Nicolae Steinhardt: A megbocsátás
Ahhoz, hogy építően beszélhessünk a megbocsátás erényéről – erről az erényről, amely oly természetes jellemzője a román népnek, amely mindig készen áll arra, hogy igenlően, sőt túláradó nekibuzdulással, kinyújtott kézzel és nyájas mosollyal válaszoljon e szavakra: „bocsáss meg” –, tudnunk kell, hogy az négyféle lehet: 1. az ellenünk vétkezőkkel szembeni megbocsátás, 2. azokkal szembeni megbocsátás, akik ellen mi vétkeztünk, 3. saját magunkkal szembeni megbocsátás, 4. a bűnök és vétkek Isten általi megbocsátása.1
Vegyük sorra őket:
1. Megbocsátani az ellenünk vétkezőknek egyszerű, elemi és nem fáradságos. A derék ember megbocsát anélkül, hogy kéretné magát, és habozás nélkül kimondja a varázsszót, amely az érző és gondolkodó lény sajátja: megbocsátok, Isten bocsásson meg mindannyiunknak. (Tudatában van, hogy ő maga is esendő, és ismeri, vagy a szíve legmélyén ösztönösen magában hordozza Szent Pál apostol szavait: „Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem.”2) Maga az Úr parancsolta nekünk, hogy megbocsássunk, bármikor, akárhányszor szükséges, korlátozás nélkül (Mt 18, 20-22); hiszen mi mást jelentene a Péternek adott válasza: „hetvenszer hétszer”, mint azt, hogy végtelenül sokszor, hiszen aligha feltételezhetjük, hogy akár a legelvetemültebb ember is egyetlen nap leforgása alatt négyszázkilencvenszer vétene ellenünk? Az Úr imádsága pedig a bűnök Isten általi bocsánatának feltételévé teszi az ellenünk vétkezőkkel szembeni előzetes bocsánatot, illetve az előbbit az utóbbihoz igazítja, így Isten bűnbocsánata – matematikai kifejezéssel élve – annak függvényévé válik, hogy képes-e az illető megbocsátani felebarátjának.
Azonban a megbocsátásnak e közvetlen, nyilvánvaló és kézenfekvő formájához két kiegészítést kell fűznünk:
a. Csak a személyesen ellenünk, nem pedig a mások ellen elkövetett rosszat bocsáthatjuk meg. Amikor felebarátunkat bántják, sértegetik, ütlegelik, becsmérlik, cserbenhagyják, nem a mi hatáskörünkbe tartozik, hogy a rossz elkövetőjének megbocsássunk. Még kevésbé akkor, amikor nem egyetlen személyről, hanem emberek csoportjáról vagy egy egész közösségről van szó. Ha ez a közösség vagy nemzet bárminemű diszkrimináció tárgyává válik, ha üldözik, kifosztják, kigúnyolják, becsapják, eltiporják, elnyomják stb., tilos nekünk az ő nevében megbocsátani, nincs erre illetékességünk.
Meggyőződése volt ez Nicolae Iorgának is, a páratlan történésznek és mély gondolkodónak, aki kijelentette, hogy mindenki csak a vele szemben elkövetett rosszat bocsáthatja meg, nem pedig a mással vagy másokkal szemben elkövetettet.
b. Nem elég megbocsátani, hanem elengedhetetlenül szükséges a felejtés is. A megbocsátás, melyet nem kísér a felejtés, semmit sem jelent, csupán üres szó, fecsegés, locsogás, ámítás, a rossz észben tartásának álcája. Ismertem egy papot, egy nagyszerű embert (valamikor lelkiatyám volt), George Teodorescu atyát Bukarestben. Ezt mondogatta a híveinek: „Jönnek hozzám férfiak, nők, és ezt mondják: megbocsátani megbocsátok neki, de felejteni nem tudok. Ez a válaszom nekik: azt mondod, megbocsátasz, de nem felejtesz. Rendben van. De szeretnéd-e, ha miután meggyóntatlak és fejedre téve a stólát, ezt mondom: megbocsátok és feloldozlak, azt hallanád, amint Krisztus odaátról átkiált: te ugyan megbocsátottál neki, atyám, de tudd meg, hogy Én nem felejtek. Hadd halljam!”.
Madeleine Ferrat című regényében, Émile Zola rettenetes képet fest arról a bűnös asszonyról, akinek Jézus megbocsát, de az Atya Isten nem, mivel Ő semmit sem felejt. Ez az írás (amely a valószínűleg markionista befolyás alatt álló francia író elméjében született meg) talán még inkább megerősít abbéli meggyőződésünkben, hogy a megbocsátásnak sem értéke, sem varázsa, sem megváltó ereje nincs (és, mondjuk ki kertelés nélkül, egy fityinget, de még egy férges diót sem ér), ha nem kíséri felejtés.
Hogy a felejtés fáradságosabb, mint a megbocsátás, nem fér kétség hozzá. Valóban nehéz. De vajon nem mondható el ez az egész kereszténységről? Akik Krisztushoz jönnek és nincsenek tekintettel a pohárra, amelyet Ő kiivott (a keserűség poharát, ráadásul fenékig), és a keresztségre, amellyel Ő megkereszteltetett (a kereszthalállal), arról tanúskodnak, hogy nem tudják, milyen Istent imádnak és milyen közösséghez tartoznak. Természetesen nehéz felejteni, mint ahogy nehéz bárkinek az is, hogy ellenségeit szeresse [Mt 5:44], bal orcáját is odafordítsa, miután a jobbon megütötték [Mt 5:39], hogy ne csupán tettben, hanem gondolatban se vétkezzen [Mt 5:28], hogy teljesítse a hegyi beszéd oly rejtelmes és radikális parancsait [Mt 5-7. fej.], mint ahogy nehéz általában mindaz, amit az Úr megkövetel azoktól, akik ragaszkodnak Hozzá és bátorkodnak magukat tanítványainak nevezni.
2. Megbocsátani azoknak, akikkel szemben mi vétettünk, paradoxonnak, sőt szofizmának is tűnhet, ellentmondásként, abszurd fogalomként hathat. Mi módon bocsáthatnánk meg mi annak, akit mi bántalmaztunk? Vajon nem a napnál is világosabb, hogy őt illeti meg annak joga, hogy nekünk esetleg megbocsásson?
És mégis, nem helytelen és nem erőltetett a megfogalmazás; nem fér kétség hozzá, hogy egészen érzékeny dolog megbocsátani annak, akivel szemben mi vétettünk, vagyis annak, aki előtt lecsupaszítottuk magunkat és feltártuk haszontalanságunkat, lelki rútságunkat, ostobaságunkat, gonoszságunkat, gyalázatunkat, zabolátlanságunkat, álnokságunkat, féktelenségünket, aljasságunkat, bárdolatlanságunkat vagy hitványságunkat. Azoknak, akik előtt a tudatalattink zavaros mélységeit kiokádtuk, lehullott az álarcunk, szégyenünket közszemlére tettük, lejárattuk magunkat, becsületünket elvesztettük, és akikkel szemben roppant gyűlölettel viseltetünk. Vajon nem ők azok, akiknek legszennyesebb, leggaládabb arcunkat mutattuk? Nem kell kifinomult pszichológiai érzék annak megértéséhez, hogy jóval nagyobb szégyenérzettel és nehezteléssel tölt el bennünket az, akivel szemben mi vétettünk, mint az, aki velünk szemben vétett és lejáratta magát előttünk.
Ennek kapcsán engedtessék meg, hogy Eugène Labiche francia drámaíró régi színdarabjára hivatkozzunk. Bár nem több, mint egy együgyű világi vígjáték, mégis igen hasznos tanulsággal szolgál. A színdarab hőse, egy szépséges lány jómódú atyja, egy hegyi üdülőhelyen találkozik két fiatalemberrel, akik mindketten a lánya kezére áhítoznak. Az apa, akit Perichonnak hívnak, séta közben megcsúszik, és hajszálon múlik, hogy a szakadékba essen, ha az egyik fiatalember segítő kezét nem nyújtja feléje. Most már minden bizonnyal ő, a család jótevője lesz a szerencsés kiválasztott. Ám Perrichon úr nem siet vejévé fogadni a fiatalembert, sőt, sértett büszkeségében a mentő cselekedetet megpróbálja bagatellizálni, kijelentve, hogy ő már meg is kapaszkodott egy gyökérben, az úgynevezett szakadék pedig nem volt több gödörnél, hogy a maga módján ő igen fürge mozgású. A másik jelölt, aki eszesebb volt, balesetet színlel, megadva Perrichon úrnak a lehetőséget, hogy emberélet bátor megmentőjének bizonyuljon. Ő lesz a kiválasztott!
Perrichon úr esete, úgy véljük, segít megérteni, mily nagy erőfeszítéssel jár megbocsátani azoknak, akikkel szemben mi vétettünk, milyen bátorságot és elszántságot követel meg tőlünk, hogy szemükbe nézzünk, elnézésüket kérjük, ne nehezteljünk rájuk, ne hárítsuk rájuk – egy furán bonyolult, mégis logikus pszichoanalitikai folyamat során – a ránk nehezedő kényelmetlen és feszengő érzést.
3. Ha keserves a megbocsátás másodikként említett fajtája, annál is nehezebb a saját magunk iránti megbocsátás. A magunkkal szembeni megbocsátás az, amely valószínűleg a legkínosabb és legmegpróbálóbb erőfeszítést követeli meg, ami a bűnös emberben, a totális defetista e prototípusában lakozó kudarcvágy és a csüggedésbe való menekülés hajlama fölötti győzedelmeskedést illeti.
Miután keserű bűnbánatot tartottunk, fenntartások nélkül megvallottuk bűnünket, vezeklésünket teljesítettük, penitenciánkat leróttuk, teljes szívünkből, lelkünkből és elménkből bocsánatot kértünk, a bűnhődés könnyeit ontottuk, az következik, hogy teljes alázatossággal, nem minden megrendülés nélkül, megbocsássunk magunknak. Az 50/51. zsoltár, nyilván, arra buzdít, hogy gonoszságunkat beismerjük, és elvárja, hogy bűnünk szüntelen előttünk forogjon. Megfontolandó tanács. De a bűnünk észben tartása ne kezdjen el erjedni, ne fakadjon belőle bensőnk gyógyíthatatlan mételyének és megnyomorodásának forrása. A bűnre való élénk emlékezés üdvös lehet; de éppúgy igaz az is, hogy kiválthatja a lelkiismeret lassú elfertőződését. Georges Bernanos francia keresztény író méltán helyezi a hangsúlyt a megbocsátás e fajtájára, amely annál is keservesebben teljesíthető, mert ellentétben áll lelkünk megkeményedésével, zsigeri gonoszságunkkal. Szívünk oly gonosz és oly megkeményedett, hogy szűk és terhelt horizontunk korlátait súrolva el sem bírjuk képzelni, hogy a megbocsátás egyáltalán lehetséges. Mint valami kunyhólakók, képtelenek vagyunk akárcsak elgondolni is a szerte a modern világon épült fényűző palotákat3.
4. Éppen ezért, azon kapjuk magunkat – és ezzel a megbocsátás negyedik vonatkozásához értünk –, hogy oly kevéssé állunk készen elhinni, hogy Isten megbocsátja a bűneinket, bármilyen őszinte és hő bűnbánattal is bánnánk azokat. Szerencsére Isten kimondhatatlanul jobb, mint mi, és Ő mindig készen áll megbocsátani. Azonban az embertől, aki esendő természetéből adódóan igencsak kevéssé hajlandó a mások jóságában hinni és igencsak kevéssé áll készen saját magának megbocsátani, jelentős erőfeszítést követel meg az, hogy igazán higgyen a bűnei teljes eltörlésének lehetőségében. Gondolkodását még áthatják a szemet szemért, fogat fogért ősi szempontjai, miközben ellenáll Krisztus tanításának, Aki nem az egészségesekért, az igazakért és jókért jött el a világba, hanem a bűnösökért [Mt 9:13]. Az Ószövetségben Isten Mózes előtt csak törvényhozóként és szigorú bíróként mutatkozott meg; Krisztus teljessé teszi a kinyilatkoztatást, feltárja előttünk a teremtő, megváltó és vigasztaló Szentháromságot, az irgalom Istenét.
Semmi hasznunk nincs abból, ha hisszük, hogy Krisztus a Megváltó, ha nem hisszük, mindegyikünk, éppoly szilárdan azt is, hogy értem is eljött, hogy engem is megváltson, az én Megváltómként.
Némelyeknek úgy tűnhet, hogy az általuk elkövetett bűnök meghaladják még Isten megbocsátó képességét is. Mivel ez a gondolat az Isten félelmében, az alázatban, a lelkiismeret skrupulusában és kifinomultságában gyökerezik, gyógyító és üdvös. De ha a bűnbánat hathatósságának, Isten erejének és jóságának kétségbe vonásához vezet – mint Júdás esetén, s így a csüggedést is táplálja –, akkor égbekiáltó bűnné változik, mivel az igazság az, hogy nincs olyan bűn, amelynek ártalmassága csorbíthatná a Teremtő emberszeretetét. Másfelől, arról is szó van, hogy ezzel figyelmen kívül hagynánk Szent Pál apostolnak a Korintusiakhoz írt 1. levelében (1Kor 6:9-11) olvasható igen egyértelmű szavait, amelyek világosan megadják a megoldást a problémára: „Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát. Pedig néhányan ilyenek voltatok”. Eddig a szöveg rideg megállapításokat tesz. Ám közvetlenül ezután megváltozik a hangszíne, megjelenik – ha a bűnbánat megtörtént – a megbocsátás ígérete. A metanoia mindent megváltoztat, és megnyitja az üdvösség horizontját: „de megmosattatok, megszentelődtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által”4.
Jól tennénk, ha minél gyakrabban felelevenítenénk Szír Szent Izsák szavait: „Ne káromoljátok Istent azzal, hogy igazságosnak nevezitek!”. Ezek a szavak első látásra ellentmondásosak és botrányosnak tűnhetnek, de valójában mélyen ortodox és igaz szavak, amelyek fölött nem kell megbotránkoznunk. Hiszen ha Isten kizárólag az igazságosság szerint ítél, akkor mindannyian elveszünk, egyikünk sem nyerhet felmentést a kizárólag igazságosságra és a számvitel szabályaira épülő ítélet során5. Isten, aki a teremtményei iránti szeretetből nem járt el igazságosan, hanem megengedte, hogy kereszthalált haljon az Ártatlan, nagy örömünkre és reménységünkre nem igazságos a szó rettenetes és hajlíthatatlan értelmében6. Istenünk – a Szentháromság – az irgalom Istene, ami az „igazságtalanság” szinonimája, azaz egy mélyebb, átfogóbb, titokzatosabb, felsőbbrendű igazságé. Kimondhatatlan irgalmában, Isten (Akiről azt mondják, hogy a nap huszonnégy órájából csupán egyet tölt az igazságosság trónusán, a többit pedig a könyörület trónusán) megteheti és akarja is, hogy megbocsásson nekünk és üdvözítsen bennünket.
A megbocsátás lényegében isteni attribútum (következésképpen az emberi megbocsátás is annak a jele, hogy a teremtményben jelen van az isteni fuvallat). Egyedül Krisztus képes, mintegy spongyával, tisztára törölni az egész bűnöktől elfeketített táblát, megfehéríteni az emberi élet során felgyülemlett gonosz cselekedeteket és gondolatokat rögzítő filmszalagot. Amikor a megbocsátásra törekszünk és elsajátítjuk a megbocsátás kifinomult formáinak gyakorlatát is (az azok iránti megbocsátást, akikkel szemben mi vétettünk; saját magunk megbocsátását, miután valódi bűnbánatot tartottunk), akkor kezdjük el megérteni az isteni megbocsátást. Marcel Jouhandeau nem Krisztus ítéletétől, hanem a saját ítéletétől retteg: ha korlátolt értelmén, megkeményedett szívén és konok, kicsinyes emberi gonoszságán múlna, ő saját magát elítélné. A pokoltól inkább Urunk jósága és nagylelkűsége óv meg, mintsem saját akaratunk. Nehéz felemelkednünk a megbocsátás páratlan nemeslelkűségének szintjére. És éppen abban rejlik a nagyszerű titok, hogy a felsőbb hatalom – a könyörület és a kegyelem útján – kiemeli a teremtményt az elvetemültség sötétségéből, és felragyogtatja számára a Golgota korlátokat áttörő, sötétség fölött diadalmaskodó határtalan világosságát. Neveljük rá magunkat a megbocsátásban való hitre, merjünk így hinni, merjünk imádkozni a bátortalanságból való gyógyulásért. Neveljük rá magunkat arra, hogy ne reménytelenedjünk el, mint Júdás – aki nem hitte azt sem, hogy Krisztus elég jó ahhoz, hogy neki akarjon megbocsátani, és azt sem, hogy elég erős ahhoz, hogy neki ténylegesen meg is bocsásson –, hanem lépjünk Szent Péter apostol nyomdokaiba, aki keserű könnyeket hullatva bánkódott [Mt 26:75], de nem kételkedett Mestere megbocsátó akaratában. Egy pillanatig se veszítsük szem elől, hogy többé nem a hajthatatlan Törvénynek vagyunk alárendelve, hanem a kegyelemnek7, azaz a könyörületnek és jóakaratnak. Ezért sajátítsuk el félelem nélkül az emberi megbocsátás három formáját; az isteni bocsánatban pedig bízzunk rendíthetetlenül. Ezek együtt szétválaszthatatlan egészet alkotnak, és a keresztény hitnek az alapját képezik, lehetővé téve számunkra, hogy reménykedjünk az Úr szent és irgalmas igazságtalanságában, most és az ítélet órájában. Ámen.
1 A megbocsátás fázisait röviden felvonultatja még a Napló a boldogságról is.
2 Rm 3:10-12; lásd még Zsolt 13/14:2-3 és 52/53:3-4.
3 A prédikáció Rohia Monostorban őrzött vázlatában Nicolae atya megjegyzi: „Tehát, végső soron, teljes alázattal és elkerülve, hogy lelkünk mindörökre mérgezett/megmételyezett legyen, bizalommal bocsássunk meg magunknak is – bár ez a legnehezebb”. És nagybetűkkel folytatja: „Nehéz? A kereszténység nehéz (a szerző kiemelése). Ha a könnyűt (a szerző kiemelése) keresitek, itt nincs keresnivalótok! Itt kereszt van, és nehézség”.
4 Lásd még Ef. 2. fej és 5:5-8.
5 Zsolt 129/130:3: „Ha a bűnöket számon tartod, Uram, Uram, ki marad meg akkor?”; Zsolt 143:2: „Ne szállj perbe szolgáddal, hiszen egy élő sem igaz előtted!”.
6 A prédikáció említett vázlatában, a központi gondolat még erőteljesebben került kifejtésre: „Ha Isten igazságos, akkor mi elvesztünk. De Isten nem igazságos – SZERENCSÉRE: az Ártatlan Jézust hagyta meghalni a kereszten!”.
7 „Hiszen a bűn nem fog uralkodni rajtatok, mert nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt éltek” (Rm 6:14).
Fordította: Amik Annamária
A fordítás a jogtulajdonos Mănăstirea Rohia engedélyével az alábbi kiadás alapján készült:
Nicolae Steinhardt: Dăruind vei dobândi, Polirom, Iași, 2008, p. 409-419.
Kritizorok 