Sajnálatos szokása más felekezetű testvéreinknek, a neoprotestánsoknak, azt mondani, hogy egyedül ők üdvözülhetnek, és ultimátumszerűen nekünk szegezni a meredek kérdést: hiszed-e, hogy üdvözülsz? Vajon üdvös-e, kérdem én, ha a magunk során válaszunkban ugyanazzal a hajlíthatatlan konoksággal állítjuk, hogy egyedül mi, ortodoxok, hívattunk az üdvözülésre?
Kinyilatkoztatásszerűen közölni velük, hogy őket, a neoprotestánsokat és minden más keresztényt, aki éppúgy ember, mint bárki más, aki valaha élt, él vagy élni fog ezen a földön, a pokol elkerülhetetlen lángjaira szánták, már a megfogalmazásában árulkodik a megalapozatlanságáról és túlfűtöttségéről. Mintha bölcsebb és kegyesebb volna, ha elvetnénk a vitatkozó hangnemet, és az alábbi vezérelvekhez igazodnánk:
– az üdvösség olyan titok, amelynek megfejtése eseti alapon kizárólag Krisztus, az igaz Bíró kezében van. Az Ő ítélete éppen azért félelmetes, mert nem teljességgel látható előre és nem kategorikus írott rendelkezésekre hivatkozással történik;
– az Ő helyét átvenni, nyomakodva letaszítani Őt ítélőbírói trónjáról, és odaülni egyszerű, gyarló és bűnös emberként, mértéktelen gőggel határozni arról, hogy ki üdvözül és ki nem, nem más mint istenkáromlás és gyalázkodás, a luciferi büszkeség bűnébe való esés. Égbekiáltó cselekedetek ezek, amelyektől minden áron távol kell tartanunk magunkat;
– ha az Úr a főtörvényszékre (Mt 5,22), sőt a gyehenna tüzére méltónak tekint pusztán azért, hogy atyádfiát bolondnak vagy semmirekellőnek nevezed, azt mondván neki: ráka, annál inkább a pokolra méltónak minősülsz Előtte azért a kimondhatatlanul súlyosabb állításért, hogy ennek az atyádfiának nincs része az üdvösségben;
– nincs jogunk sértegetni felebarátunkat, de jogunk lenne öntörvényűen kirekeszteni őt azok seregéből, akik az üdvösségre törekednek?
– erőszakkal átvenni az ítélőbírói jogkört Krisztustól egyenértékű azzal, hogy vitatjuk a napnál is világosabb kijelentését, miszerint: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28,18). Mi pedig azt korlátozzuk, jelzésszerűen elűzve Őt az ítélőszékéből? Mi vesszük magunknak a bátorságot, hogy saját belátásunk szerint Neki korlátot szabjunk, mi, akiknek igazsága olyan, mint a szennyes ruha?
Gyalázkodás és istenkáromlás, mi más lenne ez?
– Krisztus nem azért lett testté és nem azért jött el erre a világra, hogy divatos közhelyeket pufogtasson, hogy helybenhagyja a nyomorúságos elemi emberi logikát, és olyasmit tegyen, amire mindenki számíthat. Ő azért jött el közénk, hogy váratlan és meglepő dolgokat cselekedjen, olyanokat, amelyek botrányosak a hétköznapi arisztotelészi logikánk, mentális sztereotípiáink és a rutinba belefásult lelkületünkben mélyen gyökerező előítéleteink számára. Az lett volna magától értetődő és logikus, ha engedi, hogy a házasságtörő asszonyt (Jn 8,1-11) megkövezzék, hiszen tetten érték, a törvény pedig egyértelmű volt; Ő viszont felelősségre vonja az asszony perlőit.
Úgyszintén magától értetődő lett volna Jézusnak, a test szerint zsidónak, hogy semmilyen módon ne érintkezzék a samáriaiakkal, hanem azokat idegeneknek, hitszegőknek, így az üdvösségből kizártaknak tekintse. Ám Ő, épp ellenkezőleg, messiási minőségét egy samáriai asszony előtt tárja fel (Jn 4,26), amikor pedig könyörületes vagy hálás szívű emberre keres példát, azt a szamaritánust említi, aki, a paptól és lévitától eltérően, könyörületre indul a rablóknak áldozatul esett iránt (Lk 10,29-37), majd egy másik samáriait, aki a tíz meggyógyult leprás közül egyedül fejezte ki háláját (Lk 17,12-19).
Az olajkenetet hozó asszonyt jogos lett volna megfeddenie a pazarlásért, amint azt a tanítványai meg is tették, nem pedig megdicsérnie és a jó cselekedete örök emlékezete révén halhatatlanságot ígérnie neki (Mt 26,6-13). A jobb kéz felől megfeszített gonosztevőt a legkevésbé sem lett volna észszerű soron kívül a mennyországba léptetnie1, miközben a pátriárkák, az Ószövetség igazai és prófétái a Seolban vesztegelnek az előhírnök Keresztelő Jánossal egyetemben. Nem lett volna illő az utolsó órában fölfogadott munkásokat (Mt 20,1 skk.) a teljes napi fáradalmakat és hőséget tűrőkkel azonos mértékben megfizetni. Találó és kegyes volt vajon Önmagát nagyétkűnek és borivónak minősítenie? (Mt 11,19) Vámszedők és bűnösök otthonában, asztaluknál fogyasztva ételét és italát, ugyancsak a megütközés kövének tűnhetett sokak szemében. Vajon a nyilatkozat, miszerint: „Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám” (Mt 10,37) nem alkalmas-e a zavarkeltésre?
Ha Krisztus eljött volna, és megelégszik azzal, hogy helybenhagyja az emberi szokásokat, okfejtéseket és véleményeket, akkor bizony kár lett volna megtestesülnie és szenvednie. Ám Ő mind meglepő cselekedeteket és tetteket hajt végre, mindig mást, mint amit a betűrágó emberi okoskodás és farizeusi józan ész elvárt volna tőle. Krisztus egészen újat hoz a világba, azért jön, hogy megbotránkoztasson, felrázzon, felébresszen álmatag és tompa nyugalmunkból, akárcsak a satori2 eljárása a kezdő zen-gyakorlót. Amikor Jézus odaveti Nikodémusnak, hogy: „Szükség nektek újonnan születnetek” (Jn 3,7) vagy így nyilatkozza ki Magát a samáriai asszony és a vakon született ember előtt: „Én vagyok az, aki veled beszélek” (Jn 4,26) vagy „De hisz látod, Ő beszél veled” (Jn 9,37), ugyanazt a módszert alkalmazza, mint a zen3;
– ha mi egymás közt viszálykodunk és tüzesen fejtegetjük, hogy ki üdvözül és ki nem – mindegyikünk azt bizonygatva, hogy csakis ő méltó az üdvösségre, míg a beszélgetőtársa (és mindenki más) csak a külső sötétségre való –, akkor úgy teszünk, mint az apostolok, akik útközben azon vitatkoztak, melyikük a nagyobb (Mk 9,33-35; Lk 9,46-48); az Úr pedig megfeddi őket az oktalanságukért.
Ahelyett, hogy egymással perlekednénk – a becsvágy, a pletyka, a csőcselék szintjén –, és irigy, ellenséges indulattal civakodnánk az üdvösségünk esélyeit illetően, okosabban járnánk el, ha minden tőlünk telhetőt megtennénk azért, hogy mindegyikünk az üdvösséghez méltó cselekedeteket és gyümölcsöt mutathasson fel.
Mindannyian a bölcsesség tanújelét adnánk, ha a kölcsönös anatémákkal való dobálózás helyett könyörögnénk inkább a saját üdvösségünkért és minél több emberéért, összhangban a következő textusokkal: „Üdvözítő Istenünk… azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1 Tim 2,4); „Talán örömöm telik a bűnös halálában, s nem azt akarom inkább, hogy letérjen útjáról és éljen?” (Ezek 18,23) és „Nem lelem én örömömet a halálban. Térjetek hát meg és éljetek” (Ezek 18,32).
(J.-M. Lustiger bíboros, Párizs érseke pedig ezt mondja: A keresztények Istene azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, nem csak az Ő kiválasztottai4.)
A kölcsönös kirekesztések, amelyek a lelkünkben lakozó gonoszságról, intoleranciáról és alantasságról árulkodnak, természetesen semmi mást nem váltanak ki az Úrból mint undort, sóhajt és nevetést (erről a nevetésről szól a zsoltáros is5) annak láttán, hogy milyen öntelteknek, szemteleneknek és oktalanoknak bizonyulnak az apostolok, amikor a nehézségektől megdöbbenten és riadtan ezt kérdezik az Úrtól (Mt 19,25-26; Mk 10,26-27; Lk 18,26-27): de akkor ki üdvözülhet? Az evangéliumi textusok azt jelzik, hogy az Úr – miközben rájuk nézett, mondja Máté és Márk (ami nem azt jelenti, hogy általában behunyt szemmel beszélt volna, hanem hogy kiemelt figyelemmel nézett rájuk, hogy eszükbe véssék szavait) – így válaszol: „Ami az embernek lehetetlen, az az Istennek lehetséges.”
Vajon nem következik-e ebből az, hogy az üdvözülés lehetséges olyan esetekben is, amelyekben az emberi észnek az lehetetlennek tűnik? (Természetesen fenntartva az általános szabályt, amelyet János (Jn 3,5) és Máté6 (Mt 28,19) fogalmaznak meg);
– ezek az üdvösségről folytatott parttalan és hiábavaló viták újabb bizonyítékai annak, hogy milyen gonoszok és könyörtelenek vagyunk. Ha rajtunk múlna, embereken, senki sem üdvözülne. Nem Krisztus ítéletétől félek, mondja Marcel Jouhandeau, hiszen Ő jó és irgalmas, hanem a saját ítéletemtől, amely, amilyen gonosz vagyok, a kárhozatra rendel. Ha rajtunk múlna, mondja E.M. Cioran is, inkább választanánk, hogy mindannyian örökké a pokolban üljünk, minthogy akár egyikünk is megmeneküljön. Szerencsére Isten jobb, mint mi, és mindannyiunk számára van remény az üdvösségre, mint ahogyan volt – hogy a nagy keresztény François Mauriac szavaival éljek – bolond reménysége a jobb kéz felől megfeszített gonosztevőnek, Dizmásznak is;
– illő, hogy a Szentírás szövegeit ne a szövegkörnyezetükből kiragadva értelmezzük (mint ahogyan azok a neoprotestánsok teszik, akik leragadnak egy-egy igeversnél, amelynek abszolút elsőbbséget tulajdonítanak), ne korlátolt, betű szerinti exegézis szerint, hanem keresztény szellemben: mindig helyezzük a szellemet a betű fölé, és ne engedjünk a szőrszálhasogatás csábításának, hogy a farizeusságba ne süllyedjünk, hiszen a farizeizmus nem egy történelmi időre, valamely népre jellemző tan, hanem az emberi szellemre állandóan leselkedő súlyos kísértés;
– ha szűk látókörű, szó szerinti értelmezést követnénk, amely a Szentírásból kiragadott szövegrészeket abszolutizálja, mindannyiunknak rögvest adventistákká kellene válnunk, hiszen Krisztus sehol az evangéliumokban nem mondja, hogy ne a szombatot, hanem a vasárnapot ünnepeljük; nincs textusunk a vasárnapra! Íme hová vezetne a betű szerinti írásmagyarázat logikája;
– jót tenne nekünk, ha J.-M. Lustiger fent idézett gondolatairól reflektálnánk – amikor Pascal, írja szerzőnk, azt állítja, hogy a döntő éjszakán hallotta Krisztust, amint arra emlékezteti: ezt a cseppet ontottam éretted a véremből, akkor Pascal valószínűleg nem hallotta jól. Krisztus nem nyilatkozhatott egyebet, mint ezt: egész véremet érted ontottam, és egész életemet letettem érted.
Hiszen, folytatja Lustiger, minden embernek, bárki is legyen az, jogában áll az egészre igényt tartani. Minden egyes emberért a Megváltó teljesen odaadta Magát, és minden embernek a teljes Krisztushoz van joga, mint ahogy joga van a méltósághoz, a felelősséghez, a szabadsághoz, a reménységhez (legyen az akár bolondság is)7;
– a különféle keresztény csoportoknak ez a törekvése az üdvösség monopóliumának uralására az értelmi infantilizmus tünete, annak jele, hogy teljességgel elszakadt a kenószisz (a krisztológiában és a keresztény erkölcsben központi szerepet játszó) gondolatától, és a hit lelkiségéből politikai kirekesztést kovácsolt (mindenkori törekvése, hogy az igazság egyedüli letéteményesévé váljon).
A betű szerinti, bürokratikus igemagyarázaton túl, változatlanul megmaradnak az alapvető nagy keresztény állítások: a másik tisztelete, a felebarát szeretete, a verbális erőszaktól való iszonyodás, a totalitárius agresszió elvetése, a Szentlélek minden emberben való jelenlétének elismerése;
– soha ne veszítsük szem elől, hogy a félelmetes ítéletkor (Mt 25,31-46) hozzánk egyáltalán nem elméleti, nem szisztematikus és nem kateketikai kérdéseket intéznek. Hanem mind igen gyakorlatias, egyszerű és kapcsolati jellegűeket: hogyan viselkedtünk az éhezőkkel, a szomjazókkal, a ruházatuktól megfosztottakkal, a betegekkel, a börtönbe vetettekkel, és mit tettünk értük;
– indokolatlan azt feltételezni, hogy a Mátétól: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében” (Mt 28,19), Márktól: „Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,16) és Jánostól: „Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába” (Jn 3,5) származó vagy hasonló textusok ilyen-olyan mértékben igazolnák a keresztények között az üdvözülés esélyeivel kapcsolatos viszálykodást.
Ellenkezőleg, nem ártana, ha hosszasan eltöprengenének az ilyen szövegeken, mint:
„A megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el” (Mt 12,20), „Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett” (Mt 18,11), „Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket” (Mk 2,17), „Ezért mondom nektek: ha igazságotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába” (Mt 5,20), „Mert Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen” (Jn 6,40), „Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak” (Jn 3,17) vagy „Ezért mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában” (Mt 8,11).
Vagy az olyan példázatokon, mint a szőlőmunkásokról vagy a király fiának menyegzőjéről (Mt 20,1 skk) szólók, amelyek igazi leckék az alázatról (Mt 22) és az elővigyázatosságról azok számára, akik igencsak hajlamosak azt hinni, hogy bebiztosították maguknak a helyet a mennyek országában;
– soha ne engedjük magunkat a hitvány emberi logika bilincseibe veretni azért, hogy olyan inkvizítori következtetéseket vonjunk le (amelyekkel szemben Dosztojevszkij már régóta éberségre intett bennünket), amelyeket a szeretet Istenének nevében való felszólalás jogát kisajátítók keserű és szadista hajlíthatatlansága sugalmaz;
– a vitákból és viszálykodásból, amelyek a teremtmények üdvösségre való elhivatottságával kapcsolatosan zajlanak közöttünk (ugyanis hajlamosak vagyunk megfeledkezni a tökéletlenségünkről), csak úgy árad a siralmas pletyka rossz íze, amely a szennyesünk mindenki szeme láttára való kiteregetését kíséri. Ezekre jellemző a hivalkodás, a szemérmetlen önelégültség, a felebarát megrögzött rágalmazása, Krisztus ítélőbírói tisztségének semmibe vétele. Ezért gondosan félre kell tenni őket, és helyükbe a saját és minél több ember üdvösségéért mondott sűrű ima gyakorlatát kell állítanunk, valamint az üdvösséghez méltó tetteket és gyümölcsöket, amelyekről tudjuk, hogy ezek maguk sem szavatolják az üdvösséget, ugyanis azt még az igazak és szeplőtelenek számára is az Isten irgalma teljesíti be, és nem automatikusan következik be a cselekedeteink folytán. Talán ebben a helyzetben is, mint sok másban, a legjobb út az alázatosság és a felebarát szeretete, akiről hogyan is állíthatnánk, hogy szeretjük, ha oly ádázul, hevesen, hajthatatlanul a sötétség és az örökös kínok birodalmára szánjuk?
– És lám, így küldözgetjük egymást a pokolra, miközben a sátán felettébb ujjong annak láttán, hogy eszkatológikus buzgóságunkkal folyamatosan szaporítjuk a rabszolgái számát!
1 A gondolatot az „Egy jó szó” című homíliában fejti ki (magyarul a Kritizorokon olvasható: https://kritizorok.com/2022/01/25/n-steinhardt-egy-jo-szo/ ford. megj.).
2 „Ami annyit jelent: hirtelen felébredni”, írja a szerző „Az Úr azért jött, hogy megmentsen és megbotránkoztasson” című szövegében.
3 Az utolsó négy bekezdés gondolatait „Az Úr azért jött, hogy megváltson és megbotránkoztasson minket” című homíliában fejti ki (magyarul itt olvasható: A gyümölcs ideje, Koinónia, Kolozsvár, 2001, ford. Láng Zsolt, ford. megj.).
4 Lásd „A predesztináció kérdéséről” szóló szöveget (magyarul a Kritizorokon olvasható: https://kritizorok.com/2021/01/27/n-steinhardt-a-predesztinacio-kerdeserol/ ford. megj.).
5 „Kineveti őket az Úr” (Zsolt 2:4; 36:13; 58:8).
6 Hivatkozás a keresztség szükségességére.
7 A témákat az „O picătură de sânge” (Egy csepp vér) című esszében is kifejti.
Fordította: Amik Annamária
* Ahol másként nem jelöltük, a megjegyzések a román kiadásból származnak.
** A fordítás a jogtulajdonos Mănăstirea Rohia engedélyével az alábbi kiadás alapján készült:
Nicolae Steinhardt: Dăruind vei dobândi, Polirom, Iași, 2008, p. 473-482.
Kritizorok 