Dumitru Stăniloae: Idő és örökkévalóság[*]
A kereszténységben két Isten-fogalmat találunk: egyik a Bibliából származik, és a keresztény élethez és tapasztalathoz fűződik, a másik pedig a görög filozófiából ered. Az első felfogás Istent élő Istenként mutatja fel, aki tele van törődéssel és érdeklődéssel az emberiség iránt. A második Istent mozdulatlanként és mozdíthatatlanként ábrázolja. A keleti ortodoxia komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a két koncepciót ötvözze és összhangba hozza. Arra tett kísérletet, hogy az Istenről való gondolkodás e két módját az isteni lényegről és az isteni energiákról szóló tanításban békítse ki, kiemelve, hogy míg lényege szerint Isten mozdulatlan, energiái révén mégis kilép magából. Ez azt jelenti, hogy Istent mint személyt gondoljuk el, egy személy pedig egyidejűleg több szinten létezik. Az anya, például, amikor a gyermekével játszik, lehajol a gyermek szintjére, ugyanakkor nem szűnik meg felnőttnek lenni; ugyanígy Isten, miközben meglátogatja a világot, továbbra is a világon túl és a világ fölött marad. Manapság, a nyugati teológia is próbálkozik a pusztán mozdulatlan Isten fogalmának meghaladásával, ám időnként, például Tillich-nél, a másik végletbe megy át, és Istenről kizárólag mint folyamatról, valamivé válásról, mozgásról gondolkodik. Megpróbáljuk egyrészről Isten változhatatlanságát, másrészről pedig az Ő elevenségét összeegyeztetni, Palamász Szent Gergely, a kiváló tizennegyedik századi bizánci teológus szellemében, miközben arra törekedünk, hogy az Isten örökkévalósága és az időben zajló emberi életünk közötti kapcsolatot felfejtsük.
Az örökkévalóság nem lehet pusztán egy változatlan szubsztancia, nem lehet egy önmagában létező örök törvény. Egy ilyen örökkévalóság nem lenne kimeríthetetlen, márpedig a tény, hogy kimeríthetetlen, a bensőséges, személyes léthez hasonlatos voltából következik. Az örökkévalóságnak magában kell foglalnia egy benső dimenziót és az akarat szabadságát is. Egyedül így lehet kimeríthetetlen és folyamatos újdonság forrása. Ha Isten örökkévalóságát csupán a puszta ész eszközeivel vagy örök szubsztanciaként gondoljuk el, akkor az örökkévalóságról téves képet alakítunk ki magunkban, nem valóságosat. Az örökkévalóságnak az élet teljességének kell lennie. Ennek okán a valódi örökkévalóság Isten örökkévalósága, úgy, hogy Istent igaz és mindenkor önazonos szubjektumként fogjuk fel, azonban olyanként, aki ugyanakkor a megnyilvánulások örökkévaló és végtelen változatosságának forrása is. Ám a valódi személyes élet csak ott létezik, ahol közösség is létezik, a közösség teljessége nélkül pedig nem lehet az élet teljességéről beszélni. Így az élet teljessége a tökéletes szubjektumok, a tökéletes személyek közötti tökéletes közösségben lakozik. Ezért a valódi örökkévalóság a Szentháromságé. A Személyek Háromsága a közösség és az örökkévalóság teljessége. A Szentháromság örökké változatlan a szeretetében, ám a Szentháromság szeretete az élet teljessége, ezért a megnyilvánulásában és cselekvésében kimeríthetetlenül változatos.
Az örökkévalóság élet, az élet pedig mozgás. Karl Barth méltán jegyzi meg, hogy ami pusztán és egyszerűen mozdulatlan és mozdíthatatlan, az halott, ezért, ha Isten teljességgel mozdíthatatlan, akkor Istennek halottnak kell lennie! Azonban a mindenkor egyforma mozgás – a gép automatikus mozgása – szintén élettelen. Az örökkévalóság igazi értelme csak az örökkévaló Személyek közötti tökéletes közösségben tárul fel, akik szeretete kimeríthetetlen. Aki ebben az isteni interperszonális közösségben osztozik, az az örök életben részesül. „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust”. Isten mint közösségben lévő Személyek kimeríthetetlen élete nem állhat pusztán abból, hogy figyelme egyik tárgyáról vagy egyik gondolatról a másikra tér. A tökéletes szubjektivitás örök élete nem függ a véges valóságoktól, hanem inkább ezek a véges valóságok függnek Isten örökkévalóságától. Az isteni örök szubjektivitás életének elmúlhatatlan teljességnek kell lennie. Az ugyanolyan teljességű Személyek iránti szeretetből fakad; így lesz örökkévaló, kimeríthetetlen életté. Magába foglalja a másikkal való kapcsolatot, aki hasonló szeretettel válaszol. Az isteni Személyek egymást a rájuk jellemző örök, kimeríthetetlen szeretettel szeretik. Teljes viszonosságban, az osztozás kölcsönösségében lévő társakként szeretik egymást. Ebben az egyiktől a másik felé tartó folyamatos mozgásban ugyanazt az örök, tökéletes szeretetet ajándékozzák egymásnak kölcsönösen.
Az eme igazságban megértett örökkévalóságot – mint személyes életközösséget – nem szabad az idő ellenpontjának tekinteni vagy azzal szembe állítani. Az idő nem az örökkévalóság ellen elkövetett bűn, az idő nem az örökkévalóságból való kiesés, és nem ellentétes azzal. Isten örökkévalósága mint az élet teljessége, mint az egymással tökéletes egyességben lévő Személyek közötti örök és tökéletes szeretet, magában hordozza az idő lehetőségét. Másrészt pedig az idő is magában hordozza az örökkévalóság lehetőségét, amely az Istennel való közösségben az Ő kegyelme által valósulhat meg; hiszen Isten szeretetkapcsolatba léphet az időben élőkkel. Ki kell emelnünk, hogy az örökkévalóságnak az időben való aktualizálása mindenkor Isten kegyelméből történik, mert Isten az, aki bennünket egyáltalán képessé tett arra, hogy Neki választ adjunk, és Ő az, aki felkínálja nekünk a szeretetét. Így Ő az, aki nekünk megadta az örökkévalósággal való kapcsolódást, és a Vele való közösségben nyerjük el az örökkévalóságot.
A szeretet önmagunk odaajándékozása a másiknak, valamint erre adott válaszként az ajándék maradéktalan viszonzása a másik által. Egyedül a felkínált szeretetre adott maradéktalan és azonnali válaszban valósul meg maradéktalanul a szeretet és juthatnak el ketten a teljes közösségre. A válaszra való várakozás intervalluma az idő. Ilyenként az idő a személyek közötti szellemi távolság, míg az örökkévalóság minden távolságon vagy elkülönülésen túl van. Hitvalló Szent Maximosz mondja:
„A Pünkösd misztériuma az, hogy az Isten gondviselésében lévők magával az isteni Gondviseléssel egyesülnek közvetlenül. Más szóval, a teremtett természetünk egyesülése Isten Logoszával, Isten jósága révén, olyan egyesség, amelyben többé nincs idő vagy valamivé válás.”[†]
A Szentháromságban a válaszra való várakozás időtartama teljességgel eltűnik, mivel egyik Személy ajándéka a másiknak azonnali. A három Személy közötti isteni szeretet így mindenkor teljes és tökéletes.
Amikor másokat teremtett, hogy Háromsága szeretetében osztozó társaivá váljanak, Isten látta, hogy azok, mivel teremtmények, nem válaszolhatnak ugyanígy, hanem csak korlátozott és véges módon. Esetükben a válasz akaratszabadságot, erőfeszítést és növekedést feltételez. Emberi feleletünk nem lehet egyből és egészen önmagunknak e teljes odaajándékozása, nem lehet ugyanolyan azonnali és közvetlen, mint Isten számunkra felkínált szeretete. Ezért Isten a szeretetét növekedésünkhöz és válaszadási képességünkhöz mérten kínálja fel. Így Isten fokozatosan részesít bennünket Önmagából, hogy megtanulhassunk a mindenkori tényleges növekedésünknek megfelelően válaszolni Neki.
Ez a fokozatos és lassú mozgás, amely az Istennek adott válasz, az időnek felel meg. Isten pedig mindenkor készen áll segítségünkre lenni abban, hogy az általa felkínált szeretetre adott teljes és azonnali válasz örökkévalóságához felnövekedjünk. Miközben az örökkévalóság felé haladunk, Isten maga is velünk él az időben, osztozik velünk – isteni energiái munkálkodása és a velünk való kapcsolatai révén – utazásunk reménységében. Ez azért van így, mert szeretete felkínálásával, Ő önként vállalja és éli meg a korlátozottságot; láthatjuk ezt az időben megvalósuló teljes üdvtörténetben. Isten a saját örökkévalóságát teljes mértékben megéli a trinitárius kapcsolataiban, ugyanakkor ugyanazt az örökkévalóságot éli meg akkor is, amikor elénk siet, hogy az időben találkozzon velünk. Ez a kenózis: Isten leereszkedése az időbe és a térbe, amelyet teremtményei kedvéért önként vállal és a Háromságban való élete örökkévalóságával egyidejűleg él meg.
Azonban ez azt is jelenti, hogy erre nekünk is felelnünk kell, nem csupán az időben zajló életünk során, hanem az örökkévalósággal való kapcsolatunkban is, amelyből ez az ajánlat hozzánk érkezik. Isten hosszútűréssel várakozik arra, hogy Hozzá térjünk, hogy ráébredjünk az általa felkínált szeretetre. Ugyanakkor örvendezik az időköz vagy a habozás teljes hiánya felett, amely a Szentháromság Személyei közt oda-vissza áradó szeretetre jellemző. Az Isten velünk való kapcsolatának paradoxonját emeli, hogy a Szentháromságban lakozó természetfölötti szeretet öröme gyarapodik, miközben Isten az emberi teremtményei válaszára vár – vagy a válaszadás késlekedése függvényében mérséklődik. „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem”.
Az idő Isten számára a várakozás intervalluma, amely az ajtónk megzörgetése és aközött telik el, hogy azt szélesre tárjuk előtte. Az így értelmezett idő velejárója az ember szabadsága is, valamint a mélységes tisztelet, amelyet Isten a teremtményei iránt tanúsít; Isten nem hatol be erővel az ember szívébe. Az Istennel való egyesülés a szeretetben csakis az általa felkínált szeretetre adott szabad válaszunkban valósulhat meg; ezért hagy nekünk Isten időt; és mivel Isten tiszteletben tartja az embert, ezt az időt Isten és ember egyaránt megéli. Más szóval, Isten, miközben válaszunkra vár, az időben él anélkül, hogy közben feledné vagy feladná saját örökkévalóságát. Eközben mi, amikor nem halljuk meg az Ő hangját, anélkül élünk az időben, hogy tudatában lennénk az örökkévalóságnak. Nem kérdéses, hogy amikor nem halljuk meg Isten hangját, vagy úgy döntünk, nem válaszolunk rá, akkor puszta várakozásban maradunk; várunk mindenfélére, és ennek folytán teljességgel az időben elmerülve élünk. Ha viszont nagy személyes jelentőségű eseményre várunk, fokozottabban tudatosul bennünk az idő múlása. Ráadásul ennek a fontos eseménynek a várását mindig olyan öröm kíséri, amely betölti a lelket és elűzi annak unalmát. A legerőteljesebben megélt várakozás, a mindeneknél nagyobb vágyunk a másik személy feltétlen szeretetére irányul.
Így élhetjük meg mi az örökkévalóságot, a reménységben, a várakozásban, és ez bennünket oly túlcsorduló örömmel tölt el, hogy már nem tudatosul bennünk az idő múlása, Isten pedig az emberek iránti szeretetéből fakadóan velünk van ebben a reményteljes várakozásban. Ő mindent megtesz azért, hogy lehetségessé váljon ez a válasz; velünk ellentétben Ő sosem bátortalanodik el, és sosem fordítja a figyelmét a másikra a mi rovásunkra, nem terelik el egyéb, jelentéktelen dolgok, mint a mi figyelmünket. Isten számára az idő sosem egyhangú, mint ahogy nekünk az, Isten látása előrenyúlik a jövő teljességéig, az eljövendő életig, ezért Ő sokkal türelmesebb velünk, és megmarad az örömében akkor is, ha a dolgok nem érték el teljességüket; Ő nem adja fel a reményt úgy, ahogy mi tesszük.
Mivel Ő azt szeretné, ha az iránta való szeretetünkben mindenkor növekednénk, különféle tettei és munkái révén folyamatosan megosztja velünk isteni energiáit, amelyek megerősítenek bennünket abban, hogy felnövekedve a válasz teljességére jussunk. Ebben az értelemben beszélhetünk a történelemben – úgymond a „valamivé válásban” – részt vevő Istenről, a közvetlenül ránk irányuló cselekedetei szintjén. Ő velünk együtt halad afelé, amivé válnunk kell. Azonban bennünk a valamivé válás folyamata nem csupán az az időköz, amely bennünket az Istennel való teljes egységünktől elválaszt, az nem csupán a Feléje tartó utazásunk. Mivel jelenléte szerető légkörében utazásunk során szüntelenül folyamatos gyarapodást érezhetünk, elmondhatjuk, hogy a mi időnket is fokozatosan megtölti az örökkévalóság egyre erősödő tudata. Isten pedig, azáltal, hogy reménységgel várakozik az emberi válaszra, saját maga hozza el az örökkévalóságot az időbe. Egyébként az isteni ajánlat és a rá adott válaszunk közötti intervallum csökkentésének sem kell feltétlenül fokozatosan történnie. Az ember gyorsan is megadhatja a válaszát – és vannak olyanok, akik igen gyorsan válaszolnak Istennek –, ám mások csalódást okoznak a várakozó Istennek: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok!”
Isten a prófétái útján tudatja a jövőt, és ez jelzi, hogy az Ő munkálkodását az időben és az idő által kell értelmeznünk, annak ellenére, hogy Ő maga az idő felett áll. Az embert Isten hívása bensőjében mozdítja el, akkor is, ha válasza tétova. Isten olyan, mint egy óriási összekötő híd, amely átfedi az ajánlata és az emberi válasz, az örökkévalóság és az idő között tátongó közt, és így az időben élő ember egyre közelebb érzi magát az örökkévalósághoz. Csak amikor teljességgel érzéketlenné válva semmibe veszi vagy végképp megfeledkezik Isten ajánlatáról – amikor többé nem is áll szándékában arra válaszolni –, csak akkor tekinthetjük úgy, hogy végleg elveszett, mint aki feladta az örökkévalóság felé tartó mozgását. Isten az örökkévalóságát azáltal teszi munkálkodóvá, hogy segít áthidalni a közöttünk és Közötte, valamint a közöttünk és mások közötti időbeli távolságot. Isten időben munkálkodó szeretete abból a szeretetből teljes, amely az örökkévalóságból van, és ebben rejlik hatalmas ereje. Miközben időben munkálkodik, az idő fölé emel bennünket.
Valahányszor megérzik az emberek Isten szeretetét, és valamilyen választ adnak arra, az örökkévalóságot élik. Sőt, bizonyos szempontból, valahányszor szeretetben élnek egymással, az örökkévalóságot élik meg. Az időnek mint az örökkévalóság felé tartó mozgásnak e fölfogása segít jobban megértenünk azt, hogy miért is irányítjuk figyelmünket mindenkor a jövőre, mindig arra törekedve, hogy felfedezzük azt, ami még felfedezetlen, hogy végül eljuthassunk arra, amit még teljességgel el nem értünk ebben az életben. Az idő tárja fel nyughatatlanságunk tényét, képtelenségünket a megpihenésre az adott állapotok közepette, azt, hogy szüntelenül arra az állapotra törekszünk, amelyben majd teljességgel megnyughatunk Istenben. Az idő jelzi számunkra, hogy a semmi szakadéka fölé vagyunk felfüggesztve. Ezért igyekszünk fáradhatatlanul a mélyebb megértésre abban, hogy kik vagyunk és mi vesz bennünket körül. Lehetetlen a dolgok értelmét maradéktalanul megragadnunk ebben az időbeli életben. A jelen pillanat mindenkor olyan pillanat, amely átnyúlik az eljövendő reménységébe. Nem csak egy jelen pillanat, hiszen „nincs itt maradandó városunk”, azaz a szó legtágabb értelmében vett „jelenünk”. Örökkévaló jelene csak Istennek, a lét teljességének van. Az időben mi az egyre teljesebb válasz felé tartunk, amelyet Istennek a szeretetajánlatára adunk, és a valódi létünk felé Isten maga vonz bennünket. Ezért kell a jelen pillanaton túlra tekintenünk, és míg benne vagyunk, a jövőn munkálkodnunk, hogy az örökkévalóságban találjunk rá valódi létünkre. Hátrahagyva a mögöttünk lévőket, teljes lényünkkel az eljövendőkre törekszünk. Mindaz, ami ebben az időbeli jelenben van, alá van vetve a fokozatos elmúlásnak.
Az idő olyan, mint a két hídfő közötti távolság. Van benne valami homályosság, bizonytalanság. Vagy a halál vagy az élet teljessége felé tartó mozgással van dolgunk. Menekülés Egyiptomból való a Sínai-sivatagon át Kánaánba; Lót menekülése Szodomából máshová, egy olyan földön keresztül, ahol nincs maradása. A helyben maradás a halált jelenti; tovább kell mennünk, semmibe véve a halál általi fenyegetettség eme állapotát, abban a bizonyos hitben, hogy megtaláljuk az élet teljességét. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy többé nem magunkért élünk, hanem Érte, akit csak azáltal találunk meg, hogy önmagunkat megtagadva magunk számára meghalunk. Elfogadjuk a csalóka élet elvesztését, azért, hogy megtalálhassuk az igazi életet; ami azt jelenti, hogy a halál fölött a halállal győzedelmeskedünk. De ez a halál csak akkor vezet el bennünket az igazi életre, ha a magunkkal szembeni halál elfogadása az Isten mindenek fölött való Személyéért való életet jelenti. „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt”. Alexandriai Szent Cirill mondja: „Isten jelenlétébe csak úgy léphetünk, ha az áldozat állapotában vagyunk”, a magunkkal szembeni önkéntes halál állapotában.
Másrészt, az, aki csupán azért lép ki önmagából, hogy minél több dolgot szerezzen meg, nem az élet, hanem a halál felé tart. Azáltal, hogy az időt önmaga előtérbe helyezésére fordítja, önzését szilárdítja meg. Az ember énjével ily módon telített idő valójában nem is idő, hiszen többé nem tekinthető olyan intervallumnak, amely személyek között áll, még kevésbé olyannak, amely az embert az isteni Személytől választja el. Az Istentől távol, önzésben élt idő csupán látszólagos idő, mivel abban nem lépünk ki önmagunkból a másik személy felé. A személy és a megszerezni kívánt dolgok között vagy önmaga és a kiaknázás, az öncélú kihasználás tárgyának tekintett többiek között lévő intervallumként fennálló idő egyáltalán nem tekinthető igazi időnek; az nem más, mint a lélek sivatagán át tartó hajsza a teljes halálba.
Az idő valódiságot akkor hordoz, amikor olyan intervallumot értünk rajta, amelyben a személyek találkoznak egymással és végső soron Isten Személyével, és ebben az értelemben pozitív és teremtő erejű. Az idő csupán akkor valódi és teremtő erejű, amikor a személy az időn át vezető utazása során afelé halad, hogy saját élete a másokéval és Isten végtelen életével egyesüljön. Az idő az ember önmagán túlra tartó valóságos elmozdulása, amelynek célja, hogy csökkentse a távolságot saját maga és Isten között. Csakis a valódi utazásnak tekinthető időn való átkelésünk során érhetünk el az örökkévalóságba – nem pedig azáltal, hogy az időtől megpróbálunk megszabadulni –, ugyanis ezen a valós intervallumon mi csak annyiban kelünk át, amennyiben szeretetben egyesülünk Isten mindenek fölött való Személyével. Mindaddig, amíg magunkba zárkózottak maradunk, Isten eltávolodik tőlünk, hiszen mi is eltávolodunk másoktól, és képtelenek vagyunk velük személyes közösségbe kerülni.
Ebben az életben nem léphetünk be az Istennel való közösségnek ebbe a teljességébe, mivel szüntelenül visszatart bennünket a bűn. Nem találkozhatom Isten mindenek fölött álló Személyével másképp, hanem csak a felebarátom személyén keresztül, és ha nem találok rá Istenre benne és rajta keresztül, akkor a felebarátomat sem fedezhetem fel valóságosan. Ha nem találom meg benne Istent, nem fedezhetem fel a felebarátomban a mindenkor új és mély valóságot sem, azt, ami belőle hozzásegít engem ahhoz, hogy önmagamból kilépjek, ami nekem életet ad. Így az idő meghaladása az örökkévalóság felé semmiképpen nem von ki bennünket az interperszonális kapcsolatok világából – az örökkévalóságnak ilyen felfogásával a platonizmusnál vagy egyéb filozófiai irányzatoknál találkozhatunk.
A másikkal való személyes közösségemben nem gyarapodhatok másként, hanem csak akkor, ha a másik szabadon ajándékozza önmagát nekem, anélkül, hogy én vagy mások rászorítanánk, megragadnánk vagy belekényszerítenénk őt. Az élet e kölcsönös, szabad és teljes odaajándékozása csak személyek között lehetséges. A szeretetben egymás felé lépünk. Azonban arra nincs erőnk, hogy önmagunkat maradéktalanul a másiknak ajándékozzuk, kivéve, ha a másik meghív bennünket erre. Ezért jegyzi meg Alexandriai Szent Cirill, hogy az Atya jelenlétébe mi csak úgy léphetünk, hogy áldozatként mutatjuk be magunkat, amikor Krisztus bennünk van, és az Ő áldozata munkálkodik bennünk.
Mivel nem vagyunk képesek arra, hogy a dolgokat leegyszerűsítve Isten szeretetére határozott választ adjunk, utunk során különféle nehézségekbe ütközünk. Mindaddig, amíg bennünk a szellemi habozásnak helye van, az idő kettős lehetőségként működik; lehet az Istenhez való felemelkedés ideje vagy a sötét örökkévalóságba zuhanás ideje. Az idő, ebben az értelemben, csak akkor ér véget, amikor teljes és azonnali választ adunk Isten hívására, vagy amikor véglegesen és végérvényesen magányunkba zárkóztunk, ahol már nem áll fenn semmiféle hívás, és a válaszadás lehetősége is megszűnik. A felajánlott szeretetre való válaszadás folyamatos elutasítása szellemi értelemben a kapcsolódás teljes ellehetetlenülésébe kötözi a teremtményt. Itt szó sem lehet többé várakozásról vagy bizakodásról. Azt gondolom, hogy ebben az állapotban nincs már értelme időről, még kevésbé az örökkévalóság teljességéről beszélnünk.
Mivel ebben az állapotban nem lehet szó semmi újról, nem beszélhetünk egyébről, mint az örökkévalóság egészen kifordult képéről, a valódi örökkévalóság teljes ellenpólusáról: a teljes üresség, a mozgás, irány és cél hiánya miatt értelmetlenné – hiábavalóvá – vált időről. Az üresség (értelemvesztett szakadék) vég nélküli monotóniája és a közösség teljessége (gazdagsága) az örökkévalóság két, egymástól gyökeresen eltérő formája. Az első a halál örökkévalósága, a második pedig az élet örökkévalósága.
Az igazi örökkévalóság teljessége felé haladni képes idő teremtő dimenzióval rendelkezik. Az időnek ez a teremtő dimenziója vagy iránya Isten teremtett világot átjáró végtelen energiáinak életéből ered. A változhatatlan monotóniába merevedett idő teljességgel kivetkőzik az időnek ebből a teremtő irányultságából. Tulajdonképpen többé nem is beszélhetünk róla mint időről, hiszen többé nem tekinthető olyan állapotok egymásra következésének, amelyben mindig felfedezünk valami újat. A semmi (az egzisztenciális üresség) és a monotónia örökkévalóságává válik, amelyben a remény többé nem lehetséges. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” – íme, az értelmetlenné vált, az egymásra következés lehetőségétől kiürült idő. A kárhozat vég nélküli létállapota ez, a megkövülésé, a tudatos halálé. A pokol mozdulatlansága, sötét örökkévalósága, az árnyék árnyéka és a létezés sötétsége ez, ami az élet kínként megélt hiánya.
Isten változhatatlansága, amelyben osztozik azokkal, akik a szeretetben növekednek, az Ő szeretete teljességének a változhatatlansága, amelyen túl semminek sem lehetséges lennie. A pokol változhatatlansága viszont az élet teljes hiánya. Az ebben az állapotban lévők teljességgel kiszakadtak abból a párbeszédből, amely őket az örökkévalóság felé vonzó szeretet mozgásában tartotta. A szó legszorosabb értelmében az ő életük többé nem élet, létük többé nem lét. Számukra az idő csak alakulás. Ha azt mondjuk, hogy Isten egészében az alakulás folyamatában van, azt jelenti, többé nem látjuk Benne az élet teljességét, így többé nem ismerjük fel az élet teljességét mint a teremtményei számára nyitva álló lehetőséget. A valódi alakulást Isten teljessége élteti. Mindaddig, amíg esély van az alakulásra, a mozgásra, van kapcsolat Istennel; Isten magát adja teremtményeinek mindazon keresztül, amit általában véve alkotott, valamint az energiáin keresztül; viszont Krisztusban saját magát, hüposztásziszként, Személyként ajándékozza. Krisztusban magával az Isten személyével való teljes közösség válik elérhetővé számunkra, a saját szintünkön. Krisztus magában áthidalja az Isten és az emberek között, istenség és emberi mivolt, önmaga mint Isten és miközöttünk húzódó távot; ám számunkra a jelenben ez az állapot csupán elvileg és potenciálként valósul meg. Krisztus emberi akarata teljességgel válaszol isteni akaratának, ám ez nem iktatja ki a kettő közötti megkülönböztetést. Krisztus isteni akarata mindenkor az, amelyik magát ajándékozza, hív, válaszra vár, és amelyik a választ lehetővé teszi; Krisztus emberi akarata mindenkor az, amelyik válaszol. Ugyanakkor a tény, hogy Krisztus emberi akarata mintegy válaszol részünkről, kér az érdekünkben, közösségben marad az időbeli állapotunkkal – vágyakozásainkkal és fájdalmainkkal –, az nem jelent mást mint, hogy Krisztus Istenként éli meg ezeket a kapcsolatokat az emberiséggel annak időbeliségében.
Mindaddig, amíg nem mindegyikünk képes teljességgel és tökéletesen válaszolni Isten felkínált szeretetére, maga Krisztus marad emberi mivoltunkkal, időbeliségünkkel kötelékben, amely szorosabb, mint az, amely Istent a Testtélétel előtt hozzánk kötötte; Ő az, aki eme időbeli állapotunkban ránk virrasztotta az örökkévalóság hajnalát, amelyből az Isten ajándékára adható teljesebb válasz erejét merítjük. Isten Igéjének testtélétele, a tény, hogy Benne együttesen áll fenn mind a hozzánk mint időben lévőkhöz kapcsolódó léte, mind pedig a közöttünk és Isten között meglevő mindenkori időbeli távolság áthidalása, megmutatja az Isten örökkévalósága és az ember időbelisége közötti bensőséges kapcsolatot is. Hitvalló Szent Maximosz, elvetve Órigenész követőinek tanítását, miszerint az idő a bűnbeesés eredménye, és a bűnbeesésből származik a mozgás, egyértelműen kijelenti, hogy a mozgás s következésképpen az idő és az alakulás mind Isten teremtő cselekedetének gyümölcse, amely Őfelé tart.
A mozgás és a változás nem a bűnbeesés következtében született meg, hanem azért, mert a Szentháromság Isten akarata az, hogy bennünket magához vonzzon a mozgás és változás révén. Az időbeli mozgást Isten örökkévalóságának teljessége tartja fönn. Isten Fia testté lett, hogy segítsen bennünket át- és túlhaladni ezen a mozgáson, ezen az időbeli intervallumon, amely elválaszt az egymással és a Vele való közösség teljességétől. Rejtelmesen, Ő is megteszi ezt a mozgást velünk együtt. Így él Krisztus velünk az időben, bár Ő ugyanakkor az időn túl is áll.
A Zsidók 11:39-40 nyomán, Urunk e szavaihoz: „nem iszom többé a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom az Isten országában” maga Órigenész fűzte ezt a rendkívüli megjegyzést:
„Ő várja, hogy megtérjünk, hogy példáját kövessük, hogy Vele menjünk, hogy Ő velünk örvendezhessen és ihassa Isten országának szőlőtermését Atyja országában. De ebben az időben, mivel könyörületes, velünk együtt sóhajtozik nagy szánalommal, nagyobb szánalommal, mint maga az Apostol, aki együtt sír a sírókkal és együtt örül az örvendezőkkel. … Az Atyához közeledve, az áldozat keresztjéhez közeledve és értünk hozott áldozatát felmutatva, nem iszik a szőlő terméséből, mivel az áldozati oltárhoz való közeledés éppen azt jelenti, hogy nem iszik az öröm borából, hiszen Ő szenvedi el bűneink keserűségét az idő teljességéig.”
Láthatjuk Krisztust, amint egyszerre van teljességgel az Atyának felmutatott tökéletes áldozat állapotában, azaz amint minden időbeli távlatot meghalad az örökkévalóság teljességében, de ugyanakkor velünk, az időben szenvedőkkel is valósággal egyesülve és egybekötve, és éppen így áldozza fel Magát értünk. Órigenész pedig így folytatja:
„Meddig vár még Krisztus? Azt mondja, «Addig, amíg a küldetésemet bevégzem». És mikor végzi be küldetését? Amikor engem, minden bűnösök között a legutolsót és a legnagyobbat, tökéletessé tesz. Akkor végzi be küldetését. Addig pedig nem rendeli alá magát teljesen az Atyának, és nem is tesz le mindent az Atya elé. Nem önmagáért adja magát az Atyának, hanem értem, akiben a munkája még nem végződött be. Ezért mondja, «Még nem végeztetett el»”.
Krisztus öröme nem lesz teljes mindaddig, amíg egész Teste be nem jön az örömébe. Mivel mind tagjai vagyunk az Ő testének, mindaddig, amíg bármelyikünk még nem rendelte alá magát teljesen és tökéletesen az Atyának, Krisztus maga sem rendeli alá magát teljességgel az Atyának. A közülünk eltávozott szentek sem lesznek az öröm teljességében mindaddig, amíg bűneink miatt sóhajtoznak, ami azt jelenti: mindaddig, amíg nem haladtam meg az időbeli intervallumot, amely az időben közöttem és mindenki más között húzódik, mindaddig, amíg az idő számomra objektív valóság marad. Ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg Aranyszájú Szent János, Hitvalló Szent Maximosz és később Pascal, akitől származnak ezek a csodálatos szavak: „Krisztus kínszenvedése a világ végezetéig fog tartani”. Az Örökkévaló az időben hullat könnyeket az emberért. Az örökkévalóság szolidaritást vállal az idővel, miközben attól különböző marad. Az örökkévalóság az idő eredete és célja. Ez a nagy vigasz, amelyet a kereszténység az emberiségnek nyújt.
[*] A szöveg egy 1971-ben, Dumitru Stăniloae Fairacres-i látogatása alkalmával elhangzott előadás átirata.
[†] A szerző a forrás megjelölése nélkül idéz.
Fordította: Amik Annamária
A fordítás a jogtulajdonos Sisters of the Love of God SLG Press engedélyével az alábbi kiadások alapján készült:
Dumitru Stăniloae: Eternity and Time. SLG Press, 2017. Convent of the Incarnation, Fairacres, Oxford, illetve Dumitru Stăniloae: Timp și veșnicie, idem
Kritizorok 