. Láng története nyilvánvalóan csupán egy lehetséges párhuzam a sok közül. Vagy – például a nemeuklideszi mértan elliptikus válfaja szerint – éppen azt érzékelteti, hogy akár egyetlen párhuzamos sem húzható, hiszen a két történet finom szálakkal lépten-nyomon összekapcsolódik.

A lángészt megfigyelő Láng Schrödinger dobozába helyezi Bolyait, és óvatosan sugallja: a megfigyelés elengedhetetlen. „A módszer éppúgy része az igazságnak, mint a módszer eredménye” – a Bolyairól gondolkodó Gödelhez kapcsolódó sor akár a regény koncepciójának összegzése is lehetne. Láng Bolyai-kutató módszere ugyanúgy hozzátartozik a fikciós igazsághoz, mint a módszer eredménye, azaz a Bolyairól megszületett narratíva. Éppen a regény két szála közötti törésvonal adja annak életszerűségét. Bolyai is a saját tanának felsőbbrendűségét Lobacsevszkij valószerűtlenül ellent­mondásmentes elméletével szemben abban „a két világ közti ismeretlen távolságban” látja, amely szerinte benne rejlik az Appendixben, míg az orosz teóriájából hiányzik.

Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy mit valósít meg a Bolyai-történetet is csak apró részletekben feldolgozó írás, amelynek ráadásul az autofikciós dimenziója sem tarthat számot akkora érdeklődésre, mint például az angol nyelvterületről származó bestseller kortársai: Ben Lerner, Rachel Cusk, Karl Ove Knausgård.

Az író-narrátor Láng stílusalakzatai, szóképei finoman tükrözik a Bolyai-fordulatot: a felolvasó írókolléga egymáshoz közeledő ráncait a nemeuklideszi térben futó párhuzamosokhoz hasonlítja. Viszont később az arcokban éppen sima víztükröt lát, ami egyértelműen az euklideszi geometriára utal. Mintha a hiperbolikus tér negatív görbületéről értekezne Bolyai álmának érzékletes leírása:

„a hold fehér arccal bámult le rá… az arc… kísértetiesen hullámzani kezdett, majd ásított, hatalmasra tátva száját, fekete torka egyre tágult, végül elnyelte saját magát”.

Máshol oldalakra kiterjedően írja le János és a cseléd szeretkezését, amelyben, mondhatni a test üdvtanaként, minden helyet kap a száraz fű illatától a prímszámokon át a zenei harmóniákig. Kisebb, személyes léptékben, a svájci ösztöndíjas narrátor a megfigyelt világot éppúgy próbálja az esztétika segítségével egészbe gyúrni, mint ahogyan Bolyai az ismeret területeit egyetlen világtanná formálni. Az eredmény egy játékos, olykor egyenetlen minőségű írás, amely pontosan azért volt számomra mindvégig élvezetes, mert nem tudtam egészen komolyan venni.