Vak, oktalan és nehézfejű voltom ellenére sem váltam oly ostobává és tudatlanná, hogy azt higgyem: Krisztus azt várja el tőlünk, hogy a feleslegünkből adjunk, hiszen ezt megteszik a pogányok is. Mindazonáltal épp eléggé tudatlanul tévelyegtem a homályban ahhoz, hogy azt gondoljam – és úgy tűnik, ez mindenben összhangban áll a keresztény tanítással –, hogy a kevésből, sőt éppen a túl kevésből kell adnunk. Sőt, odáig is eljutottam, hogy megbarátkoztam azzal a gondolattal, miszerint az özvegyasszony templomi perselybe dobott két fillérjéről szóló példázat (Mk 12,41-44; Lk 21,1-4) arra buzdít, hogy odaadjuk mindenünket, amink van, minden vagyonunkat.
Történetesen Henri Michaux (1899-1988) francia költő szövegét kellett elolvasnom ahhoz, hogy félelemmel és reszketéssel fölfogjam: Krisztus egészen mást kér tőlünk. Mégpedig, hogy azt adjuk, amink nincs.
Mily vak, oktalan és nehézfejű voltam. Mily rabságban a legsiralmasabb józan ész béklyóiba kötözve. Hogyan is képzelhettem azt, hogy a Krisztus-Isten, aki vállalta a testté lételt és a legszerencsétlenebb, legnyomorultabb halandó módján a kereszthalált, arra kér, hogy vagyonunk feleslegéből vagy a kevésből adjunk, vagy akár vagyonunk egészét is? Hogyan is hívhatott volna el minket ilyen egyszerű, a jelenvaló világhoz tartozó, vagyis lehetséges cselekedetekre? Vajon Paul Claudel nem rajzolta-e meg világosan számunkra Istent, amikor e szavakat tette a szájába: Miért félsz tőlem? Én vagyok a lehetetlen, aki téged nézlek.
Krisztus tehát valóban ezt kéri tőlünk: a lehetetlent; odaadni, amink nincs.
Halljuk hát Michaux-t: a kolostorban, ahová belépést szeretne nyerni, megjelenik egy szerzetesjelölt. Így vall az apátnak: tudnod kell, atyám, hogy nekem nincs sem hitem, sem világosságom, sem érdemem, sem bátorságom, sem önbizalmam, még magamon sem tudok segíteni, nemhogy másokon; nincs semmim.
Az lett volna a természetes, ha azonnal elutasítják. Ám nem ez történt. Hanem az apát (az abbé, mondja a francia költő) így válaszolt neki: Mi köze ennek bármihez? Nincs hited, nincs világosságod; ha másoknak adod, akkor neked is lesz. Ha a másikért keresed mindezeket, akkor a magad számára is szert teszel rájuk. Felebarátodat, atyádfiát és embertársadat azzal tartozol segíteni, amid nincs. Menj csak: a cellád ezen a folyosón van, a harmadik ajtó jobbra.
Nem a feleslegedből, nem a kevesedből, hanem a nincstelenségedből, abból, ami hiányzik. Ha a másikat megajándékozod azzal, amid nincs – hittel, világossággal, bizalommal, reménnyel –, te magad is hozzájutsz mindezekhez.
„Azzal kell segítened rajta, amid nincs.”
„Miközben azt adod oda, amid nincs, megszerzed te magad is, a mezítelen és elhagyatott, azt, aminek híján vagy.”
„Azzal kell segítened, amiről úgy hiszed, hogy nincs meg, pedig megvan, meglesz benned.
Éned legmélyebbjénél is mélyebben. Rejtettebben, elfályolozottabban, tisztábban, megzabolázhatatlanul fakadó, szüntelenül áramló, közösségre hívogató forrás benned.”
Igen, az, aki Krisztusnak, a Titokzatosnak szolgája, csakis így beszélhet: paradoxonokban (ahogyan mindig is tanította: ha uralkodni akarsz, szolgálj [Mk 10,43]; ha fel akarsz magasztaltatni, alázd meg magad [Mt 23,12]; ha meg akarod menteni a lelkedet, veszítsd el Énértem [Mt 16,25]; ha vissza akarod nyerni ártatlanságodat, valld magad bűnösnek) és elképesztő szavakkal (ha odaadod, amid nincs, szert teszel te is arra, amit másoknak adtál).
Azt hiszem, az evangéliumokat leszámítva, sehol sem hangzott el világosabb és keresztényibb beszéd, mint Michaux kis költeményében, amely engem egészen ámulatba ejtett és lelkesedéssel töltött el. Talán a Karamazov testvérek és az Ördögök egyes passzusaiban, talán Cervantes-nál, az El nuestro Señor Don Quijote, El Christo Español megalkotójánál, talán Albert Camus szövegében, amely Oscar Wilde-ról szól (L’artiste en prison címen), valamint arról, hogy Krisztushoz nem a szenvedés és a fájdalom jó, ám alacsonyabb rendű útján jutunk el, hanem a kicsorduló boldogság, az eufória formáját öltő felsőbbrendű úton. Úgy hiszem, sehol máshol költő vagy prózaíró nem szólt a Megközelíthetetlenhez ilyen közelről.
Azáltal, hogy odaadjuk azt, amink nincs, visszatérül és megkapjuk, amit – hihetetlen vakmerőséggel – bátorkodtunk odaadni a másiknak. A lecke minden keresztényre vonatkozik, akár lelkész, akár laikus. A szerzetesre pedig különösképpen. Ne nyugtalankodjék, ne féljen, ne gyötrődjön a szerzetes, aki pusztának érzi magát legbelül, akit önbizalomhiány és gyöngeség kísért, sötétség és aszály kebelez be. A legkevésbé se törődjön mindezekkel. Ezek a csüggedés kísértései, a megfonnyadt gonosz elvetemült fortélyai. Adjon azoknak, akik hozzá fordulnak – cellájában, a kolostor kertjében, a vendégház tornácán, az oltár ajtajában –, hogy maga is hitre, megerősödésre, világosságra, egy szemernyi reménységre jusson, mindarra, amire tőle számítanak, és amiről jól tudja, hogy abban a pillanatban talán nincs is birtokában. Adjon nekik. És miközben ad nekik, rá is visszasugárzik, ő is megelégíttetik a könyörület másiknak adott ajándékából.
„Ha ajándékul adod a fényt, amelynek híjával vagy, te magad is betelsz vele.”
Vajon Michaux szavai nem világítják-e meg mélyebben a félelmetes ítéletről szóló Máté-textust (Mt 25)? Vajon a jók nem éppen abból a vízből adtak a szomjazóknak, amelyet ők maguk is nélkülöztek; az éhezőknek pedig abból az eledelből, amelynek ők maguk is híján voltak; a mezítelent nem azzal a ruhával ruházták fel, amely után ők maguk is sóvárogtak?
Ekként tárul fel a szerzetesi élet titka: merd odaadni azt, ami ideig valóan éppen hiányzik. Íme a keresztény paradoxon a maga teljességében, ragyogásában és erejében. De íme a velejáró elképesztő ígéret is: ha odaadod azt, amivel nem rendelkezel, elnyered azt, amit lényed ürességéből tudtál adni. A természetfölötti ajándék visszahat rád, bumerángként tér vissza hozzád, mint egy tükör által visszavetített fénysugár – és gyarapít, kiteljesít, eláraszt!
Nyilván. Nem is lehetne másképpen! Hogyan gondolhatnánk akár egy pillanatra is – hát még éveken át –, hogy Krisztus azt akarja, hogy azt adjuk, amink van: a felesleget, a keveset, mindent! Nagy ügy, szóhoz sem jutunk! Mily emberi, gyarló, szánalmas teljesítmény! Más az elvárás velünk szemben: az, ami lehetetlennek tűnik. Másra kapunk ígéretet: arra, amit elgondolni és elhinni sem lehet!
Távozzék tőlünk, szerzetesektől, minden rettegés, bizonytalanság, félénkség, képmutatás miatti félelem: a szerzetes arra hivatott, hogy másokba hitet és világosságot öntsön, még akkor is, ha ezeknek hosszabb-rövidebb ideig híján van. Még akkor is, ha a tunyaság válságában vesztegel. Még akkor is, ha a buzgalom és szerzetesi állhatatosság meggyengülésében vétkesnek bizonyult.
Vajon képes lesz rá? Vajon képes lesz a csodára? Minden bizonnyal, hiszen azok seregéből való, akikről Krisztus azt mondta, hogy „nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való” (Jn 17,16). Majd még egyszer: „De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem” (Jn 17,20). Hasonlóképpen szól Pál is az Apostolok Cselekedeteiben: „Kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35).
Valóban, amikor természetünkön felül adunk, kegyelmet kapunk kegyelemre. A gyenge tehát szóljon így: amikor kiábrándult és üres vagyok, adj nekem, Uram, akarást és szégyentelenséget, hogy abból adhassak, amim nincs. Te pedig ezt az ajándékomat – ezt a paradox, abszurd és merész ajándékomat – fordítsd vissza énrám a Te irgalmasságoddal, amely előtt az emberek bölcsessége bolondság és a szólás, hogy Nemo dat quod non habet1, nem más mint zengő érc és pengő cimbalom. Te, Aki csakis a lehetetlent kéred, és csakis olyat cselekszel, amit az emberi szív meg sem gondolt.
1 „Senki sem adhatja azt, amivel nem rendelkezik” (latin)
A fordítás a jogtulajdonos Mănăstirea Rohia engedélyével az alábbi kiadás alapján készült:
Nicolae Steinhardt: Dăruind vei dobândi, Polirom, Iași, 2008, p. 461-465.
Kritizorok 