A mizantróp én vagyok

Le misanthrope. Az új embergyűlölő, Tompa Miklós Társulat

A évad utolsó bemutatója nem A mizantróp kedvelt Petri György-féle fordítására, hanem a rendező saját Molière-átiratára épül, amely nagyon markáns, természetes hatást keltő, a színpadon élő, lüktető mai nyelven írott szöveg. Bodolay Géza Molière-olvasata megszünteti a dráma történeti kontextusát, de anélkül, hogy erőltetné az aktualizálást. Az eredmény egy bensőséges, sötét tónusú komédia, amely észrevétlenül ragadja magával a közönséget.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében az enyhén magasított emelvényre felépített díszlet egy szobabelsőt, egy trendi nappalit ábrázol, amelyet a szögletes és éles vonalak, valamint a kerek, íves formák barátsága tesz különlegessé. A fémből és műanyagból készült berendezés a high-tech stílust idézi. A színpadkép profizmust, magabiztosságot és gazdagságot sugall, ugyanakkor árad belőle a rideg személytelenség. Mintha egy lakótérnek álcázott filmstúdióban lennénk, és igaz is, hiszen a partikirálynő, vagy Bodolay szójátékával, „kultúr-kurva” Célimène (B. Fülöp Erzsébet) házában járunk, ahol a látszat a lényeg. Az élénk, hivalkodó türkizkék szín uralkodik, minden, még a padló is, türkizkék. Balról egy bárpult, a hozzá tartozó bárszékekkel és egy alacsonyabb forgószékkel, jobbról pedig egy kifutó zárja le a játékteret, a végében fehér lepellel letakart állványos mikrofon, mellette, a padlóra dobva, rongyos könyv hever, éles kontrasztot alkotva a letisztult vonalú, minimalista berendezéssel. Ebben a térben, ahová egy lazán a földre hajított e-könyv-olvasó nem keltene feltűnést, a nyomtatott könyv idegen testként hat. Szakadt lapjaiba bele-beleakad a színészek lába, egyértelműen kolonc, akadály, fölösleg. Mintha egyedül Alceste (Bíró József) tudná, hogy mire való: egyszer csak felveszi, lapozza, olvasni kezdi.

Photo: Bereczky Sándor | http://www.facebook.com/bereczky.sandor
Fotó: Bereczky Sándor

A bárpult és a kifutó közötti teret a nézőtérrel párhuzamosan elhelyezett hosszú műbőr kanapé uralja, amelyet Oronte (Galló Ernő) többször mohón végigsimít, úgy tűnik, hogy legszívesebben megnyalná, közben meg Célimène-re utalva megállapítja: „Jó bőr.” A díszlet hátsó falát három nagy tükör borítja, amelyeket enyhén megdöntöttek a játéktérrel szemben elhelyezett nézőtér felé. A tükrök mögött jól láthatóan passzázs nyújtózik, amelyen néha a szereplők végigvonulnak, ezen táncol majd Éliante (Joó Renáta) is.

Bodolay nem kíván korhű jelmezeket felvonultatni, minden szereplő harsogó vörös, elegáns, mai divat szerint szabott ruhákat hord, egyedül Alceste-nek egyszerű, hétköznapi és fekete színű a viselete, pont olyan, mint a kedve. Egy szereplő mégis van, aki kifogástalan barokk udvari öltözékben jelenik meg, mintha egyenesen a Napkirály rezidenciájából érkezett volna: hatalmas göndör paróka alatt izzad a feje, egy-egy hajtincset folyton el kell fújnia a szájából, arca rizsportól fehérlik, csipkés zsabós inget, aranyozott brokát kabátot visel, és nőies magas sarkú cipőben tipeg. Az előadás úgy kezdődik, hogy pipiskedve végigvonul a közönség felé nyúló kifutón, és a kezében tartott papírlapról nagyon ünnepélyesen deklamálni kezdi a francia dallamú halandzsa szöveget. Oronte, akit szemmel láthatóan hidegen hagyott a produkció, durván elzavarja a felolvasót, aztán leveszi a mikrofonról a fehér leplet, beüzemeli, és az addig csilingelő barokk muzsika helyett felüvölt a heavy metal. A barokk elem beillesztése utal arra, hogy Bodolay nemcsak aktualizál, hanem ironikusan felvillantja egy hagyományos interpretáción alapuló historizáló előadás lehetőségét is, amely szükségszerűen érthetetlen, élvezhetetlen és nevetséges lenne, ezért semmi keresnivalója a színpadon.

Photo: Bereczky Sándor | http://www.facebook.com/bereczky.sandor
Fotó: Bereczky Sándor

A rendezés a kukucskáló színházi hagyományt folytatva a nézőt belehelyezi, majd ki is mozdítja a leselkedés pozíciójából. Az előadás úgy teszi lehetővé a közönség számára az érzelmi azonosulást, hogy játékosan ki is zökkenti belőle, időről-időre emlékezteti arra, hogy amit lát, az „csak” egy klasszikus szöveg átdolgozására épülő színpadi reprezentáció, amelynek szintén klasszikussá vált szerzője, maga Molière (vagy egy Molière-szerű, vele azonosítható szereplő) is a színen van. A nagy Molière-t egy nagytermetű színész, az átlagosnál magasabb Korpos András testesíti meg, és csupán annyi szerep jut neki, hogy a nyakába akasztott elektromos gitárt megpengetve bejelenti a felvonások kezdetét, így emlékeztetve finoman a színházi helyzetre.

Photo: Bereczky Sándor | http://www.facebook.com/bereczky.sandor
Fotó: Bereczky Sándor

A díszlet legfontosabb elemei, a tükrök olyan szögben állnak, hogy nem a nézőteret, hanem a színészeket tükrözik vissza. Nem magunkat látjuk és a többi nézőt, ahogy néznek, hanem a megkettőzött, a tükrök által eltorzított színpadi történéseket. Az előadás nem a valóság tükrözésére törekszik, hanem egy autonóm, hiteles világot épít fel, amely kísértetiesen hasonlít ahhoz, amelyben élünk. Itt az arrogancia, a pökhendiség és a dilettantizmus alapkövetelmény, ha megfelelő anyagi és hatalmi háttérrel rendelkezel, az eladhatóság pedig fölülírja az esztétikai értéket, ahogyan Oronte slágergyanús képficamos vers-förmedvénye is mutatja. A „párturak bandái”, az immorális törtetők, a selymesen simuló „gumijellemek”, a dekoráció szerepét betöltő pláza-cicák mellett azonban ott van az embergyűlölő is, a némelykor egészen idegesítő, nevetséges (Alceste-re egy adott ponton felkerül a vörös bohócorr) és népszerűtlen értelmiségi, aki legnagyobb örömünkre kimondja, hogy a világ hazug és elviselhetetlen.

Photo: Bereczky Sándor | http://www.facebook.com/bereczky.sandor
Fotó: Bereczky Sándor

Alceste szerepe Bíró József és a Célimène-é B. Fülöp Erzsébet számára igazi jutalomjáték. Intenzív jelenlétük, kifinomult, precíz játékmódjuk teszi megrendítővé az előadás érzelmi csúcspontját jelentő szakítás-jelenetet, amelyben az általuk megformált karakterektől megszokott racionális, elmés dialógusban mondják ki azt, hogy szerelmük mégsem kecsegtet közös jövővel. Udvariasan, gyöngéden, de kíméletlen őszinteséggel búcsúznak egymástól, arcuk fegyelmezett, mondataik kicsiszoltak, mégis süt róluk az, hogy mennyire szenvednek a döntéstől. Alceste a szakítás után Éliante-hoz fordul, de ez a „pláza-cica”, aki a többi szereplő kórusának eltorzított nyávogó hangján az „Alceste, én már Philinte-tel” mondattöredékkel hozza Alceste tudomására, hogy egy párt alkotnak Philinte-tel, nővérével ellentétben nem méltó társ a mizantróp számára. Bíró József Alceste-je következetes és eltökélt, de nem naiv. Tudja, hogy nincs hová menekülnie, mégis útra kel. „Vannak még tán Embertől szűz vidékek”, mondja. Talán vannak.


Le misanthrope. Az új embergyűlölő. Bemutató dátuma: 2018. május 11. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Rendező: Bodolay Géza. Szerző: Molière/ Bodolay. Díszlettervező: Mira János. Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias. Rendezőasszisztens: Szabó Réka. Ügyelő: Szakács László. Súgó: Tóth Katalin. Szereplők: Bíró József, Bokor Barna, B. Fülöp Erzsébet, Joó Renáta, Galló Ernő, Biluska Annamária, Csíki Szabolcs, Varga Balázs, Korpos András.


 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s