N. Steinhardt: A predesztináció kérdéséről

A predesztináció kérdéséről1

A mai nap apostoli olvasmánya kapcsán („Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse”, 1Tim 1,15), illendő vonakodást félretéve megtennem a következő vallomást:

Ismerem Szent Egyházunk tanítását a predesztináció kérdéséről. Tudom, hogy elveti a predesztinációt, hogy kárhoztatja annak tanítóit, és hogy a megváltás alapjává a kegyelmet, a hitet és a jócselekedeteket együttesen teszi. Ilie Cleopa atya – bátorkodom hinni, hogy joggal – odáig megy, hogy a predesztináció tézisét eretnekségnek minősíti.

Ugyanakkor be kell vallanom, hogy mindig is csábítottak, lenyűgöztek, sőt rögeszmémmé váltak a Szentírás ószövetségi és újszövetségi textusai, amelyek arra utalnak, hogy lelkünk sorsa eleve elhatározott. E komor passzusok közé tartoznak nyilvánvalóan és elsősorban Szent Pál apostol drasztikus kijelentései, amelyeket a Rómaiakhoz írott levél rögzít (Róm 1,28-30 és 9,15-23). A nemzetek apostola a Kivonulás könyvéből idézi azt a szöveget, amely kategorikusságából kifolyólag alkalmas a predesztináció tanának alátámasztására: „kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok” (2Móz 33,19). (Jó lenne megfigyelnünk, hogy a Szent Pál által idézett mondat másképpen – sokkal óvatosabb, sokkal kevésbé kérlelhetetlen megfogalmazásban – szerepel az Ószövetségben: „A könyörületre méltón könyörülök és a kegyelemre méltónak kegyelmezek”2. Egészen más ez a konnotáció, legalábbis a hiteles román fordításban.)

Azok a textusok, amelyek mindig is borzadállyal töltöttek el, a Rómaiakhoz írott levélben találhatók (Róm 9,18 és 9,20-22), amely Istent fazekashoz hasonlítja, aki saját akarata szerint az egyik edényt nemes célra, a másikat pedig közönségesre formálja, ez utóbbi pedig „pusztulásra készült”. Azonban hadd olvassuk újra teljes egészében az ellentmondást nem tűrő, szigorú passzust: „Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít. Azt mondod erre nekem: Akkor miért hibáztat mégis? Hiszen ki állhat ellene akaratának? Ugyan ki vagy te, ember, hogy perbe szállsz az Istennel? Mondhatja-e alkotójának az alkotás: Miért formáltál engem ilyenre? Nincs-e hatalma a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt nemes célra, a másikat pedig közönségesre formálja? Isten pedig nem haragját akarta-e megmutatni és hatalmát megláttatni, és nem ezért hordozta-e türelemmel a harag eszközeit, amelyek pusztulásra készültek?”.

A közönséges edény tehát eleve a pusztulásra és kárhozatra rendeltetett. De Isten ilyetén megjelenítése, amely Őt könyörtelen és önkényes fazekasnak láttatja, vajon nem nyugtalanító, rémítő és – miért ne mondjuk ki nyíltan? – megbotránkoztató?

Megfogalmazódott bennem a kérdés, amelyet nem csak dialektikai és egzisztencialista módon, hanem a készületlen, egyszerű észjárású hívő ember, a Jean-Jacques Rousseau-féle szenesember módján teszem fel: valóban fazekasnak kell elképzelnünk Istent? Vajon ez lenne a legszerencsésebb a nevek és jelképek közül, amelyekkel Ő illethető és amelyek nem egészen adekvátak, tekintve, hogy itt apofatikus dimenzióban mozgunk? Vajon nem emberszerető Atyánk nekünk az Isten? Vajon nem Ő küldte egyszülött Fiát a világba, hogy azt megváltsa, és ráadásul micsoda áron? A kereszthalála árán! Hogyan is tekinthetnénk Őt, bús fenntartások nélkül, fazekasnak, aki távolságtartó közönnyel gyúrja az agyagot, és abból jó meg rossz edényt formál, mintha nem is olyan lelkek örök sorsáról lenne szó, akikben az isteni lehelet részecskéje lakozik? Ennyi lenne a jó és igaz és irgalmas Isten: egy fazekasmester? Vajon nem veti el a sulykot ez a hasonlat? Vajon Pál, Gamáliel farizeus tanítványa, jóhiszeműen ragadtatta magát addig a – szóképből logikusan következő – pontig, ahol annak szorításától már nem lehetett elállnia? Vagy épp ellenkezőleg, kíméletlen keménységével és abszolutizmusával fejezi ki az értelmi képességeinket meghaladó szörnyű igazságot?

Jób könyvében (Jób 32skk fejezet) az, aki Jób és három látogatója hosszadalmas vitájának véget vet – név szerint Búzból, Rám nemzetségéből való Elíhú, Barakél fia –, a Római levélben kifejtett páli tézisek előfutára. Ő is úgy látja, hogy az embernek nem áll jogában vitatni Isten határozatait. Nem marad más számára, mint hogy fejet hajtson („befogja a száját”), nem állítva, hogy érti a helyzetet, hanem vakon elfogadva, hogy az Ő akarata jó és igaz. Mindez nem tévesztendő össze a predesztináció tanával, ám nem kevésbé igaz, hogy Elíhú kifejezésmódja (például: „nagyobb az Isten a halandó embernél. Miért vádoltad azzal, hogy egyetlen szóra sem felel?”, Jób 33,12-13) előíze annak a stílusnak, amelyet a De servo arbitrio vagy az Augustinus című munkákban látunk viszont, vagyis a szigorú predesztináció két jelentős képviselőjénél: Luthernél és Jansennél.

Nem tagadom, igencsak elgondolkodtatott, hogy a predesztináció elvét olyanok vállalták fel, mint Boldog Ágoston (hiába cáfolja a katolicizmus ezt a jellemzőjét), Luther, Kálvin, Pascal, a janzenisták vagy Karl Barth. Vajon, morfondíroztam magamban, Egyházunk, a mi irgalmas anyácskánk, nem éppen a gyermekei rémítgetését próbálja elkerülni azzal, hogy édesíti és mitizálja a sanyarú igazságot? Nem beszél nyíltan, hogy meg ne fossza őket a reménységtől, hogy le ne rombolja bizalmukat, fel ne dúlja lelküket? Vajon nem egy túlságosan jóindulatú és együttérző fraus pia3 esetével van dolgunk?

Ezek a kétségek és félelmek gyötörtek és háborgattak mindaddig, amíg el nem olvastam Jean-Marie Lustiger párizsi bíboros érsek Le choix de Dieu (1987)4 címen megjelent kötetét, amelyet így fordítanék: Istent választottam. Úgy vélem, hogy itt találtam rá a helyes, igaz és megnyugtató megoldására annak a kérdésnek, amely oly sokáig zaklatott engem (meggyőződésem, hogy nem csak engem).

Lustiger ezt mondja: „A keresztények Istene azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, nem csak az Ő kiválasztottai”. Mit jelent ez? Először is azt, hogy Istennek vannak kiválasztottai (az Ő nemes célra szánt edényei), akiket üdvösségre rendelt és akiknek a neve előre fel van jegyezve az élet könyvében, erősíti meg számunkra Szent Pál. De másodsorban és éppoly bizonyosan azt is jelenti, hogy mindenki más nem szükségszerűen és ab initio kárhozott és rendeltetett a sötétségre, hanem a szabadság rendjébe helyeztetett, amelyben saját maga választhatja meg a sorsát és táplálhatja a reménységet, hogy hite és cselekedetei által üdvözülhet. A kiválasztottak szükségszerűen kisebbségben vannak, ők egy kicsiny nyáj, arra hívattak el, illetve az a hivatásuk, hogy beteljesítsék Isten titkos terveit. Azonban a maradék nem az ördögnek szánt, hozzá házhoz vitt selejt, hanem azon lelkek összessége, akik földi életük során nyerik el a feltámadást vagy a halált.

Ezzel mindenre fény derül.

Igen, vannak kiválasztottak: „akiket eleve kiválasztott, azokat eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő sok testvér között legyen elsőszülött. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette” (Róm 8,29-30), azonban a többiek sorsa semmiképpen sem pecsételődött meg eleve, ők nem a massa damnata, amint azt a katharok hitték. Isten az ő üdvözülésüket is akarja, Ő azt akarja, hogy minden ember megtérjen és éljen, sőt Ő maga segíti őket ebben, nem akadályozza, nem veti el őket, nem gátolja szabad jóakaratukat, nem zárja ki őket, ha ők Hozzá jönnek; arra bátorítja őket, hogy kérjenek, zörgessenek, keressenek (Jn 6,37), mert adatik és megnyittatik nekik és találnak (Lk 11,9). Számos textus biztat reménységgel bennünket: „Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse” (1Tim 1,15); „Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa” (Jn 3,17); „Mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem” (Jn 12,47); „A mi üdvözítő Istenünk… azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére” (1Tim 2,3-4); „Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az én Uram, az ÚR –, hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen” (Ez 18,23); „Életemre mondom – így szól az én Uram, az ÚR –, hogy nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen” (Ez 33,11); „Az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse” (Lk 9,56); „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet” (Lk 19,10; Mt 18,11); „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket” (Mk 2,17).

Ez a keresztények Istene, vagyis a szeretet Ura, Aki nem teheti, hogy ne akarja teremtményei üdvözülését, Aki nyitva hagyja a mennyország kapuit és nem teszi azokat gúnyos hajthatatlansággal kafkai akadályokká. (Ugyanis – engedtessék meg egy profán analógia – a kérdés így tehető fel: vajon az ember a Kafka-féle A per hősének, Jeanne d’Arcnak és Dreyfus kapitánynak a helyzetében van: azaz titkos ügyirat alapján ítélik, nyilvános ítélethozatalt színlelő, ám előzetesen meghozott határozatok szerint?)

Jean-Marie Lustiger válaszát rendkívülinek és egészen ragyogónak találom, mert tökéletes egyszerűséggel oldja meg a problémát, oly módon, hogy az összhangban van morális intuíciónkkal és az igazságosság érzékével, amelyet maga az Alkotónk ültetett elménkbe már kezdettől fogva. Ráadásul ez az egyetlen, amely megfelel az Úr nagyszerűségének, nagyvonalúságának és nagylelkűségének.

Íme, alapjában véve senki sem tévedett: sem Szent Pál és rettentő gondolatainak követői, sem Egyházunk, amikor bölcs megfontolásból vet el egy olyan tant, amely nem veszi figyelembe az ember üdvösségre való törekvését, sem az ő őszinte, az Úr irgalmára és üdvösségre méltó cselekedetekben és gyümölcsökben megnyilvánuló jóakaratát. Istennek megvannak a kiválasztottai: ám ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy mindenki más jóvátehetetlenül a pokolra lenne szánva, hanem csupán annyit, hogy teljességgel szabad akaratukra van bízva, hogy a kegyelem útmutatása szerint formálják maguk számára az örökkévalóságot. Isten nem fosztja meg őket az üdvösség reménységétől; ellenkezőleg, Ő azt kívánja, hogy minden ember üdvözüljön, és mi mást jelenthet az, hogy „kívánja”, mint hogy mindegyiküket megajándékozza a világossággal, amely segítségével megkülönböztetheti a jót a rossztól és nem áll ellene a kegyelem befogadásának? Akkor is, ha az embernek már születésétől fogva kell hordoznia olyan hiányosságok vagy hajlamok terhét, amelyek kétségtelenül azt a benyomást keltik, hogy pusztulásra fogantatott – még nem kell feladnia. Ehelyett, a választás szabadságának és a küzdés jogának szilárd meggyőződésével, ellene kell állnia a „sorsnak” és a maga fogyatékos állapotában hadakoznia kell, a zsoltáros szavaival, szembeszállva a kedvezőtlen feltételekkel és kettős útmutatásként alapozva Churchill bátorítására: „vereségben dac”, illetve Jean-Paul Sartre jelmondatára: „nem az számít, hogy mivé tettek mások, hanem az, hogy mit kezdesz azzal, amivé tettek” (a másokat jelölő sartre-i többes értelmezhető úgy is, hogy a végzetre, az eredendőségre, a fiziológiai balszerencsére, a véletlenszerűen vagy az embertársak kezétől elszenvedett csonkulásra és más hasonlókra vonatkozik).

Talán nem hiábavaló itt felidéznünk Sartre Zárt tárgyalását: a lenyűgöző egyfelvonásos dráma alaptétele nem más, mint variáció a „ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát” közmondásra, amely most már így jelenik meg: „amilyen az életben tanúsított viselkedésed, olyan lesz a túlvilágon az ébrenléted örökkön örökké”.

Jean-Marie Lustiger ragyogóan tömör megfogalmazása teljességgel megnyugtatott: a predesztináció kérdése számomra többé nem csapda, nem ok a szorongásra, nem botránykő. Vajon a mi Istenünk, kérdem újból és ugyanolyan megrökönyödéssel, tényleg egy közömbös fazekas lenne, egy olyannyira könyörtelen alkotó, hogy hagyja teremtményeit csapdába esett egerek módjára vergődni és kínlódni, jól tudván, hogy vergődésük hiábavaló, mivelhogy végük már előre elhatározott? Vajon tényleg hajlandó a sátán számára készíteni rabokat, minél nagyobb számban, és neki azokat házhoz szállítani? Vajon tényleg nem láthatjuk másnak Istenünket, Aki értünk való szeretetből testté lett, szenvedett és megfeszíttetett, mint a fátum és a moirák újabb megjelenési formájának?5 Vajon a tisztaságért, javulásért és üdvösségért vívott, oly gyakran szívszaggató és drámai emberi küzdelem tényleg csak cinkelt kártyákkal folytatott játék lenne, egy előre megrendezett, szerencsétlen forgatókönyv?

Ne legyen az! És nem is az. Istennek természetesen vannak kiválasztottai, azonban a többiekkel szemben nem ellenséges, nem egy részrehajló ítélőbíró, hanem irgalmas atya, aki nagyon szeretné, hogy minden ember üdvözüljön, és jobban örvend egyetlen bűnös megtérésének, mint száz igaz szentségének; a tékozló fiú hazatérését zajosabb örömmel fogadja, mint a kötelességtudó fivér hűséges jelenlétét, és fáradhatatlan buzgalommal keresi az elveszett bárányt.

Kevesen vannak ugyan a kiválasztottak, de mindenkihez szól az elhívás, mindenkire felragyog a világosság, mindenkire várnak!

Világosan kicsendül ez a mai igéből, a Timóteushoz írott első levélből (1Tim 1,15), amely hadd legyen számunkra a rendíthetetlen reménység alapja.

1 Megjelent a következő kötetekben: Dăruind vei dobândi. Cuvinte de credință, EEMS, Nagybánya, 1992; Editura Dacia, Kolozsvár: 1994, 1997, 1999, 2002; Editura Mănăstirii Rohia, 2006, az első kiadáshoz hasonlóan Problema predestinării („A predesztináció kérdése”) címmel; Cuvinte de credinţă, Editura Humanitas, Bukarest, 2006. A gépiratban, valamint a Dacia és Humanitas kiadásaiban megjelenik az alábbi alcím: „Predică la Duminica a 30-a după Rusalii” (Prédikáció a Pünkösd utáni 30. vasárnapon); a hivatkozás téves, ugyanis az 1Tim 1,15 textus, amellyel N. Steinhardt a fejtegetéseit indítja, a Pünkösd utáni 31. vasárnap apostoli olvasmányához tartozik.
2 A Steinhardt által idézett román ortodox bibliafordításból készült saját fordítás, a magyar változatokban nem észlelhető ez a különbség. Máshol a bibliai idézeteket a Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliájából vettem (ford. megj.).
3 „Kegyes hazugság” (latin).
4 Jean-Marie Lustiger, Le choix de Dieu. Entretiens avec Jean-Louis Missika et Dominique Wolton, Édition de Fallois, Paris, 1987.
5 „Sors, végzet” (latin, görög).


A fordítás a jogtulajdonos Mănăstirea Rohia engedélyével az alábbi kiadás alapján készült: Nicolae Steinhardt: Dăruind vei dobândi, Polirom, Iași, 2008, p. 281-289.

One thought on “N. Steinhardt: A predesztináció kérdéséről

Leave a Reply

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s