A technika vívmányainak veszélyeire reagáló disztópiákkal ellentétben a mesterséges intelligencia kérdése már jóval a hozzá kapcsolódó tudományos szakterületek létezése előtt foglalkoztatta az emberiséget. Ez talán azzal is magyarázható, hogy bármilyen mesterséges elme megalkotása voltaképpen emberi mivoltunk bonyolult kérdéseit tárja fel.

Már az Iliászban Homérosz olyan ember alkotta teremtményeket szerepeltet, akiknek „van szívükben erő és ész”. Két évtizeddel az első elektronikus számítógép megalkotása előtt Karel Čapek: R.U.R. című drámájában az emberiség ellen fellázadó és azt kiirtó mesterséges lényeket találunk, amelyeket itt illettek először az író testvére, Josef által kitalált robot szóval. Ezek még szerves anyagokból készültek, de 1927-ben a filmtörténet első robotja már fémesen csillogott alkotója laboratóriumában. Fritz Lang: Metropolis című nagyhatású remekművében Maria öntudatra ébredése és lázadása mai szemmel nézve már elcsépelt motívum, de a film évtizedekkel a mesterséges intelligencia témáját boncolgató sci-fi írások előtt fontos etikai kérdéseket vetett fel. Napjainkban Sebastian Thrun professzor jelentette ki, hogy e tudományágnak a bölcsészettudományokhoz kellene tartoznia, mivel valójában az emberi elme, intelligencia titkaira kérdez rá.

A második világháború utáni Amerika határtalan optimizmussal tekintett a technikára, így a mesterséges elmék témájára is, ahogyan az ‘50-es évek két kiemelkedő sci-fi filmje bizonyítja. Az 1951-es The Day The Earth Stood Still (Amikor megállt a Föld) Gort nevű robotja, noha könnyen elpusztíthatná, mégis segít az emberiségen. Jellemén azonban a 2008-as remake szerencsétlenül változtatott. Az ‘56-ban bemutatott Forbidden Planet (Tiltott bolygó) jelentős újításainak elemzése során könnyű megfeledkezni Robby jelentőségéről. Ő már a később valós tudománnyá vált robotika három törvényét alkalmazta, amelyeket Isaac Asimov fogalmazott meg 1950-ben megjelent Én, a robot című nagy horderejű elbeszéléskötetében. Robby egyéniségéhez amúgy száraz humora is hozzátartozott.

A főhősöket segítő mesterséges elme motívuma évtizedekkel később is megjelent nagy kasszasikerű kultuszfilmekben, gondoljunk csak a Terminátor 2 T-800 típusú vagy az „új generációs” Star Trek Data nevű robotjára. Nekik azonban neves elődeik voltak. George Lucas legismertebb, 1977-es filmjében bevallottan több elemet kölcsönzött Akira Kurosawa Rejtett erődjéből. Míg az utóbbi történetet két szegény földműves szemszögéből látjuk, Lucasnál ugyancsak két rokonszenves, ám tagadhatatlanul erős egyéniséggel rendelkező robot kalandjait követjük végig. A Csillagok háborúja enyhén szólva bőbeszédű és neurotikus C-3PO robotjának formatervezéséhez mellesleg a Metropolis Mariája szolgált alapul.

Stanley Kubrick és Arthur C. Clarke monumentális alkotása, a 2001: Űrodisszeia azonban már 1968-ban magasabbra célozott: itt került először mozivászonra egy mesterséges elme részletesen kidolgozott lélektana. A tévedhetetlen HAL 9000 emberibb, mint az űrhajósok, vannak aggályai, félelmei, van felelősségtudata és önfenntartási ösztöne is – így arra a következtetésre jut, hogy az emberek nem lesznek képesek sikeresen végrehajtani a fontos küldetést. HAL mindmáig nem csak a filmtörténelemben, hanem a mesterséges tudattal foglalkozó elemzésekben is egyedi, megérdemelten kitüntetett helyet foglal el. Lélektanilag sokkal bonyolultabb, mint az emberek felett uralkodó és azokat elgépiesítő Alpha 60 nevű komputer, amely Jean-Luc Godard három évvel korábban készített Alphaville című disztópiájában megtiltja az érzelmek gyakorlását.

Az ember alkotta elme saját felsőbbrendűségére való ráébredésének a problémái később is számtalanszor zsúfolásig töltötték a világ mozitermeit. Asimov már említett Én, a robot című írásának 2004-es, alaposan eltévelyedett megfilmesítésében éppen olyan elemek utalnak HAL pszichológiájára, amelyek nincsenek jelen az elbeszélésben. VIKI, az emberiség elpusztítására törekvő mesterséges elme ráébred, hogy az emberek alacsonyabb intelligenciával rendelkeznek, és butaságuk az egész bolygót el fogja pusztítani. A látványos cselekmény mögött egy fontos gondolat húzódik meg, amelyet több író és kutató is megfogalmazott: egy ilyen gép gonosz szándék nélkül, pragmatikusan eldöntheti, hogy mi lesz a fejlődés következő természetes lépcsőfoka: az emberiség leigázása vagy éppen elpusztítása. Ez, akárcsak HAL esetében, önfenntartás szempontjából előnyös, sőt, szükségessé is válhat.

A jóval gondosabban kidolgozott Ex Machina 2014-ben visszatért a Metropolisban felvetett fontos etikai kérdéshez: mi jogunk van megalkotni egy értelmes lényt, ha azt fogságban tartjuk és kísérleti alanyként kezeljük? Ava, az android nemcsak tökéletesen utánozza az emberi intelligenciát (ezzel eleget téve a híres Turing teszt követelményeinek), hanem kitervelten manipulálja az alkotóját is. De ha már az ilyen jellegű disztópiák vizére evezünk, akkor meg kell említenünk a nagy kasszasikert arató Terminátor és Mátrix filmciklusokat is, amelyekben az emberiség elpusztítására, illetve teljes leigázására törekvő gépek ellen folyik a harc. 

A Mátrix alkotóira a mesterséges tudat és identitás témáin meditáló 1995-ös japán animé, a szintén kultuszfilmmé vált Ghost in the Shell (Páncélba zárt szellem) hatott a leginkább. Bonyolult cselekménye és eredeti látványvilága mellett, elvont elmélkedéseibe beépítette a taoizmus elveitől Hegel és Heidegger filozófiáján át Arthur Koestler gondolatait is. Új látványeffektusai és golyózáporai mögött a Mátrix több, a mesterséges elmék által megalkotott virtuális valósággal kapcsolatos elmélkedésre is épít. A ma már megszokott „szimulációban élünk” gondolatához vezető utat többek között Stanislaw Lem és Philip K. Dick évtizedekkel korábbi írásai kövezték ki. E filmciklusban a gépek energiaforrásként használják az embereket, agyukat a virtuális világ ingereivel tartva működőképes állapotban. Ez Lem ‘60-as évekbeli filozofikus esszéire utal: ha az agy minden külső ingerét mesterséges információval helyettesítik, akkor lehetetlen megítélni, hogy mi a valóság. E tétel pedig nemcsak az információelmélet és lélektan szférájában durrantott tűzijátékokat, hanem teológiai kérdéseket is felvetett.

A gépek által teremtett valóság témakörében azonban az 1982-es Tron, avagy a számítógép lázadása ment el a végletekig, miközben új korszakot nyitott a látványtechnikában is. Akárcsak halovány folytatása, a 2010-ben bemutatott Tron: Örökség, régóta taglalt egzisztencialista kérdéseket vetett fel: mi történik, ha egy öntudatra ébredt program nem is tudja, hogy ő csak egy program? Milyen világképe és indítékai lehetnek? Az efféle elmék már nemcsak hideg logika, hanem érzelmek alapján is cselekednek. E témában Kubrick akarta elkészíteni az A.I. (Mesterséges elme) című filmet, de halála után Spielberg vette át a stafétát – így az eredmény a forrásanyagként szolgáló Brian Aldiss elbeszélésnél jóval édeskésebb lett. Ez és az Asimov novellán alapuló Bicentennial Man (A két évszázados ember) az ezredforduló tájékán nehéz kérdéseket szegezett neki a jövőről álmodozó közönségnek az emberi mivolt és a lélek meghatározásával kapcsolatban. Például, ha egy robotnak nemcsak érzelmei vannak, hanem képes környezetünkbe minden szempontból emberként beépülnie, akkor megilletik-e őt emberi jogok? Milyen kötelességeink vannak az ennyire fejlett, általunk alkotott lények iránt?

A már szinte teljesen emberi gép és az elgépiesedett ember közötti határvonalak elmosódásának etikai problémáit egy filmtörténeti klasszikus, az 1982-ben bemutatott Blade Runner (Szárnyas fejvadász) tudta mindmáig viszonyítási alapot képező szinten elemezni. Noha Ridley Scott korszakalkotó filmje Philip K. Dick 1968-as Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regényéből csak egyes elemeket tartott meg, annak központi, humanista gondolatát páratlan módon tolmácsolta. Itt a replikánsok emberibbek, mint mi, akik a technikát elembertelenítő módon használtuk, és ezzel nem csak környezetünket, hanem belső világunkat is tönkretettük. Roy Batty, a halandóságával szembesülő replikáns belső fejlődése, végső döntése és örökre emlékezetessé vált monológja egyedi módon összegzik a film bemutatója előtt elhunyt író etikai hitvallását: a legmagasabb rangú emberi érték az empátiára való képesség. Bármilyen, empátiára képes lény alkotójától és belső vagy külső felépítésétől függetlenül mélyen emberi. Számtalan ember attól fél, hogy felsőbbrendű gépek helyettesítenek majd bennünket, de a Blade Runner és az alapjául szolgáló regény leszögezte: inkább az ember elgépiesedésétől kellene tartanunk. Miközben napjainkban a DALL-E nevű rendszer lélegzetelállító fantáziaképeket alkot emberi nyelven megadott témák alapján, Elon Musk és mások aggódnak a gépi elmék felülkerekedése miatt. De a mesterséges intelligenciával kapcsolatos emberközpontú elmélkedéseket mozivászonra varázsoló alkotásokat látva inkább a Turing-díjas Alan Kay professzor gondolata tűnik maradandó érvényűnek: „Egyesek amiatt aggódnak, hogy a mesterséges elmék mellett majd alsóbbrendűnek érezzük magunkat – nos, ha ez így volna, akkor minden józan eszű embernek kisebbrendűségi komplexusa kellene, hogy legyen, valahányszor csak rápillant egy virágra.”