Christoph Ransmayr az idő problémáját fejtegető, pazarságával fojtogató regényének főszereplője egy nyugat-európai ember, akit üzleti megbízása vezet a Távol-Keletre, a titok, a halál és a váratlan szépség földjére. Azoknak, akik ismerik David Mitchell munkásságát, már a fülszövegtől sebesebben dobog a szívük, hiszen a brit író is hasonló elemekből építi fel monumentális történelmi regényét, a Jacob de Zoet ezer őszét. Míg Mitchell regénye egymásba fonódó cselekményszálaival és könnyed nyelvi virtuozitásával tűnik ki, az osztrák Ransmayr egy egyszerű történetből komplex filozófiai elmélkedést bontakoztat ki.

A regény lehetőséget teremt egy olyan találkozásra, amelyre a valóságban nem került sor: a kínai Qiánlóng császár, az idő ura, és a James Cox feltaláló ihlette Alister Cox, az időmérés nagymestere között. Ransmayr víziójában Cox kislánya halála miatti gyászával összetörten, felesége némaságának terhelő emlékével érkezik fenséges, elérhetetlen megrendelőjéhez. Uralkodói megalománia és atyai gyász találkoznak a rendkívüli feladatban, amikor a császár megbízza a feltalálót, hogy olyan óraműveket alkosson számára, amelyek az időt különbözőképpen mérik: úgy, ahogyan az a gyermek, a halálraítélt és a szerelmesek számára telik.

A császár és Cox megrajzolásához finom párhuzamokkal él az író. Első megjelenésükkor mindketten törékenyek: Qiánlóng, a tízezer év ura lázas, Cox gyászol. Ahogy a Tiltott Város félelemnek és hódolatnak a vármezeje, ugyanúgy Cox angliai otthona is a fiatal feleség házasságtól való rettegésének és az órásmester felesége iránti rajongásának helyszíne. A másik világával való szembesülés első benyomásai kölcsönösen megtévesztőek: az óraműves halott gyermeke a kínai küldöttek szemében csodás gépezetnek tűnik, de érkezésekor Cox is a lenyűgöző tűzijátékot az üdvözlés jeleként értelmezi, holott az csupán az adóhivatalnokok büntető csonkítását hivatott celebrálni.

Ransmayr filozófiai érzékenységgel alakítja a cselekményt. Az óramű-projekt a gyermekóra megmunkálásával kezdődik. A munkálatokat végül szüneteltetik, hogy az időt (szándékos a szójáték) a második feladatnak szenteljék: a halálraítélt időérzetét mérő műnek. Vajon a halál nem ugyanígy töri össze a születés és az élet csodáját? Amikor Cox segédje felteszi az alapvető kérdést, hogy mi különbözteti meg ezt a két órát egymástól, Cox igazi leibnizi válasszal szolgál: a néző. Az idő valóban nem önálló szubsztancia, hanem relációs fogalom, dolgok és események viszonyait jelöli. A Cox-regény válasza mélyebb, egzisztenciális síkon mozog: az idő az a mód, ahogyan az élethez és a halálhoz viszonyulunk.

Roppant crescendóval következik be a váratlan fordulat, amelyben a mestereket felszólítják, hogy szíveskedjenek a második alprojektet is félretenni, és átadni magukat az időjelzők közül a harmadiknak és a legnagyobbnak: az örökkévalóságot mérő óraműnek.

Miközben az óraműves Cox valóra váltja az extravagáns uralkodói kívánságokat, sőt „elháríthatatlanná vált álmot”, saját gyászterápiáját végzi. Ő, aki képes arra, hogy automatáiban életre keltse az élettelen anyagot, nem tudta a legdrágább élettelen anyagot feléleszteni. Így minden, amit legjobb tudása szerint e legnagyobb munkába fektet, halott kislányának font koszorú. Cox szélsőséges és rögeszmévé váló gyásza éppoly totalitárius és kérlelhetetlen, mint a császári grandománia, amely a perpetuum mobile megvalósítására és az idő meghódítására törekszik. Cox érzékeli a vállalkozás metafizikai karakterét, és alkímiához hasonlítja azt. Ahogyan az újszülött első lélegzetvételei csupán az elkerülhetetlen halálba tartó út ritmusjelzői (és itt fülünkbe cseng Beckett gondolata, miszerint életben lenni nem egyéb, mint hogy készülődőben van az ember hullája), úgy az örökmozgó szerkezet elindítása ennek ellentéte lenne, az örökkévalóság felé tett első lépés. Az idő meghódítása éppen az idő relatív minőségének tagadása, az idő abszolút és szubsztanciális jellegének állítása.

Arra számítottam, hogy az első két félbeszakadt művet a szerelmesek időpercepcióját mérő konstrukció követi. De vajon nem épp ennek elmaradása jelzi, hogy a szerelem mérhetetlen? Egy non-szubsztancia, akárcsak az idő maga? Vagy éppen ez posztulálja a szerelem és az örökkévalóság elválaszthatatlanságát? Az első személy, akinek az uralkodó megmutatja a rendkívüli mechanizmust, kedvenc ágyasa, Ān. Ebben a katartikus jelenetben végbemegy Cox fejlődése is, megízleli az időtlenséget, amikor levonja erős érzelmi töltetű konklúzióját: a szerelem örök fény, és a szeretett lényre hulló egyetlen szikrája is örökre összeköti a szeretőt és a szeretettet, vagy száraz metafizikai kifejezéssel élve, a létezőket. Gabriel Marcel egyszerűbben fogalmazta meg ezt a gondolatot: ha valakinek azt mondom, szeretlek, az lényegében azt jelenti, hogy te nem halsz meg.

Az idő témájával nehezen birkózik meg a gondolkodás, de a dialógus is. Cox nem hajlandó arra, hogy kérdéseket tegyen fel a halálraítélt raboknak, akikhez küldték, hogy időpercepciójukról faggassa őket. Ők sem válaszolnak a kérdésekre, amelyeket a tolmács félve és kreatívan szúr be a monológok közé. Az idő nem vita tárgya. Erre utal a sejtetés erejéig megrajzolt szerelmi szál befejezetlensége is: minden, ami az időhöz kötődik, szükségszerűen befejezetlen, hiányos, felébreszti a még több iránti vágyakozást.

Márton László rokonságot vél fölfedezni Ransmayr műve és Alfred Kubin A másik oldal című regénye között. Az inkább illusztrátori munkásságáról ismert Kubin egyetlen regénye szimbolista látomás, disztópiába hajló utópia, amelyben az idő jelentősége másképpen jelenik meg. A Patera álomországáról – vagy ha úgy tetszik: oneirokráciájáról – szóló írás nem annyira az idő, mint inkább az álom, a vágyakozás-önámítás témájának hátborzongató feltárása, amely elgondolkodtató tanulságokra enged következtetni a társadalom működéséről, és az önmagát felemésztő apokalipszis rémképeivel zárul. Legfőbb jelentőségét abban látom, hogy már évekkel az első világháború előtt előrevetítette a háború vízióját. Patera a változásnak ellenállva az időt elrejteni szeretné, míg a császár az örökkévalóságot mérő órával éppen őrszemet állítana az idő mellé.

Ransmayr nyelvezete, bár lírai, igen sűrű szövésű. A díszleteket (az óraműves műhelyét, a kínai csatornákat) és gondolatokat bonyolult jelzős és határozós szerkezetekkel írja le, amelyek viszonylag könnyedén illeszkednek egymásba a német nyelvben, azonban kihívást jelenthetnek a fordításban. Ám nem Adamik Lajos számára, aki a cizelláltságáról ismert szerző szövegét a bonyolultságában is magával ragadó textussá magyarította. Lírai gyengédséggel siklanak egymásba a képek. Feledhetetlen, ahogy a Cox karjaiba repülő fiatal Faye képét követi annak ábrázolása, ahogyan Cox lehetővé teszi a repülést a gépmadarak megalkotásával. A jelöletlen párbeszédek, a tekervényes mondatszerkezet, a befogadhatatlanságig gazdag képvilág, a harmadik személyű elbeszélés, valamint a nevek elidegenítő hatású pinjin átírása (a szerzőnek a fordítókhoz intézett kifejezett kérésére) a szöveget egyetlen nagyszerű, titokzatos folyammá alakítják, amely olyan, mint az idő maga. A jellemzés ehhez illően szikár: a szereplők pusztán statiszták a misztérium grandiózus előadásában. A kettősponttal záruló bevezető paragrafusokat gyakran követik a részletesen leíró mondatfolyamok. Így a regény felépítése is olyan, mint egy komplikált óraszerkezet, amelynek elragadó számlapja mögött daidaloszi mechanizmus rejtőzik.

A humor, amely diszkréten fűszerezi a regényt, halálosan komoly helyzetekből születik meg: az angolok tolmácsa közli velük, hogy a császár a fejüket akarja. A borzongást nem csillapítja a pontosító magyarázat, hogy az eszükre, a tudásukra tart igényt. A kegyetlen humort megtapasztaljuk a császári udvar és az angol vendégek nyári palotához történő érkezésekor is. Számomra a regény legemlékezetesebb jelenete, amelyben Ransmayr meghökkentő módon a totalitarizmussal szembeni kritikáját lélegzetelállító természetleírásba öltözteti. Ki gondolná, hogy a látványban való gyönyörködés, az esztétikai élvezet elmaradása főbenjáró bűn is lehet? Minden a misztérium fenntartását szolgálja: bármilyen incidens tanúi is lennének a vendégek, ajánlatos azt figyelmen kívül hagyni. Itt a világ a maga nyers, megmunkálatlan formájában káros a szemnek. Ezzel egy lehetséges választ kapunk a hatalom mibenlétének, illetve megőrzésének nehéz kérdésére: ereje az azt körülvevő titokzatosságra épül. És itt valóban gondolhatunk kubini hasonlóságra, hiszen A másik oldal Paterája is elérhetetlenséggel vette körül magát, ismeretlenségbe burkolózva tartotta fönn világalkotó erejét.

A Cox-regény zárójelenete, amelyben a császár váratlan döntést hoz a legnagyobb találmányt, az örökkévalóság időmérőjét illetően, összhangban áll azzal, amit a történelmi személyiségről tudunk: önként lemondott a trónról, az ősei előtti már-már alázatos ígéret jeleként, miszerint nem fog hosszabb ideig uralkodni nagyapjánál.

Számomra ez a regény alapvetően filozófiai mű. Bár kivitelezésében lélegzetelállítóan poétikus, végkövetkeztetése inkább a metafizika irányába mutat. Még az örökmozgó időmérő szerkezet is csupán azt teszi, amit minden időmérő, „az örökkévalóság derűs, tündöklő allegóriái”: jelzi az idő kérlelhetetlen múlását. A császár rájön arra, hogy ahhoz, hogy az idő rettenetes szorításából szabadulhassunk, nem az időt kell megállítanunk. Csupán az idő szorongással teli mérését. E bölcs, ám lehetetlennek tűnő feladat hogyanjára talán a regény dedikációja utal: Ānnak, a szerelem szimbólumának, ami azt sejteti, a szerelem megkerülheti, felülmúlhatja a halál véglegességét. A szeretet eme teljessége az idő lényege.