Lócsiszár Reloaded

Egy lócsiszár virágvasárnapja. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

Bár Sütő András történelmi drámatrilógiájának első darabja, az Egy lócsiszár virágvasárnapja a magyar irodalmi kánon része, Harag György 1975-ös kolozsvári rendezése óta nem születtek belőle emlékezetes színpadi produkciók. Sebestyén Abának és alkotói csapatának azért drukkoltam, hogy ne essenek a „szent” irodalmi szöveg túlzott tiszteletének a bűnébe, és olyan előadást hívjanak életre, amely nem a textust illusztrálja, hanem önálló, maradandó színházi eseménnyé válik. Ehhez azonban a dráma újraértelmezéséből megszülető markáns rendezői olvasatra lett volna szükség.

A legújabb vásárhelyi Lócsiszár modernizáló előadás, amely Sütő klasszikus drámájának üzenetét (ahogyan a rendező a médiában is nyilatkozta) örökérvényűnek, tehát aktuálisnak tartja, ezért mai viszonyok közé helyezi a reformáció korában játszódó darabot: a díszlet, a jelmez, a gesztusok, a hangzás mind kortársiak. A rendezés rendkívül alázattal viszonyul a sütői szöveghez, azon fáradozik, hogy annak szépsége és igazsága maradéktalanul érvényre jusson, még akkor is, ha némiképpen változtat a befejezésen, újragondol, maivá formál szereplőket, és az előadás szerves részévé teszi a hangszeres zenét, a kontakt- táncot, valamint a vokális éneket.

2
Fotó: Rab Zoltán

A díszletet ikeás puritanizmus és praktikum jellemzi, amely a reformáció lelkes hívévé vált, kegyes Kolhaas Mihály (Bokor Barna) értékrendjét is tükrözi. A fehér színű, három részből álló, a közönséggel szemben elhelyezett díszletfal darabjai közül elsőként a középső, majd a két szélső emelkedik a levegőbe. Először a lókereskedő idilli otthonának az ebédlője válik láthatóvá a középpontba állított hófehér étkezőasztallal és a hozzá tartozó székekkel, később pedig a színpadot keresztben átívelő híd, amely az országutat jelzi. Ezen hozzák a sebesült szolgát, Herse-t (Szabó János Szilárd) és Kolhaas feleségének, Lisbeth-nek (Gecse Ramóna) a holttestét, de a tronkai vár felvonóhídjára is asszociál. Az események előrehaladásával a színpad egyre jobban lecsupaszodik, kitágul. A drámai csattanót képező kivégzés jelenete már egy üres, elsötétülő, komor térben játszódik le.

Schilling Árpád rendkívül izgalmas előadása, az 1999-ben bemutatott Közellenség, amely Tasnádi Istvánnak a szintén Kolhaas-történetet feldolgozó dramatikus textusára épül, alkalmazza azt a váratlan (és zseniális) ötletet, hogy két lovat léptet fel narrátorként, azokat, akik ártatlan áldozatai gazdájuk igazságkeresésének. A vásárhelyi Lócsiszárban hasonlóan kiemelt szerepet kap Kolhaas Mihály két gyönyörű tenyészlova, akiket Tronkai Vencel jogtalanul elkoboz gazdájuktól, éhezteti, dolgoztatja őket, majd csontsoványan valószínűleg a sintértelepen végzik. Kocsis Anna és Tóth Jess maszkszerűen felvitt sminkjükkel, szorosan hátrakötött hajukkal, hosszú fekete kabátjukkal és csizmájukkal, vagy alkalomadtán egy-egy jellegzetes mozdulatukkal jelzik, hogy ők lovak. Kétszólamú, zaklatott hangulatú, disszonáns énekükkel behívják a játék terébe a színészeket, majd hol énekelve, hol pedig pusztán intenzív jelenlétükkel követik az eseményeket.

3
Fotó: Rab Zoltán

Az előadás feszült, baljóslatú dobpergéssel indul, mintha kivégzés készülődne, aztán a kilencvenedik zsoltár dallama kúszik be a hallótérbe. Az elsötétített színpad két oldalán bejönnek a lovak, hogy megidézzék az ismert történetet, a kivilágosodó nézőtéren átvonuló színészek pedig leteszik a kezükben levő fakockákat a színpadra, ahol a Kolhaas kisfiát, Henriket alakító Takács Örs templomot épít belőlük.

A rendezés szinte mindent megtesz, amit a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagyterme megenged, annak érdekében, hogy provokálja, fizikailag is bevonja a nézőt az előadásba: nemcsak szemkontaktust teremtenek vele, hanem közvetlenül megszólítják, udvariasan fölállítják a helyéről, megérintik. Sebestyén Aba illúziótlan értelmezésében Kolhaas Mihály nem az erkölcsi szabályokat áthágó hatalommal áll szemben, hanem egy erkölcsi tartást teljesen nélkülöző, rokoni kapcsolatokra épülő, kisszerűen aljas hatalmi körrel, amely cinikusan visszaél a joggal és a törvénnyel. Ennek tagjai degenerált, züllött, kokainfüggő figurák, akik a Tronkai Vencel (Ördög Miklós Levente) várában szervezett technó-partin bulizva szabályosan betépnek, majd a szer hatása alatt követik el az Antónia nővér (Benő Kinga) elleni nemi erőszakot. A második felvonás vitájának nagyjelenetében merészen kihasználják a nézőtér adta lehetőségeket. Luther Márton (Henn János) a központi páholy párkányán lép színre, és harsog színpadiasan megálljt Kolhaasnak, aki éppen Tronkai Vencelt készül felakasztani, majd a földszinti páholyba leugorva először a nézők feje fölött kezd vitázni a lócsiszárral, utána átfurakszik közöttük, így jut fel végül a színpadra.

4
Fotó: Rab Zoltán

A nézőtér akkor elevenedik meg igazán (mindenki forgolódni kezd, nyakát nyújtogatja, hogy a színészek mozgását kövessék, többen nevetnek, összesúgnak, spontán tapsba törnek ki), amikor Luther aktuálpolitikai áthallásoktól hangos jelenetére kerül sor. Henn János Lutherje, ahogyan hatásvadász entrée-ja is jelezte: egy ripacs. Befurakszik a nézők közé, felállít egy sornyi embert, bocsánatot kér, közben kezet fog eggyel (a bemutatón „véletlenül” éppen Markó Bélával), megveregeti a vállát, mint a kampánykörúton levő politikus, és mondja meggyőződés nélkül a bűvös erdélyi magyar kisebbségi pártszlogent, amiben már régen nem hisz: „Összefogásra, nem pedig széthúzásra van szükségünk”. Kedves, nyájas, udvarias, de lekezelő, szemmel láthatóan ideges, feszült, bedob egy pirulát, és a show folytatódik. „A valamikori Luther Márton ma is kész meghalni az Ember Fiának igazságáért” – ismételi el a ki tudja hányszor elmondott mondatot, de szavai üresen konganak, közben a karórájára néz, elfoglalt ember, az idő pénz, azért ezt a piti ügyet jó volna minél előbb letudni. Az előadásnak ez az egyetlen tömegjelenete, amelyben nincs semmi dinamika, kimerevített állóképpé válik. Miközben Luther Kolhaas-szal vitázik, a színészek nem igazán tudják, mit kezdjenek magukkal. Bár igyekeznek egész testükkel, mimikájukkal követni a vitát, mégis szemmel láthatóan unatkoznak, leglátványosabban talán a Simon Boglárka, a dajka hátán ücsörgő Takács Örs.

5
Fotó: Rab Zoltán

Az előadás egyetlenegyszer, a befejezésben rugaszkodik el jelentősen a dráma szövegétől, ezzel is annak sütői példázatszerűségét erősítve fel. Kolhaast felakasztják ugyan, de vele együtt bitófán végzi Nagelschmidt (Kovács Botond), sőt Mária, a dajka (Simon Boglárka) is. Henrik, a közönségnek háttal állva nézi végig az akasztást: kicsi ember fekete palástban a fehéren tükröződő óriási, üres térben. Apja rábízza a kis fenyő gondozását, amelyet anyja kérésére ültetett el a születésekor a házuk udvarán. „Melyik úton mész el?” – kérdezi Kolhaas a fiától, és újra megismétli a kérdést, amikor a hóhér a fejére húzza a fekete süveget. Henrik megfordul, tekintetét végighordozza a nézőtér jobb, majd bal oldalán, mintha az irányt keresné. A kivégzés után felvételről felhangzik Henrik Miatyánkja, aztán bejön a két ló, akik egy fekete vászonba csomagolt terhet vonszolnak maguk után, majd leülnek a zenekari árok két oldalán, és énekelni kezdik a kilencvenedik zsoltárt, Henrik pedig öntudatosan, határozottan kipakolja és elrendezi az előszínpadon a lovak által behozott teherből előkerült, dézsákba ültetett fenyőfa csemetéket. Így Kolhaas, akárcsak Sütőnél, itt sem csupán a maga igazáért küzdő magányos hős, hiszen fia, Henrik, apja örökébe lépve harcol tovább, övé a jövő. A legújabb vásárhelyi Lócsiszár az élet, a remény szimbólumaival, a kis fenyőkkel telerakott színpad látványával zárul, ám még ez sem tudja elhallgattatni az agyamban motoszkáló kérdést: mennyi esélye van annak, hogy egy árva, hétéves gyerek, aki valószínűleg a Tronkai Vencel adományaiból fenntartott, Luther Márton által működtetett árvaházban nő majd fel, levonva apja tragikus történetének tanulságait folytatja annak forradalmát?

6
Fotó: Rab Zoltán

Egy lócsiszár virágvasárnapja. Bemutató dátuma: 2017. Október 31. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Rendező: Sebestyén Aba. Szerző: Sütő András. Díszlettervező: Kupás Anna. Jelmeztervező: Hotykai Evelyn. Koreográfus: Györfi Csaba. Zeneszerző: Boros Csaba. Zenekar: Makkai István, Badi Miklós, Darabont Örs, Kelemen Antal, Lokodi Rozália. Rendezőasszisztens: Fülöp Bea. Szereplők: Bokor Barna, Gecse Ramóna, Kovács Botond, Szabó János Szilárd, Simon Boglárka, Ördög Miklós Levente, Tollas Gábor, Gáspárik Attila, Csíki Szabolcs, Demeter Márk Cristopher, Lajter Márkó Ernesztó, Kádár L. Gellért, Korpos András, Galló Ernő, Meszesi Oszkár, Benő Kinga, Henn János, Takács Örs, Makra Lajos, Abai-Szabó Tamás, Ruszuly Ervin, Ádám Kornél, Borsos Tamás, Czüvek Loránd, Pál Zoltán, András Gedeon, Scurtu Dávid, Kocsis Anna, Tóth Jess.


 

Leave a Reply

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s