1. Irgalmas Ábrahám atyánk, a merészségéért, amellyel alkuba bocsátkozott az Úristennel, és azért, hogy nem átallt rendületlenül kérdezősködni – a Teremtés könyvének 18. fejezetében (a 23-33 versekben) megörökített jelenet talán a legmegindítóbb az egész Ószövetségből. Amikor Isten Mózeshez beszélt, szavait dörgés és villámlás és sűrű felhő és hangos trombitaszó kísérte ^{_{[2Móz/Kiv 19,18-19]}}. Illéshez finoman libbenő szellő formájában szólt. Viszont Ábrahámmal, úgy tűnik, diskurál ^{_{[1Kir 19,12]}}. A kert végi diófa árnyékában poharazgató két koma módjára, akiknek egyáltalán nem sietős az alku megkötése. „Talán ötven igaz is akad a városban… Lehet, hogy öt még hiányzik az ötven igazhoz… Lehet, hogy csak negyven van… Lehet, hogy csak tízen vannak…”. Ebben a decrescendóban – amely csak számszerűleg az, valójában pedig a felebarát iránti könyörület és szeretet, az ember bűnösségével szembeni elnézés nagyszerű és bámulatra méltóan merész crescendója – akkora bátorság, akkora fáradhatatlanság, állhatatosság és kitartó erő rejlik, hogy a szöveg olvasója óhatatlanul eltelik  büszkeséggel afölött, hogy ő maga is ember, miközben szemébe a szent öröm könnyei gyűlnek. És nem kizárt, hogy felidézi magában Raymond Aronnak a mi időnkben elhangzó szavait: „A nagyság jelenlétében tisztelettel teli borzongás tölt el.”

Az egyezség a tízes számhoz érve jön létre. De mire jó ez? Szodoma és Gomora lakosai nem tudnak róla, mint ahogyan a Koponyák hegyén ácsorgó érzéketlen járókelők fejében sem fordul meg, hogy az a Megfeszített értük szenved.

2. Szent Miklós főpap¹, aki Római Szent Kassziánnal együtt sietősen és fényes öltözetben tart az Istennel való találkozás helyszínére. Parasztgazda kerül útjukba, kátyúba ragadt szekerével. Szent Miklós hajlik arra, hogy megálljon és a küszködőnek segítő kezet nyújtson. Kasszián viszont megdorgálja: illő-e elkésnünk, Isten ments, a találkozásról, és az Úr előtt sárral szennyezett vagy, ki tudja, netalán szakadozott öltözékben megjelennünk? Meglehet, hogy úgy van, bólogat Szent Miklós, ám ezt a szerencsétlent sem hagyhatjuk sorsára, nem mehetünk el mellette úgy, mint ahogy az irgalmas szamaritánus példázatának papja és lévitája tették. És egykettőre felhajtja papi csuhája alját, feltűri köntöse ujját, és leereszkedik a paraszt mellé, hősiesen a saroglya alá nyomva vállát. Viaskodik, összeszedi minden erejét, izzad, összekeni magát, zihál, újból nekifeszül, a ruházata össze-vissza gyűrődik… Ám végül a szekeret sikerül egyenes útra tenni, emberünk pedig vígan és örvendezve, jótevőjét áldva folytathatja útját. Szent Kasszián, a történteket figyelve ez idő alatt, tanácstalan vállvonogatással sietősen tovább áll.

Mindketten megérkeznek a találkozó helyszínére. Szent Kasszián már régóta ott toporog (mint aki parázson járkál), amikor végre megjelenik szegény Miklós, lihegve, levegő után kapkodva, elképzelhetetlenül piszkos és rendezetlen állapotban. Szent Kasszián hüledezik, némileg meg is botránkozik. És mit tesz ekkor a Mindenható? Kimért udvariassággal fogadja Szent Kassziánt, és baráti szívélyességgel fordul Szent Miklóshoz. És így szól hozzájuk: a te nevedet, te feddhetetlen és nem késlekedő, tisztelettudó és felettébb szertartásos, alig egy ember a tízezerből fogja viselni – ha egyáltalán annyi! És ünnepedet négyévente egyszer tartják². A tiéd pedig, ó, te szutykos, pontatlan, ígéretedtől elrugaszkodó, ám becsületedre válóan felebarátszerető, és mindeneknél együttérzőbb Fiam igaz tanítványa, egyike lesz a legnépszerűbb neveknek szerte a világon.

A történet tanulsága az, hogy Szent Miklós nem késlekedett. Sőt. Kasszián előtt érkezett meg. Ugyanis abban a pillanatban, amikor köntöse ujját feltűrte és csuhája alját felhajtotta, ő már Isten előtt állt. Így közeledünk Istenhez, a jót cselekedve; akkor találunk Nála meghallgatásra (meghallja imádságainkat). Nem volt szükség a főpap fizikai jelenlétére, ugyanis cselekedete révén megelőzte társát, és a gondolat sebességével szelte át a távolságot.

Ezen a földön, a legbiztosabb, tévedhetetlen és azonnali módja a Mindenhatóval való kapcsolatfelvételnek (közösségteremtésnek) a jó cselekvése, a gonddal küszködő felebarát megsegítése³.

3. Szárovi Szent Szerafimot nagyon szeretem, mert megértette, hogy a keresztény ember legfőbb feladata, hogy boldog legyen. Egy mogorva, dühös, morózus, búvalbélelt alak nem igazi keresztény (nem valódi befogadója az örömhírnek), akkor sem, ha ezernyi leborulással tisztelegne és tízezernyi gyertyát is gyújtana.

Szent Szerafim nem „uram” vagy „testvérem” vagy „atyámfia” megszólítással illette az útjába kerülőket vagy a hozzá fordulókat, hanem mindig „örömömnek” szólította őket. Alapszlogenje volt, hogy „örvendezzetek”. Amikor pedig monostora (vagy akár más hely) temetőjébe lépett, így kiáltott: Krisztus feltámadt! Az elhunytak pedig mindig illendően és kórusban válaszoltak: Valóban feltámadt!

4. Nepomuki Szent János⁴ azért bírja a tiszteletem és a hódolatom, mert a cseh királynő lelkiatyjaként megtagadta a bűnvallás szentsége során tudomására jutottak fölfedését a király előtt (aki súlyos gyanúval élt neje tisztességét illetően). A király fenyegetései hasztalannak bizonyultak. A szentet halállal fenyegették; a rémítgetést úgy hatástalanította, mint valami hulladékot. Határozottan kitartott, nem adta meg magát, egyedül gyóntatópapi kötelességére hallgatott: hogy senkinek, semmilyen indoklással fel ne tárja a bűnvallás során rábízott titkot. A király beváltotta a fenyegetését: parancsot adott, hogy a konok papot a Moldva folyó vizébe vessék, az áldott pedig elnyerte vértanúi koszorúját, Krisztus igaz szolgájának és az Ő Egyháza méltó papjának bizonyult.

5. Denis-Auguste Affre érsekre olyan mély csodálattal és tisztelettel tekintek, hogy egy alkalmat sem szalasztok el, hogy hódolatteljes lelkesedéssel beszéljek róla. Az 1848 júniusában kitört súlyos párizsi társadalmi zavargások idején főpapi öltözékében lépett ki a Notre-Dame székesegyházból, hogy a testvérgyilkos összetűzések megszüntetésére kísérletet tegyen. A város utcáin barikádokat emeltek; miközben ezek közé állt és felszólalt a béke hangján, halálosan megsebesítették egy lövedékkel: „A jó pásztor életét adja juhaiért” _{^{[Jn 10:11]}}.

Affre-t a székesegyház belsejében temették el, ahová gyakran betértem párizsi tartózkodásaim alatt, hogy lerójam tiszteletemet a pap emlékezete előtt, aki komolyan vette Mestere szavát, és nem hagyta cserben nyáját a szorongattatás idején. A székesegyházban maradhatott volna, hogy szolgálatát folytatva békéért könyörögjön. De megértette, hogy azokban a pillanatokban a kötelessége az utcára, a barikádok közötti veszélyes helyre szólította, a nyája mellé. Az imádság házában maradni azt jelentette volna, hogy elfut a farkas elől, védtelenül hagyja a juhokat, és arról tesz bizonyságot, hogy nem törődik a sorsukkal. Ideje van az elmélkedésnek, az imádságnak, a szertartásnak; ideje van a szembeszállásnak, a harcnak és a kockázatvállalásnak, az összeütközésnek. Valóban, halálával élő valósággá tette Krisztus szavait.

Az Affre-ügy másik jellemzője a haladéktalan intézkedés. Nem tépelődik, nem készül rá egyáltalán. Azon nyomban enged a golyósüvöltés hívásának, akárcsak Simon, András, János, Jakab és Lévi a Megváltóénak, és mindent hátrahagyva kilép a templomból. Il est allé au canon, ahogy a francia katonák mondanák, eltérően Grouchy marsalltól, aki hosszas fontolgatásokba bocsátkozott, nem alkalmazta ezt a létfontosságú alapelvet, és így jócskán hozzájárult a Waterloo-i csatában elszenvedett vereséghez. Affre, ellenkezőleg: azonnal a tettek mezejére lép, odamegy, ahol a harci lárma zúg, így nem csak szentnek, hanem vitéz muskétás katonának, Krisztus jó katonájának is bizonyul.

6. Bár minden drámaiságtól mentes, mégis kiváltképpen szépnek és megindítónak tűnik fel előttünk Sztamati II. Jakab moldvai metropolita magatartása⁵. Egyszer az ország híres-neves bojárjaival vacsorázott, ahol, természetesen, a legelőkelőbb helyet foglalta el az asztalfőn. Hírét hozták, hogy egy asszony keresi. A metropolita behívatta az asszonyt. Igencsak ámuldoztak a bojárok, látván, hogy a metropolita, székéből felpattanva, a pompás teremben félénk léptekkel közeledő idős, mezítlábas parasztasszonyt a saját helyére, a püspöki székbe ülteti.

Ez az idős mezítlábas parasztasszony a metropolita édesanyja volt, így a metropolita a maga során tettre váltotta a Szentírás szavát, az ötödik parancsolatot⁶.

7. Erősnek, példásnak, csodálatosnak és felettébb hasznosnak találom a szinaxárionban június 13-án megörökített esetet is, amely a likiai Myrából származó Kreszcensz vértanúhoz fűződik. Amikor a kormányzó jóindulatúan és már-már barátsággal kérte fel, hogy „színből” áldozzon a bálványoknak, élete megmentésére, Kreszcensz azzal utasítja vissza az ösztökélést, hogy rámutat: nem érti, mint jelent „színből” megtenni valamit. A test, világosítja föl az erősködő kormányzót, nem tudja követni a lelket, amerre az megy. Kreszcensz nem hoz áldozatot „színből”, és – hű maradván önmagához és Urához – vállalja a halált anélkül, hogy beszennyezné magát egy olyan cselekedettel, amely nem több, mint elvetemült és ostoba csalárdság.

A példázat minden időkben helytálló, és határozott válasszal szolgál azoknak, akik a különféle aljasságok „színből” való elkövetését hitványul megoldásként védelmezik.  A forma, ebben a világban, nem választható el a lényegtől. Miután kézjegyünkkel látunk el egy iratot vagy a bálványoknak áldozunk, a színünk és a szívünk olyannyira összeforr, hogy nincs az a hatalom, amely megmondhatná, mi melyik!

8. Csodálom Nagy Szent Bazileiosznál, aki az életvitele mértékletességéről és a tanai szigorúságáról volt híres, azt a kivételt, amelyet egy bűnös asszonnyal tett, aki bűnei felett oly nagy szégyenkezéssel bánkódott, hogy még gyónásra sem merészelt eljönni – noha ennek a kánonok szerint kötelezően élőszóban kell megtörténnie. Ehelyett az általa kiválasztott gyóntatónak egy levelet küldött, amelyben papírra vetette iszonyatos bűnvallását.

Főszabály szerint annak el kellett volna utasítania a kérelmét, fel kellett volna szólítania őt, hogy hallható hangon, szemtől szembe vallja meg vétkességét. De Szent Bazileiosz nemcsak hogy eleget tett a bűnvallás eme fölöttébb szokatlan formájára vonatkozó kérésnek, hanem a feloldozást is megadta az asszonynak, és imádságaival bocsánatot szerzett számára.

Bazileiosz egy másik különösképpen dicséretes és megindító cselekedetet is végrehajtott: azt kérte Istentől, hogy hosszabbítsa meg életét, hogy megkeresztelhesse a zsidó Joasáfot és egész háznépét. Kérése meghallgatásra talált.

9. Nagy kegyelettel adózom Zoszima sztárecnek, aki ugyan egy irodalmi alak csupán, Dosztojevszkij szüleménye A Karamazov testvérekben, ám olyannyira őszinte, rendhagyó és meggyőző a megformálása, hogy élőbbnek tűnik sok élőnél, aki – François Mauriac szavával – nem más, mint az élet zord vizein sodródó tetem. Zoszima minden vakbuzgóság, szűklátókörűség és együgyűség ellentéte. Rá kellene gondolniuk mindazoknak, kik a lelki életet a kiaszottsággal, a szerzetességet a fanyarsággal vagy szutykossággal tévesztik össze. Dosztojevszkij szembe is állította Feraponttal⁷, az álaszkétával és parádészenttel, és arra tanított, hogy ne az esztelen túlzásokat és oktalan, értelmetlen bizarrságot értékeljük, hanem a valódi keresztény erényeket: a szabadságot, az örömet, a szeretetet, a mesterkéletlenséget, a tapintatosságot, az alázatosságot.

Zoszima szépirodalmi kreáció, de mily eleven volt az őt – úgy tűnik, valóságos példa alapján – elgondoló zseniális keresztény, aki fáradhatatlan nagyvonalúsággal ajándékozta őt nekünk lelki épülésünkre és védelemül a Feraponthoz hasonlók jámborságot színlelő képmutatásaival szemben. A Feraponthoz és Tartuffe-höz⁸ hasonlóktól hemzseg a föld, de ó jaj, mily kicsiny a kiválasztottak nyája, amelyhez Zoszima tartozik.

10. Mit hirdetett Lisieux-i Boldog Teréz? Hogy üdvös dolog figyelemmel lenni főként a kis dolgokra, a mindennapi, jelentéktelen apróságokra. Ott, az egyszerű élet súrlódásaiban, egyhangúságában, megviselő fáradságában nyer igazolást és bizonyítást a hit, ott ismerszik meg, hogy kinél válik az embertársból felebarát. A hősiesség és vértanúság nagyszerű cselekedetei a legtöbb ember számára egészen valószínűtlenek. Ám a kedvesség, a türelem, az udvariasság, a jóakarat, az önuralom bárki számára és bármikor elérhető. Hasztalan a vitéz tettek és páratlan áldozatok véghez viteléről álmodoznunk; hasznos és üdvös figyelemmel lennünk az apróságokra, és szüntelenül nemesen, csöndesen és hosszútűréssel viselkednünk (Iorga egyik kedvenc fordulatával élve).

11. Páduai Szent Antalról, a katolikusok kedvelt szentjéről, sokan beszélnek lekezelően, már-már iróniába hajlóan. A szent, aki megtalálja az elvesztett kulcscsomódat és az elcsatangolt kutyusodat!

Mennyi vakság és elhamarkodott rosszindulat van ebben a hozzáállásban! A katolikus teológusok pontosítják, hogy Szent Antal nem azok segítségére siet, akik ilyen-olyan tárgyaikat nem találják, hanem azokéra, akik hitüket, erényüket, reménységüket vesztették el…

Nem vitatom ezt, de ennek ellenére nem restellem csodálni Páduai Szent Antalt mint az alázatos, nyomorult emberek oltalmazóját és támaszát olyan tárgyak megtalálásában, amelyek bizonyos körülmények között és bizonyos emberek – betegek, öregek, magányosak, üldözöttek – számára elsöprő fontossággal bírhatnak. A házkulcsok elkallódása micsoda kín és baj egy szegény öregember, egy tehetetlen, támasz nélküli ember számára… Mekkora keserűség a kedvenc kutyus elkószálása annak, akinek nincsenek barátai!

Vannak minden fennköltségtől és tragikumtól mentes fájdalmak, nevetséges bajok, bosszantó gondok és betegségek, amelyek ugyan nem pusztítják el, de megmérgezik az elszenvedő életét: vajon nem helyénvaló ezeket is figyelembe venni?

Határtalan szeretetével Szent Antal nem restelkedik haladéktalanul az ilyenek segítségére sietni. Ez ugyanakkor bátor gesztus, hiszen ellene szegül az igen valós – bár mindennemű nagyságot nélkülöző – gyötrelmeket semmibe vevő ostobaságnak és szenvtelenségnek.

A drága, szerény, törődő Szent Antal!

12. Kiemelt hódolattal viseltetem Szent Márk evangélista iránt (Mk 9,14-29), azért, mert az ő előadásában olvashatjuk a megszállott gyermek meggyógyításának legrészletesebb beszámolóját a „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” ^{_{[Mk 9,24]}} fordulattal együtt, amelyet a keresztény hit alapjának és a legfelkavaróbb titok – a hit aktusa – paradox-dialektikus magyarázatának⁹ tekintek.

Hogyan tud hinni az apa, miközben beismeri hitetlenségét? A „segíts hitetlenségemen!” szavak vajon nem megcáfolhatatlan bizonyítékai a rosszhiszeműségnek? Nem, az apa – az ember – azért juthat hitre, mert: 1) Segítségül hívja az Urat, 2) könnyeket hullatva, 3) felkiált. Így a hitetlenség „kritikus pontján” túllépve, hitetlensége – elsöprő erővel – átalakul hitté.

13. A jobb lator¹⁰

Miért válhatott méltóvá arra, hogy az Úrral legyen a paradicsomban még azon a napon?

Mert miközben a kereszten gyötrődött, képes volt az együttérzésre! A nyomorultnak volt még érkezése, akaratereje, jóindulata arra, hogy a másik fájdalmára gondoljon.

A kereszten az Úr imádkozik azokért, akik Őt keresztre feszítik. A lator lelkében pedig akad annyi nagyszívűség, hogy szánja az ártatlant az őt ért igazságtalanságért ^{_{[Lk 23,39-43]}}.

Ezt a rendkívül önzetlen gesztust az Úr méltóképpen megjutalmazza: Szent Dizmászt¹¹ a visszanyert paradicsom első polgárává teszi!

14. Engedtessék meg, hogy a szentek és keresztény írók közé soroljam egy igaz zsidó, a Báál Sém Tov iskolához tartozó haszid nevét, akinek gondolkodása és élete a XVIII. század Lengyelországában közelebb állt a keresztény fölfogáshoz, mint bármely más zsidó szektáé az esszénusoktól napjainkig.

A breszlovi Rabbi Náchmán imígyen szólt: Könnyű az embernek lemondani az élet alapvető dolgairól, de nem annak apró örömeiről. Ezekre, legalább elenyésző mértékben, elengedhetetlenül szüksége van.

15. Egyiptomi Szent Mária esete, akárcsak az egyiptomi Nagy Szent Antalé, akinek szintén nagy kísértésekkel kellett szembesülnie, igen sokatmondó. A szenvedélyes, nem pedig érdekvezérelt paráznaságát követő csodálatos megtérése után negyvenhét évet töltött a pusztában. Amikor ezen évek múltán váratlanul összetalálkozott egyiptomi Máriával, Zoszima atyának úgy tűnt, hogy emberfölötti lény áll előtte. Miután beazonosította és meggyóntatta, ezt a kérdést tette fel neki: zaklatnak-e még a testi kísértések? A meghökkentő válasz így hangzott: úgy viaskodnak velem, mint valami vadállatok.

Igen, a lélek kész, de a test tehetetlen ^{_{[Mk 14,38]}}. Egyiptomi Mária esetében viszont a Lélek győzedelmeskedett.

Ezt a kendőzetlen és realista beszámolót éppen a teljességgel nem példaértékű – nem „építő” (e szó hamis hangzását leleplező) – mivoltáért szeretem. Hiányzik belőle annak a kibírhatatlan, felületes és hamis moralizmusnak az íze, amely számos hagiográfiában feltűnik. Az igazi csoda nem a testies szenvedélyekből való azonnali meggyógyulás, hanem az erő, amellyel negyvenhét éven át felvállalta a harcot – ez az igen keserű és iszonyatos nehézség árán megszerzett győzelem.

Az erény nem az égből pottyant Egyiptomi Mária ölébe. Egy ilyesfajta eljárás Krisztushoz és vértanújához is méltatlan lett volna.

Íme, így néz ki egy igazi keresztény, a felnőtteknek szóló változatban, aki más, mint a pusztán tejen nevelkedő, mézes-mázos tanításra kihegyezett fülű embereket célzó kedves történetek hősei. A szenvedélytől dúltaknak, akik a bűnbánat kegyelmi ajándékában részesültek, hasznukra válna, ha elolvasnák Egyiptomi Mária életrajzát, amely a jeruzsálemi patriarcha, Szofroniosz tollából származik, hogy láthassák, milyen keskeny és rögös úton engedi Krisztus őket járni. De ugyanígy minden kereszténynek is. Hogy világos legyen számukra, mit jelent igazából a töredelem, a láthatatlan harc, a vértanúság.

16. Maximilian Kolbe, a lengyel pap, aki önmagát ajánlotta föl egy négygyermekes munkás helyett, amikor a koncentrációs táborban egy szökés megtorlásaként a német SS-tisztek úgy határoznak, hogy megtizedelik a fogvatartottakat. Kolbe ott állt az ember mellett, akire a sor esett, amikor minden tizediket kiválasztották.

Átveszi tehát a helyét (a láger vezetőit a rabok száma, nem a személye érdekelte). És milyen halálba ment? Nem fejbelövésre vagy akasztásra, hanem egy elhagyott bányába, ahol az elítéltekre – a „megtizedeltekre” – az éh- és szomjhalál várt. Sőt, arra késztette mindazokat, akikre a számolás esett, hogy énekelve vonuljanak a bányába.

Eugen Ionescu: Nem volt boldogabb sorsú ember ezen a földön, mint Kolbe.

17. Nicolae Oprea, más néven Oprea Miclăuș, a Szeben megyei Szelistyéről¹², mindazért a kitartásért, türelemért, fáradhatatlanságért és megfélemlíthetetlenségért, amelyről tanúságot tett. Háromszor járta meg Bécset, ő, az egyszerű világi ember és szegény paraszt, hogy megvédje az ortodoxiát; úgy szállt szembe a roppant Habsburg bürokráciával, mint senki más. A kihallgatások során, amelyeknek alávetették, bátor, higgadt, bölcs és határozott válaszokat adott. Nem tudni biztosan, hogy a kufsteini siralmas tömlöcben halt-e meg, vagy talán megszökött és ki tudja, merre hunyt el, bárki tudta nélkül, hasonlóan azokhoz a névtelen és alázatos hősökhöz, akik a Mindenható szemében, úgy hiszem, ellensúlyozzák e világ nagyjainak nemtörődömségét, félősségét, nagyképűségét vagy semmittevését.

18. Iosif Gheorghian, aki kétszer is Oláhország prímás-metropolitája volt¹³, azért a (lenyűgöző) tényért, hogy élete tisztaságával, a mindennapokban megmutatkozó keresztényi magatartásra való odafigyelésével, ájtatossága őszinteségével és a körülötte élők iránt tanúsított jóságával kiváltotta – ő egyedül, az egész szerzetesi közösségből és papi nemzetségből – Tudor Arghezi költő és volt szerzetes lelkes csodálatát és kitartóan töredelmes jóindulatát. Ami nem kis dolog!

19. Katow André Malraux Az ember sorsa című művéből.

A 30-as évek kínai-japán háborúja során, a foglyokat a japánok a mozdonyok tűzforró kazánjaiba vetik. Katownak van egy ciánpasztillája. Átadja két másik embernek, akit vele együtt fogtak el.

Probléma: Vajon a tette nem az öngyilkosság égbekiáltó bűnére való felbujtás és az abban való cinkosság?
Válasz: Az.
Kérdés: Ennek folytán tehát mindhármukat az ítélet várja ama Végső Napon?
Válasz: Nem hinném. Másképp hiszem. Hogy az Úr azt mondja az ördögöknek: igen, a tieitek, az öngyilkosságért (kettejük), valamint az öngyilkosságra való felbujtásért és cinkosságért (a másik). De a kereszten a világ megváltásáért kiontott Véremért és e szavak értelmében: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön” ^{_{[Mt 28,18]}} – íme, azt parancsolom, hogy jöjjön Hozzám a hű Mihály arkangyal szolgám, és dobja kardját a mérlegnek abba a tányérjába, amelyben ez a három szerencsétlen fekszik. Így megszabadulnak a pokoltól. Katowot pedig, a Nekem adatott mindenhatóság erejénél fogva, meghívom ma este a Királyi Menyegzőre, ahol tiszteletbeli hely várja, hogy látván őt, elbeszélgethessek vele.
Majd az ördögökhöz így szól: Ne keseregjetek, ugyan kicsúszik három lélek a kezetek közül, ám ott marad mindazoké, akik a foglyaikat a mozdonyok kazánjaiba vetették. És nem kevesen vannak.

20. Nemes és megindító az anglikán lelkész, Arthur Shearly Cripps alakja (aki ráadásul kiváló költő is). A dél-afrikai veldtben, ahol misszionáriusként dolgozott, sosem járt másképpen, mint a hívei (vagyis mezítláb), sosem lakott másképpen, mint ők (vagyis kunyhóban), és nem is evett egyebet, mint azok (vagyis növényi főzetet).

21. Vajon ki ne ismerné Myriel püspököt, Victor Hugo Nyomorultjainak hősét, aki megváltoztatta a szökevény börtöntöltelék, Jean Valjean lelkét? Miután elszállásolták a szerény paplakban (ugyanis a püspöki palotát Myriel otthonná és kórházzá alakította), Valjean megszökik, és magával viszi a kandalló szélére állított ezüst gyertyatartókat, a lakás egyedüli értéktárgyait. A csendőrök kezére kerül, akik visszahurcolják a püspök elé, hogy beazonosíthassák a gyertyatartókat, majd a tettest elítéljék. Myriel: Maguk tévednek, jóemberek és buzgó szolgái a törvénynek, a gyertyatartókat én magam ajándékoztam neki.

A szinaxárionunkban¹⁴ is megjelenik egy hasonló beszámoló, arról a tulajdonosról, aki segédkezet nyújt a tolvajoknak, hogy vállukra vegyék az ő raktáraiból lopott gabonával teli zsákokat.

22. A nyugati keresztény irodalomból újabb három bámulatra méltó figurát emelnék ki: a papot, aki George Bernanos: Egy falusi plébános naplója című írásának névtelen főhőse, A.J. Cronin: A mennyország kulcsa című művének Francis Chisholm pátere, valamint Graham Greene: Hatalom és dicsőség című regényében a szintén névtelen pap.

Jellemzőjük, hogy nem tudják, nem tudatosítják, egyáltalán nem is sejtik, hogy közel állnak a szentséghez. És náluk is, akárcsak Zoszimánál, megfigyelhető a teljes őszinteség, egyszerűség, alázat, a vétkesség (mindenkori) átvállalása.

Feledhetetlen Cronin művében az a jelenet, amelyben a pap tudatja a kínai emberrel (akinek a fiát súlyos betegségből gyógyította meg), hogy nem feltétlenül szükséges a hálája jeléül megkeresztelnie a gyermeket (a gyógyításért nem kér fizetséget, a kötelességből fakadó keresztség pedig olyan, mintha nem is lenne)¹⁵.

Bernanos plébánosa – az egész regény csupa szépség, súly, fájdalom, kegyelem és alázat – olyan rendíthetetlenséggel és természetességgel teljesíti a küldetését, miközben ő maga is gyógyíthatatlan betegségben (bélrákban) szenved, amilyet csak az Úr legelső tanítványairól feltételezhetünk joggal. Egyedül önmagát dorgálja, nap mint nap keresi, hogyan válhatna jobbá, és nincs híján a humornak, a mások iránti engedékenységnek, a legélesebben érzi a világi dolgok viszonylagosságát.

A Hatalom és dicsőség névtelen lelkésze egy bűnös, gyáva, érdemtelen és romlott iszákos ember. Ugyanakkor üldözött is, irgalmatlanul, haladékot nem ismerően keresik azok, akik az életére akarnak törni. És bár rengeteg bűn terheli, nem engedi, hogy a fő bűn a szívébe hatoljon. Nem csügged el. Nem csügged el, és tudja, hogy ezen a világon a legfontosabb a szentség.

Mivel üldözött, nem csügged el, hanem meggyőződése, hogy a szentség az egyetlen természetes célja az embernek. Engedtessék meg azt mondanom, hogy ezt az érdemtelen, szerencsétlen, iszákos és bűnös pópát én szeretem.

23. Egyik megtestesülésében Buddha nyúllá változik. Felkeresi egy brahman. Nem lévén mit feltálaljon neki, a Megvilágosodott önmagát vetette a tűzbe. Hogy legyen mit ennie a tisztelt vendégnek.

24. Borromei Szent Károly és Michel Eyquem de Montaigne ugyanabban az időben éltek (1538-1584 között az egyik, 1533-1592 között a másik), egyikük Milánó érseke, a másik pedig Bordeaux városának polgármestere volt. Amikor, egymáshoz szintén igen közel álló napokon, kitört a pestis a két városban, a távollévő Borromei Károly, aki egyházkerületében tartott ellenőrzést, sebesen visszatért Milánóba; Montaigne viszont haladéktalanul elhagyta a fertőzött kikötővárost.

Eszem ágában sincs meggondolatlanul ítélkezni a nagy és neves szkeptikus író fölött. De óhatatlanul is párhuzamot vonok a kétféle magatartás között, és meg kell állapítanom, hogy a „vakbuzgók” olykor erősebb idegzetűek, hajlamosabbak a megviseltetésre, élénkebb a kötelességtudatuk, mint az „erőslelkűeknek” (ahogy a franciák nevezik őket, mi viszont szabadelvűeknek hívjuk őket).

25. Atenagorász egyetemes patriarcha, a jeruzsálemi csók atyja, azt mondta Olivier Clément-nak¹⁶, hogy mindenekfölött a szabadságot szereti, és hogy szabadon megy Krisztus felé, Aki a szeretet.

E kettőben foglalható össze röviden Krisztus tanítása. Nem lehetséges a hit ezek hiányában.

Krisztus hagyatéka: Hit, szabadság, szeretet.

---

^{* A prédikáció jegyzeteiből úgy tűnik, hogy az Szent Miklós ünnepén (december 6-án) hangzott el.
1 A vázlatban: „védőszentem”.
2 Római Cassianus János remetét az ortodox egyház február 29-én ünnepli, de a közönséges években ünnepnapja az előző napra esik.
3 A történetet „Az Úr azért jött, hogy megmentsen és megbotránkoztasson” című szövegben is említi.
4 Csehország nemzeti szentje (1345-1393).
5 Erdélyből származott, 1792 és 1803 között volt Moldva metropolitája.
6 „Tiszteld apádat és anyádat…” (Kiv 20,12).
7 A Karamazov testvérek című regény szereplője.
8 Molière azonos című vígjátékának szereplője, a képmutatás szimbólumává vált. (Ford. megj.: A dráma alcíme: Az imposztor).
9 Lásd „Prédikáció a Nagyböjt 4. vasárnapján”.
10 Lásd az „Egy jó szó” című esszét. (Magyarul itt olvasható: https://kritizorok.wordpress.com/2022/01/25/n-steinhardt-egy-jo-szo/, ford. megj.)
11 A jobb kéz felől megfeszített gonosztevő apokrif neve (amely az Acta Pilati írásban jelenik meg); Nagyhét péntekén van az ünnepnapja.
12 A szentek soraiba iktatták, a román ortodoxia október 21-én ünnepli.
13 1886-1893 és 1896-1909 között.
14 Augusztus 8, Szent Myron krétai püspök (+ 350 körül).
15 J.-M. Lustiger bíboros: A hit azt üzeni, hogy fogadd el, hogy Isten kiválaszt; nem azt akarja mondani, hogy te válaszd Istent… Kereszténnyé válni nem azt jelenti, hogy felvállalod Krisztus vallását, hanem azt jelenti, hogy Krisztus testvérévé leszel… Kereszténnyé válni nem azt jelenti, hogy felvállalod Krisztus vallását, azt jelenti, hogy te magad krisztusivá leszel. [A gépirattól eltérően, a Dacia és a Humanitas kiadásaiból hiányzik az utolsó mondat; a Humanitas-kiadásban a jegyzet a szövegtestbe került zárójelben.]
16 Dialogues avec le Patriarche Athénagoras, Fayard, Paris, 1976.}

---

Fordította: Amik Annamária

* Ahol másként nem jelöltük, a megjegyzések a román kiadásból származnak.
** A fordítás a jogtulajdonos Mănăstirea Rohia engedélyével az alábbi kiadás alapján készült:
Nicolae Steinhardt: Dăruind vei dobândi, Polirom, Iași, 2008, p. 443-460.