Herman Koch olyan szerző, akit az olvasó már az első mondatairól felismer. A megvethető szereplők másik nagy megalkotójához, Michel Houellebecq-hez hasonlóan ő is sajátos, összetéveszthetetlen ízzel ír.

A világsikert számára A vacsora című, remek magyar fordításban is megjelent műve hozta meg. Akárcsak hírnevet hozó művében, a holland szerző a 2011-ben megjelent Nyaraló úszómedencében című regényében is a thriller eszközeivel élve ír húsbavágó nyugati társadalomkritikát, úgy, hogy története narrátorául egy minden sejtjében önző, immorális közép-felső osztálybeli értelmiségit választ. Ebből a rétegből kerül ki a mű többi szereplője is, akik elit és üres foglalatoskodásai ugyanolyan kisszerűek, mint a közember olykor nevetségesnek tűnő problémái, kicsinyes aggodalmai, hiszen, ahogy a szerző is láttatja, az emberi lélek ugyanaz, ugyanazok az ösztönök, félelmek vezérlik, függetlenül attól, hogy az azt hordozó „edény” Pradát vagy kínai boltból vásárolt tömegcuccot visel. A civilizált holland emberről alkotott képhez képest igencsak meghökkentő az emberábrázolása, talán pont ezért válnak emlékezetes olvasmánnyá a regényei.

A főszereplő és elbeszélő Marc Schlosser háziorvos, aki az előkelő művészvilágra „szakosodott”. Illusztris pácienseit mélységesen megveti, egy orvos számára nem szokatlan testnyílásoktól és egyáltalán a testtől ugyanúgy borzad, mint a kulturális eseményektől, melyekre betegei meghívják. Vizsgálat közben képzelete rögtön asszociál, gondolatai folyamatosan és szándékosan máshol járnak, s eközben kíméletlen, olykor förtelmesen naturalista őszinteséggel kritizál mindent és mindenkit. Ugyanakkor üdítően régimódiak az egyetemi tanulmányai idejéből felidézett biológiai elvek, miközben többek között a háború és anatómia tanulságairól, a túlélés és családvédelem mindenek fölött érvényesülő ösztönéről elmélkedik. Ha nem lenne eleve ellenszenves a főszereplője, Kochot akár politikai inkorrektséggel is vádolhatnánk (hadd tegyem hozzá: végre egy ilyen nyugati író!).

A „jóérzésű” emberek fejében is megfordulnak ezek a gondolatok (például hogy jobban szeretne fiúgyermeket, mint lányt, hogy a városi bizonyos szempontból feljebbvaló a vidékinél, hogy a csúnyácska nőt csak a kényszerből felvállalt közösségsegítő funkciói teszik „helyessé” stb.), azonban náluk csak a felvillanás erejéig. A narrátorunk viszont elidőz felettük. Nem zavarja, hogy ezzel undokká válik, hiszen – meg kell adnunk – legtöbbször igaza van. Zátonyra fut benne minden poézis. Az olvasó pedig eközben elszörnyülködve kuncog, s lapoz sebesen.

Páciensei, azaz inkább egészségügyi szolgáltatásainak ügyfelei legnagyobb részét olyanok teszik ki, akiknek semmi bajuk a túlzott jóléten és pimaszságon kívül. Egyetlen feladata velük szemben az, hogy megértő pofát vágjon húsz percig – számol be mindennapi szakmai tevékenységéről. Elgondolkodik (s kínosan kell bevallanunk, hogy vele együtt mi is) azon, hogy a világ nem sokat veszít, ha a sok haszontalan művész sok haszontalan alkotása elmarad, és egy jól időzített injekcióval már az alkotói méhben elpusztul.

Schlosser doktor praxisában kerül kapcsolatba a színpadon és valós életben egyaránt impozáns Ralph Meier színésszel és annak családjával, akik meghívják úszómedencés nyaralójukba. A nyaralás során egyéb, a vörös szőnyegen gyakran felbukkanó szereplők is feltűnnek, mint például az amerikai rendező a kiskorúságból alig kinőtt szeretőjével, és a színész két tini fia, akikkel a háziorvos hasonló korú lányai összebarátkoznak. A nyaralás alatt bekövetkező tragédia indítja el az események sorozatát, melynek végén – vagy talán inkább az elején, hiszen a regény szerkezetének köszönhetően erről már a többi esemény előtt tudunk – Ralph Meier színész a félresikerült orvosi beavatkozás következtében halott, a háziorvosnak pedig az orvosi etikai bizottság előtt kell elszámolnia.

Koch meseszövése rendkívül összetett. Rétegenként bontja ki a történetet, akárcsak a Vacsorában. A történet egy ekkor még érthetetlen konfliktus bemutatásával indul, amelyre csak a regény végén derül fény. Azt követően lineárisan halad előre a történet, amelyet az író az előző művére is jellemző visszaemlékezésekkel, bíráló apropókkal színez. A szálat végül mindig gyakorlott fordulattal vezeti vissza a történet jelenébe. Ezt a technikát igazán mesterien a Vacsorában alkalmazta, ahol a vacsora fogásai szerint elnevezett fejezetekben az egyes fejezetekbe szőtt múltbeli események és észrevételek különösen hatásosak a beszédes fejezetcímeknek köszönhetően. Minden új elemmel fordulatot vesz a sztori, amelynek a lényegét már sejteni véljük, és minden új elemmel meg is hökkent.

Az első személyben mesélő narrátor, egyáltalán nem meglepő módon, dominál. Ezzel kizárja a lehetőséget, hogy a többi szereplőről árnyalt képet kaphassunk, nem mintha érdekelné az effajta méltányosság. Így azok csupán egy-egy sarkított s főleg a doki számára releváns tulajdonságuk fényében ismerhetők meg: Ralph a bujasága, a színészfeleség Judith a nyafogása, a szerelő a közönségessége, az elhízott ingatlanirodás lány a sajnálatra méltó érzelmi kiszolgáltatottsága, a rendező Stanley az amerikai sztereotip és immorális lazasága, a rendező szeretője, Emmanuelle, a napszemüveg mögé rejtett fásultsága prizmáján keresztül jelennek meg. Az egyetlen igazán jó fényben feltüntetett szereplő, a gyermekszereplőkön kívül, Caroline, az orvos felesége, akinek kifakadásaiból a gyakorlatias, de érzékeny ember jelleme tűnik ki.

A karaktereket a leghatásosabban azok a jelenetek ábrázolják, amelyekben szereplőit a párbeszédeken keresztül szólaltatja meg a szerző. Saját beszólásai minősítik (le) a sztárszínészt, akinek szájából a színpadi fennkölt replikák helyett ocsmány, alpári káromkodás folyik. A tenger gyümölcseit a „legjobb” forrásokból szerzi be, a „rendes strandot” nem látogatja, mert „mindenki odajár”, hanem exkluzív, nehezen megközelíthető öblöcskékben pancsol. A háziorvos megelégszik azzal, hogy csupán saját kiváltságossága tudatában fürdőzzön, hiszen a nehezen elérhető öbölig vezető (inkább azt rejtő) úton véresre mart láb már akárhová, csak éppen a vízbe nem kívánkozik. Eközben a nudistrandot nem átallja a meztelen testek másik halmozásához, a tömegsírokhoz hasonlítani. Párhuzama nem is annyira ízléstelen, hiszen az intimitást semmibe vevő nudistrand sem más, mint a morális holtak telepe.

Koch intelligens humorában párolva az orvosi esküt csupán irányadónak, de semmiképpen sem kötelezőnek tekintő maliciózus doki elmélkedéseiből ízes társadalomkritika rajzolódik ki. Kényelmetlenül feszengve ismerjük fel, hogy mifelénk is a fiúgyermek hírét lelkes „szívből gratulálunk!” fogadja, míg a lánygyermek esetén gyakran csak a „mindegy, mi, csak egészséges legyen” közhelyére telik. Vidékeinkre is jellemző az a marketingfogás, amely a „rusztikus természetesség” reklámszavak mögé bújtatja a higiéné hiányát az agroturisztikai ajánlatokban. És bizonyára nem egy embert ismerünk, aki a tengeri rafinériák helyett egy „becsületes” koleszterinpörgető marha- vagy disznósültre vágyna.

Koch társadalomkritikájában, akárcsak az előző művében, fontos szerephez jut az étkezés. Itt sem mint közösségformáló, felszabadító élmény, hanem mint a szociális érintkezés ürességének ostorozása. Kinek is lenne kedve abból a polipból falatozni, amely alig pár órával korábban a nudista főszakács intim testrészei közelében ficánkolt?

A regény első része amolyan felvezető, amely rengeteg egymást megkérdőjelező részinformációt fejteget és rejteget. Félúton viszont a mesélő ötösbe kapcsol, belelendül az akcióba. A nyaralás eseményeit kendőzetlenül ecseteli, mintha csak az indokait próbálná megértetni az olvasóval: lásd, ezek azok az emberek! Az immorális és csak saját szórakozásukkal foglalkozó „művészekről” szóló realista részek olyannyira felébresztik az olvasó ellenszenvét, hogy bármire is készülne a szintén visszatetsző doki, már rég egyetértünk vele. A gonosszal való rokonszenvezés ijesztő olvasói élményét ugyanúgy kiaknázza, mint Patricia Highsmith a Ripley-regényeiben.

Ahogy belemélyül a nyaralóban zajló események leírásába, megfigyelhető az, amit a szerző megerősített a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendégeként adott interjújában is, hogy cselekményét alkotás közben alakítja ki. Bár az olvasót a székhez szegezi a sodró leírás izgalma, egy-egy intenzívebb, de valójában jelentéktelen fordulatokkal telített jelenetnél érezhető, hogy inkább az adrenalin, mintsem a megfontolt írói szándék irányítja őket.

A nyaralási beszámoló rapportőrének hangja már inkább a nyugtalan apáé, mintsem a cinikus orvosé. Ezzel a regény veszít is a „rút esztétikájának” palettájára illő árnyalataiból, közönséges thrillerré változik. A kíméletlen, ugyanakkor finom nüánszokkal megrajzolt kaján értelmiségi az aggodalmaskodó apa zsánerszereplőjévé alakul át, akit addigi morális berzenkedésünk ellenére megértünk. És ezzel, ahogy előrehaladunk a háztáji noir ízű történetben, megkérdőjeleződik az iszony, amellyel a jóérzésű olvasó jogosan viszonyul a narrátorhoz. Ugyanakkor a regényben is előtűnő, nyugaton egyre nagyobb teret hódító „méltó életről” szóló eutanáziás elméletek és a hátborzongató képzetek, amelyeket az orvos gondolataiban egy-egy másnál látott gesztus idéz, sejtetik, hogy itt egy jóval ambivalensebb végkimenetelre számíthatunk, mint amit egy igényesen megírt thriller nyújtana.

A regényt azoknak ajánlom, akik az izgalmas thriller élménye mellett nem félnek saját sötétségükkel szembesülni. És természetesen azoknak, akik szívesen csámcsognak a sok-sok orvosi bulvárinformáción, amit az egészségtudatos blogszféra hangulatához illetően adagolt művéhez a szerző.